A terápia I. - A kézszorongatós módszer

Pár szó: Egy rövid történetecske, egy kis morzsa, hogy kicsit oldja a feszültséget az új évad kezdete előtt. :D Tartsatok ki, ezt a pár napot már fél lábon is kibírjátok. :)
A történet egy pár (szám szerint három) részes kis történetre lett tervezve. Vagyis még pontosabban egyszer pár hónapja írtam meg az első részt, de túl durvának és lehangolónak találtam a végét, és egy kicsit átírtam. Aztán ugyanezzel a lendülettel megírtam a második fejezetet, és még a harmadikba is belekezdtem. Sajnos a harmadikra már kibújtam a laptopomból, és kizökkentem a történetből. Szóval ezen még dolgoznom kell. A második részt egyelőre nem töltöm fel. Nekem nem igazán tetszik, de ha nagyon ragaszkodtok hozzá, akkor lehet róla szó. :)
Ez megint egy kicsit önterápiázós dolog, ezért akad benne szenvedgetés rendesen (Ígérem, a vége jó lesz, vagy mégsem). :D Jó olvasást!
Ja, igen, nagyjából a hetedik évad végén játszódik (kis módosítással persze). Már nem emlékszem, melyik rész volt, de szerintem tudni fogjátok melyik részről lesz szó.
Figyelem! Destiel-veszély

A napok teljesen egymásba folytak. Az elején sem volt teljesen világos, mi is történik körülötte, mostanra viszont teljes káosz uralkodott a fejében. Egyik nap még esett a hó, másnap már a levelek lehulltak, amik kitudja, mikor nőttek rá a növényekre. Az évszakok rendszertelenül váltogatták egymást. Az arcok is egyre-másra összekeverődtek. Már nem emlékezett rá, ki kedves vele és ki kevésbé. A neveket pedig egyáltalán képtelen volt megjegyezni. 

Meg letörölte Cas szájáról a nyálat, és néhány nem túl kedves szóval elgügyögte neki, hogy mennyire szánalmas, milyen mélyre süllyedt. Az angyal csak a fejét rántotta kissé hátra. Nem szerette, ha valaki letörölte a szájából egyre gyakrabban kifolyó nyálcseppeket. Láthatóan minden érdeklődése megszűnt a külvilággal kapcsolatban.

Szerencsére nem volt olyan nehéz már átültetnie őt a kerekesszékbe. Már egész jól beletanult. Igaz, ha egy mód volt rá, kerülte a többi ápoltat, mert iszonyúan gusztustalanok voltak, és az a buta arc, amit némelyek vágtak. Meg a háta közepére sem kívánta őket. Inkább az angyal mellett maradt, aki ugyan szintén kezdett egy szobanövény szintjére lehülyülni, de legalább őt nem kellett pelenkázni.

Kitolta a kertbe, és körbetolta a kis ösvényen, ami kacskaringósan bejárta az egész virágoskertet. Néhány jobb állapotban lévő beteg és ápolóik épp a rózsák között gyomlálták. Cas nem figyelt oda. Csak nézett ki a fejéből. Meg már nem is próbált beszélni vele.

Cas fejében a gondolatok és az ingerek feldolgozása kezdett átrendeződni. Könnyebb volt képekben és színekben gondolkodni, mint szavakban, ő pedig nem tudott egyetlen okot sem, amiért megérte volna ember-módra gondolkodnia. Már nem tudta, kicsoda, nem emlékezett arra sem, hogy ki volt korábban. Sőt, még csak nem is érdekelte. Elrepült előtte egy furcsa kis rovar, Zümmögve körberepült néhányszor, megnézett egy virágot, aztán visszatért. Castiel követte a tekintetével a kis sárga-fekete csíkos élőlényt. Az leszállt a kezére, de mielőtt Cas jobban szemügyre vehette volna, az ápolója - barna haj, barna szem, furcsa, nem emberi arc az emberi arc mögött - elhessegette róla. 

- Vigyázz, te mafla! A végén még megcsípett volna! - szólt Meg, de ahogy Castiel végre rá nézett, annyira zavarba jött, hogy nem tudta megütni azt a zsémbes hangot, amit szeretett volna. 

Aztán feltűnt egy újabb méh, és az angyal figyelme azonnal a zümmögő kis rohadékra összpontosult. Meg sóhajtott egyet, és tovább tolta a tolókocsit. 

A séták ősztől tavaszig mindennaposak voltak. Castiel láthatóan élvezte ezeket az alkalmakat. Meg többször is megpróbálta az angyalt a saját lábán megsétáltatni, de az nem mozdult. A démon tudta, hogy még egy vontatóautóval sem tudná elcibálni onnan, ahol megállt, így hát feladta, és maradt a tolószék. 

Most már nem emlékezett a szavakra sem. Csak a kertben tett séták voltak, amik valamennyire benne maradtak, mint emlékek. Az ápolója rendszeresen beszélt neki, de ő csak a rovarokat és a virágokat nézte.
Aztán eljött az ősz, majd nemsokára tél. A virágok levirágzottak, a rovarok elhullottak, és már csak néhány bokron és fán maradt levél. Azokon, amik akkor is zöldek voltak, mikor minden más fehér lett.
A séták megritkultak. Az ápoló jól bebugyolálta, de a fehér hideg volt, és ő pár perc alatt átfázott. Már nem akart többé kimenni.
Egész nap a ki sem mozdult a szobából, ahol vagy az ágyon fekve, vagy az ágy szélén ülve bámult maga elé. Már a rovarok és a virágok is elvesztek a múlt homályában. Már nem volt semmi, csak a lába alatti talaj mintázata, az ápolója szavai, és a kis keserű bogyók, amiket egy másik ápoló minden este a szájába tett, és neki le kellett nyelnie őket. 

