Rokurokubi - I. rész

Pár szó: Cas Dean tudta nélkül vadászni indul, és amikor kiderül, a vadász lelki békéje nem lesz az igazi. Ezen kívül Cas Jackkel kötött barátsága is borzolja az idegeit, a levadászandó, eddig ismeretlen lényről nem is beszélve.
Ez kicsit hosszabb történet lesz, mint amiket eddig írtam. Nem tudom, hány részes lesz végül és hogyan fog végződni. Majd alakul, ahogy alakul. Figyelem! Eddig nem 100%, de azért elrendelem a Destiel-riasztást.
(Azt mondhatnám, hogy a 13. évad első része után játszódik. Az ez után következő részeket nem vettem/veszem figyelembe a történet írása közben.)

Különös halálesetek borzongatják a kisváros lakóit.
Mintha egy vámpír szívta volna szárazra a tetemeket – nyilatkozta a helyi sheriff lapunknak.
Október másodikán találtak rá az elvált, gyermekét egyedül nevelő George P. (ᵻ45) tetemére. Az ismerősei szerint a férfi nemrég új kapcsolatot kezdett egy fiatal nővel, de ezen kívül semmi szokatlant nem észleltek. A holttest felbukkanása óta nem került elő sem a nő, sem pedig George P. 12 éves fia. A rendőrség arra gyanakszik, hogy a nő elrabolhatta a gyereket, miután valami ismeretlen módszerrel múmiává aszalta szeretőjét. Az ismerősök elmondása alapján készült fantomképet városszerte elterjesztették, de eddig nem sikerült megtalálni a két eltűntet. Két héttel később ugyanilyen kiszáradt holttestet találtak. A két eset közti hasonlóság, hogy mindketten egyedülálló férfiak voltak.

Castiel felpillantott a monitorról. Biztos vámpírok – gondolta. A hely nem volt messze, és arra gondolt, hogy kinyomozhatná az ügyet, és egyúttal el is intézhetné, hogy Dean és Sam büszkék legyenek rá, amiért végre egyedül is képes vadászni. A két fivérnek amúgy is épp elég gondja volt a csapat újdonsült tagjával, Jackkel. Nos igen, jó volna, ha a nefilim, aki úgy tekint rá, mint apjára, nem azt látná, hogy milyen egy hasznavehetetlen alakot választott magának gyámjául.

Mielőtt még meggondolhatta volna magát, kikapcsolta a laptopot, fölállt, és már indult is a konyha felé, ahol Deant sejtette.
Az említett férfi meglehetősen felkavartnak tűnt, vagy talán bosszúsnak, de az is lehet, hogy mindkettő benne volt.
- Hello Dean – köszöntötte.
Dean csak morgott valamit, aztán belekortyolt a sörébe. Cas sejtette, hogy mi bántja a barátját. Még mindig nem értett egyet azzal, hogy „jóvá nevelik” Sátánkát – ahogy ő szokta hívni a nefilimet. Nem bízott benne, és utálta, hogy Sam ilyen kitartóan foglalkozik a pokoli poronttyal.
Mióta csak magukhoz vették, folyamatosan veszekedtek egymással. Cas és Sam esélyt akartak adni Jacknek, de Dean elvből elutasította ezt, mert biztos volt benne, hogy a vér nem válik vízzé. Így aztán meg volt sértődve az öccsére, az angyalra, meg úgy az egész Világra, amiért ilyen helyzetbe kényszerült. Valójában nem volt ínyére, hogy megöljön egy gyereket, de az aggodalma nagyon erős volt. Nem volt képes ezt megérttetni a másik kettővel. Még Casszel sem, akivel állítólag nagyon szoros köteléke volt.
- Dean – próbálta meg őt kizökkenteni a barátja a borús gondolatokból. – El kell mennem.
- Mégis hova? – most először emelte a tekintetét az angyalra. – Remélem, nem bajba keveredni próbálsz megint.
- Nem akarok bajba keveredni – felelte Cas kissé értetlenül. Azzal a tipikusan castieles nézéssel, amitől Dean egyszerre akarta megdögönyözni ezt a cuki kis nem emberi lényt, és egyben pofáncsapni, amiért megint ezzel manipulálja akaratlanul is. – Csak átnézek a szomszéd városba. …Veszek néhány ruhát.
- Az jó is lesz – nyugodott meg a vadász, hiszen már hónapok óta könyörgött Casnek, hogy legalább ünnepnapokon felejtse el a zakót és a ballonkabátot, és öltözzön kicsit kényelmesebben. Azonban az angyal mindeddig magasról tett erre a kérésére. Nem értette miért kéne más ruhát fölvennie, amikor ő ebben is tökéletesen érezte magát. Dean sosem felejtette el, amikor először próbált meg pizsamát ráadni… Rosszabb, mint egy hisztis gyerek – gondolta akkor.

***
- Rajta! Csináld már!
- De nem tudom, hogyan kell… - rázta szomorúan a fejét Jack.

Dean nem aludt jól, mióta Cas halott porhüvelyét elégették azon a máglyán. Ha lehúnyta a szemét, őt látta meghalni, látta amint felizzik benne a fény, aztán örökre kihúny, látta, ahogy az élettelen test a földre zuhan. Fájt hallani a puffanást. A sérült szárnyak maradványai a test körül. „Hello Dean”, hallatszott Cas hangja, de hiába fordult utána, az angyal nem volt ott. A karjában tartotta. Cas felnézett rá, a szemei tompán kéklettek a sötétben. Megsimogatta az arcát, mire Cas szája kinyílt, és anélkül, hogy a nyelvét, vagy az ajkait mozgatta volna, úgy jött ki a hang a torkán: „Dean, miért hagytad, hogy meghaljak?”Olyan ártatlan naivitással kéredezte, hogy Deannek könnybe lábadt a szeme. „Sajnálom, Cas! Érted? Sajnálom!”Cas teste ekkor eszméletlen sebességgel kezdett bomlani. A koponya legurult Dean karjáról. „Hello Dean” hallatszott mindenfelől, mint a visszhang. „Hello Dean.

***

Cas beült az újonnan szerzett európai autóba, amit barátai nem mulasztottak el mindenféle gúnynévvel ellátni. Ő nem értette, mi bajuk van vele. Neki teljesen megfelelt.

Nagyjából egy óra volt az út a másik városig. Nem tudta pontosan, hol történtek a gyilkosságok, de ahogy a Winchesterektől tanulta, azonnal felkereste a sheriffet. Felmutatta a kamu igazolványát, és bemutatkozott.
- Jó, hogy végre küldtek valakit – mosolygott rá a fiatal hölgy, aki Julie Kuroyama néven mutatkozott be, mint a helyi törvény keze. Cas örült, hogy a nő kedvesen fogadta, nem úgy, mint ahol eddig megfordult. Most nem érezte azt a zavart gyanakvást sem.
- Megnézhetném a holttesteket? – kérdezte lényegretörően az angyal.
- Persze, Bathory ügynök, csak jöjjön utánam.

Végigmentek a kapitányság épületén, és a túlsó végében lévő hullaház ajtajánál a nő felé villantott egy pillantást, amit Cas nem tudott értelmezni. Beléptek az ajtón, és a sheriff gondolkodás nélkül ahhoz a rekeszhez ment, ahol a legutóbb talált hullát tárolták. Kihúzta a rekeszt, hogy az ügynök tanulmányozhassa a tartalmát.
Cas eltűnődve tanulmányozta a múmiává aszott férfit. A behorpadt arcot a pergamenszínre színeződött bőrrel és a fehér, vékonyszálú hajat. Legszívesebben közelebbről is megszagolta volna, de már tudta, hogy az nem lenne éppen jó ötlet, ezért sokkal halványabban érezte a szagokat. Nem érzett ként, tehát a démonoknak semmi közük nem volt hozzá. Még mindig vámpírokra gyanakodott, annak ellenére, hogy a torok nem volt föltépve. Nem jutott eszébe egyetlen lény sem, ami így ölt volna. Hosszasan gondolkodott, és közben ráncolta a homlokát.
 Julie torokköszörülése lendítette vissza a valóságba. – Nem  is akarja az aktáját elolvasni?
- Mi áll benne? – nézett a nőre, mire az megint olyan furcsán pillantott rá.
- 35 éves, egészséges, rendszeresen sportolt, barátnőről, élettársról nem tudunk, ellenségei nem voltak, nagyon békés fickó volt – hadarta a sheriff. – Igazából nem sok érdekes, azt leszámítva, ahogyan meghalt.
- Mibe halt bele? – Cas ezt most egy nagyon profi kérdésnek érezte.
- Úgy tűnik, mintha… - felelt a nő. - … mintha…
- Kiszívtak volna belőle minden folyadékot – fejezte be a mondatot az angyal a holttest arcába bámulva.
- Igen, ahogy mondja.