Dean idegesen dobolt az Impala kormányán. Már hónapok óta nem látta barátját, és félt, hogy az állapota cseppet sem javult. Meg szavai alapján semmi jóra nem számíthatott. Remélte, hogy a nő csak hazudik, hogy ő kínlódjon, és bűntudata legyen, amiért Cast egyedül hagyta.
Vett egy nagy levegőt, és kiszállt. 

Bent mordult valami köszönésfélét a démonnak, aztán belépett az angyal szobájába, és amit látott, attól teljesen megfagyott benne a vér. Sokkal rosszabb volt, mint amit elképzelt. A barátja tudomást sem vett róla, hogy látogatója van. Ült az ágy szélén és a kezeit bámulta. 

- Szia, Cas - nyögte Dean. Nem tudott olyan vidám hangot kicsikarni magából, mint szeretett volna. - Mi a helyzet?
Cas továbbra sem vett róla tudomást, ezért óvatosan közelebb ment hozzá,  és a másik vállára tette a kezét.
Cas most fölpillantott rá, de a szeme üveges volt. Nem csak hogy nem ismerte meg őt, de mintha még csak nem is fókuszált volna semmire. 

- Ébresztő! - sziszegte Dean a könnyeivel küszködve, ahogy rázogatni kezdte a barátja vállát. - Térj már magadhoz, baszki!
- Hiába - jegyezte meg az ajtófélfának dőlve Meg. - Semmivel sem lehet kirángatni.
- Cas - Dean ügyet sem vetve a nőre, megfogta az angyal arcát két kézzel, és kényszerítette, hogy az a szemébe nézzen, de csak azt az üveges tekintetet látta.
Dean egyre dühösebb volt. Szerette volna megpofozni Cast, hátha attól magához tér, de azzal a legutóbb is csak annyit ért el, hogy Cas rémülten elrohant, ők pedig Meggel egy órán át keresgélték, mire megtalálták a kertben egy fa alatt zokogva, állig felhúzott térdeit magához szorítva. 

Leült mellé, megfogta a kezét, mire Cas végre rápillantott a kezeikre. Biztosan azt nézte! Dean nagyon megörült, De az angyal végül nem volt hajlandó ennél tovább menni. Amíg a vadász beszélt hozzá, ő csak a kezeiket bámulta. 
- Minden rendben lesz, haver - mosolygott Dean. Neki ugyanúgy szüksége volt a biztatásra, mint a másiknak. - Nemsokára jobban leszel, és akkor hazaviszlek. Hazamegyünk, Cas, érted? Csak te, én és Sammy. Emlékszel Samre? Ugye emlékszel? Neki is nagyon hiányzol, de ő most egy ügyön dolgozik, ezért nem tudott ma eljönni, de ne félj, mert én holnap is meglátogatlak. Itt maradok egy darabig, hogy veled legyek, rendben? 

Cas persze nem válaszolt.

Másfél órával később már csak ültek egymás mellett. Dean kifogyott a szavakból. Csak szorította az angyal kezét, és vele volt. Belül érezte, hogy ez is fontos, az, hogy itt van vele. Cas érezni fogja, hogy nincs egyedül. Hogy ő vele van, itt ül mellette, támogatja, és ugyanúgy szereti, ahogy mindig is szerette az ő vénséges vén kisöccsét.

Így telt el az egész nap. Már későre járt, amikor Dean búcsúzóul összekócolta Castiel haját, és vigyorogva elköszönt tőle.

A motelszoba ajtaján belépve megrohanták az elfojtott érzelmek. Felrúgta az asztalt és a székeket, feltépte a hűtő ajtaját, kivette az utolsó üveg sört, felnyitotta, és szinte egy húzásra elfogyasztotta. Ledőlt az ágyra, mindkét kezét a homlokára tette, és próbált nagy levegővételek segítségével lenyugodni.
Nem tudta, sikerült-e elérnie bármit is, de remélte, hogy Cas holnap emlékezni fog rá. Igazi siker lenne, ha ő fogná meg Dean kezét. Ha megszólalna, az pedig mindent felülmúlna. De hát Deannek sosem volt szerencséje, ahogy Casnek sem. És aki Cas fejére hozta a bajt, az ő maga, Dean Winchester volt. Dühében a párnába ütött, és el kellett folytatnia a szemébe toluló könnycseppeket. Az angyal nem őt hibáztatná a történtek miatt, de ő igen is tudja, kinek köszönhető, hogy ez a sok szarság megtörtént.

Cas nem tudott elaludni, Meg hiába takargatta be, ő többször is felült az ágyban, és zavartan nézett körül a szobában.

-          Feküdj le aludni, Castiel – nézett fel Meg az újságjából. Ám amikor már tizedszer is hiába fektette vissza az angyalt, feladta. Visszament a székéhez, leült rá, és ismét az újsággal foglalta el magát.

Cas feje tisztulni kezdett: Dean, ő volt az! Most már emlékszem rá! Emlékszem, hogy… és amikor… meg arra, hogy… emlékszem mindenre! … Nem! Nem… Ez nem történhetett meg! Én nem… nem akartam… miért?... nem akartam…

A szeme előtt lepergett az egész eddigi élete, és amit látott, kicsit sem tetszett neki. Minden volt ő, csak az Úr Angyala nem. Angyal? Egy fenéket! Egy szörnyeteg vagyok! Dean pedig azt hiszi, hogy én… hogy én jó vagyok. És szeret, pedig nem vagyok a testvére, még csak a barátja sem. Majdnem megöltem.