- És mi a helyzet a korábbi halálestekkel? – kérdezte Castiel, miután visszatértek a nő irodájába.
- Meleg van, nem igaz? – így Julie, és közben kigombolta a felső gombot a blúzán. – Magának nincs melege, Bathory ügynök?
- A többi halottnak sem voltak ellenségei? – kérdezte kissé gépiesen, aztán észrevette, hogy eddig a nő melleit nézte, és gyorsan elfordította a tekintetét.
- Nem tudunk róla – a sheriff felült az íróasztalra, ahol keresztbe tette egymáson a lábait. Combja kivillant a szoknyája alól. Cas egy pillanatra elgondolkodott, hogy nem látott még rendőri szolgálatban lévő hölgyet szoknyában. Ám ahogy a gondolat jött, úgy el is szállt.
- Nincs kedve később meginni egy kávét? Elmondhatnám, amit magánemberként gondolok az ügyről – kacsintott rá Julie.
- Ön talán gyanakszik valamire, amit nem mer megosztani velem? – fordította kérdőn oldalra a fejét Castiel.
- Sheriffként nem állhatok elő a bolond teóriáimmal egy FBI ügynöknek, nem igaz? – nevetett csilingelő hangon a nő.
- Rendben – mosolygott vissza Cas. – Akkor holnap visszajövök, és elmondja, amit gondol.

Úgy sietett hazafelé, ahogy csak tudott. Egy ruhavásárlás sem tart ennyi ideig, ráadásul nem is vett semmit. Tudta, hogy Dean dühös lesz, és ő hiába hazudja majd, hogy nem talált neki tetsző darabokat, a barátja feltehetően úgyis észreveszi rajta, hogy hazudik. De olyan nehéz bevallani mindent, főleg úgy, hogy Dean megint azokkal a szemekkel fog ránézni, ha kiderül, hogy veszélynek tette ki magát.
De vajon tényleg veszélyben volt-e? Hiszen csak körbekérdezősködött. Nem eredt a vámpírok nyomába, nem harcolt velük. Nem, dehogy volt ő veszélyben. Ezt Deannek is be kell majd látnia. Sőt, Cas hasznos információkkal tért haza, és ha a vadász mégiscsak kiszedné belőle, hol volt valójában, azt mondhatná, hogy csak felderítette a terepet. Igen, minden jól fog alakulni.

A terápia I. - A kézszorongatós módszer

Pár szó: Egy rövid történetecske, egy kis morzsa, hogy kicsit oldja a feszültséget az új évad kezdete előtt. :D Tartsatok ki, ezt a pár napot már fél lábon is kibírjátok. :)
A történet egy pár (szám szerint három) részes kis történetre lett tervezve. Vagyis még pontosabban egyszer pár hónapja írtam meg az első részt, de túl durvának és lehangolónak találtam a végét, és egy kicsit átírtam. Aztán ugyanezzel a lendülettel megírtam a második fejezetet, és még a harmadikba is belekezdtem. Sajnos a harmadikra már kibújtam a laptopomból, és kizökkentem a történetből. Szóval ezen még dolgoznom kell. A második részt egyelőre nem töltöm fel. Nekem nem igazán tetszik, de ha nagyon ragaszkodtok hozzá, akkor lehet róla szó. :)
Ez megint egy kicsit önterápiázós dolog, ezért akad benne szenvedgetés rendesen (Ígérem, a vége jó lesz, vagy mégsem). :D Jó olvasást!
Ja, igen, nagyjából a hetedik évad végén játszódik (kis módosítással persze). Már nem emlékszem, melyik rész volt, de szerintem tudni fogjátok melyik részről lesz szó.
Figyelem! Destiel-veszély

A napok teljesen egymásba folytak. Az elején sem volt teljesen világos, mi is történik körülötte, mostanra viszont teljes káosz uralkodott a fejében. Egyik nap még esett a hó, másnap már a levelek lehulltak, amik kitudja, mikor nőttek rá a növényekre. Az évszakok rendszertelenül váltogatták egymást. Az arcok is egyre-másra összekeverődtek. Már nem emlékezett rá, ki kedves vele és ki kevésbé. A neveket pedig egyáltalán képtelen volt megjegyezni. 

Meg letörölte Cas szájáról a nyálat, és néhány nem túl kedves szóval elgügyögte neki, hogy mennyire szánalmas, milyen mélyre süllyedt. Az angyal csak a fejét rántotta kissé hátra. Nem szerette, ha valaki letörölte a szájából egyre gyakrabban kifolyó nyálcseppeket. Láthatóan minden érdeklődése megszűnt a külvilággal kapcsolatban.

Szerencsére nem volt olyan nehéz már átültetnie őt a kerekesszékbe. Már egész jól beletanult. Igaz, ha egy mód volt rá, kerülte a többi ápoltat, mert iszonyúan gusztustalanok voltak, és az a buta arc, amit némelyek vágtak. Meg a háta közepére sem kívánta őket. Inkább az angyal mellett maradt, aki ugyan szintén kezdett egy szobanövény szintjére lehülyülni, de legalább őt nem kellett pelenkázni.

Kitolta a kertbe, és körbetolta a kis ösvényen, ami kacskaringósan bejárta az egész virágoskertet. Néhány jobb állapotban lévő beteg és ápolóik épp a rózsák között gyomlálták. Cas nem figyelt oda. Csak nézett ki a fejéből. Meg már nem is próbált beszélni vele.

Cas fejében a gondolatok és az ingerek feldolgozása kezdett átrendeződni. Könnyebb volt képekben és színekben gondolkodni, mint szavakban, ő pedig nem tudott egyetlen okot sem, amiért megérte volna ember-módra gondolkodnia. Már nem tudta, kicsoda, nem emlékezett arra sem, hogy ki volt korábban. Sőt, még csak nem is érdekelte. Elrepült előtte egy furcsa kis rovar, Zümmögve körberepült néhányszor, megnézett egy virágot, aztán visszatért. Castiel követte a tekintetével a kis sárga-fekete csíkos élőlényt. Az leszállt a kezére, de mielőtt Cas jobban szemügyre vehette volna, az ápolója - barna haj, barna szem, furcsa, nem emberi arc az emberi arc mögött - elhessegette róla. 

- Vigyázz, te mafla! A végén még megcsípett volna! - szólt Meg, de ahogy Castiel végre rá nézett, annyira zavarba jött, hogy nem tudta megütni azt a zsémbes hangot, amit szeretett volna. 

Aztán feltűnt egy újabb méh, és az angyal figyelme azonnal a zümmögő kis rohadékra összpontosult. Meg sóhajtott egyet, és tovább tolta a tolókocsit. 

A séták ősztől tavaszig mindennaposak voltak. Castiel láthatóan élvezte ezeket az alkalmakat. Meg többször is megpróbálta az angyalt a saját lábán megsétáltatni, de az nem mozdult. A démon tudta, hogy még egy vontatóautóval sem tudná elcibálni onnan, ahol megállt, így hát feladta, és maradt a tolószék. 

Most már nem emlékezett a szavakra sem. Csak a kertben tett séták voltak, amik valamennyire benne maradtak, mint emlékek. Az ápolója rendszeresen beszélt neki, de ő csak a rovarokat és a virágokat nézte.
Aztán eljött az ősz, majd nemsokára tél. A virágok levirágzottak, a rovarok elhullottak, és már csak néhány bokron és fán maradt levél. Azokon, amik akkor is zöldek voltak, mikor minden más fehér lett.
A séták megritkultak. Az ápoló jól bebugyolálta, de a fehér hideg volt, és ő pár perc alatt átfázott. Már nem akart többé kimenni.
Egész nap a ki sem mozdult a szobából, ahol vagy az ágyon fekve, vagy az ágy szélén ülve bámult maga elé. Már a rovarok és a virágok is elvesztek a múlt homályában. Már nem volt semmi, csak a lába alatti talaj mintázata, az ápolója szavai, és a kis keserű bogyók, amiket egy másik ápoló minden este a szájába tett, és neki le kellett nyelnie őket. 

Dean idegesen dobolt az Impala kormányán. Már hónapok óta nem látta barátját, és félt, hogy az állapota cseppet sem javult. Meg szavai alapján semmi jóra nem számíthatott. Remélte, hogy a nő csak hazudik, hogy ő kínlódjon, és bűntudata legyen, amiért Cast egyedül hagyta.
Vett egy nagy levegőt, és kiszállt. 

Bent mordult valami köszönésfélét a démonnak, aztán belépett az angyal szobájába, és amit látott, attól teljesen megfagyott benne a vér. Sokkal rosszabb volt, mint amit elképzelt. A barátja tudomást sem vett róla, hogy látogatója van. Ült az ágy szélén és a kezeit bámulta. 

- Szia, Cas - nyögte Dean. Nem tudott olyan vidám hangot kicsikarni magából, mint szeretett volna. - Mi a helyzet?
Cas továbbra sem vett róla tudomást, ezért óvatosan közelebb ment hozzá,  és a másik vállára tette a kezét.
Cas most fölpillantott rá, de a szeme üveges volt. Nem csak hogy nem ismerte meg őt, de mintha még csak nem is fókuszált volna semmire. 

- Ébresztő! - sziszegte Dean a könnyeivel küszködve, ahogy rázogatni kezdte a barátja vállát. - Térj már magadhoz, baszki!
- Hiába - jegyezte meg az ajtófélfának dőlve Meg. - Semmivel sem lehet kirángatni.
- Cas - Dean ügyet sem vetve a nőre, megfogta az angyal arcát két kézzel, és kényszerítette, hogy az a szemébe nézzen, de csak azt az üveges tekintetet látta.
Dean egyre dühösebb volt. Szerette volna megpofozni Cast, hátha attól magához tér, de azzal a legutóbb is csak annyit ért el, hogy Cas rémülten elrohant, ők pedig Meggel egy órán át keresgélték, mire megtalálták a kertben egy fa alatt zokogva, állig felhúzott térdeit magához szorítva. 

Leült mellé, megfogta a kezét, mire Cas végre rápillantott a kezeikre. Biztosan azt nézte! Dean nagyon megörült, De az angyal végül nem volt hajlandó ennél tovább menni. Amíg a vadász beszélt hozzá, ő csak a kezeiket bámulta. 
- Minden rendben lesz, haver - mosolygott Dean. Neki ugyanúgy szüksége volt a biztatásra, mint a másiknak. - Nemsokára jobban leszel, és akkor hazaviszlek. Hazamegyünk, Cas, érted? Csak te, én és Sammy. Emlékszel Samre? Ugye emlékszel? Neki is nagyon hiányzol, de ő most egy ügyön dolgozik, ezért nem tudott ma eljönni, de ne félj, mert én holnap is meglátogatlak. Itt maradok egy darabig, hogy veled legyek, rendben? 

Cas persze nem válaszolt.

Másfél órával később már csak ültek egymás mellett. Dean kifogyott a szavakból. Csak szorította az angyal kezét, és vele volt. Belül érezte, hogy ez is fontos, az, hogy itt van vele. Cas érezni fogja, hogy nincs egyedül. Hogy ő vele van, itt ül mellette, támogatja, és ugyanúgy szereti, ahogy mindig is szerette az ő vénséges vén kisöccsét.

Így telt el az egész nap. Már későre járt, amikor Dean búcsúzóul összekócolta Castiel haját, és vigyorogva elköszönt tőle.

A motelszoba ajtaján belépve megrohanták az elfojtott érzelmek. Felrúgta az asztalt és a székeket, feltépte a hűtő ajtaját, kivette az utolsó üveg sört, felnyitotta, és szinte egy húzásra elfogyasztotta. Ledőlt az ágyra, mindkét kezét a homlokára tette, és próbált nagy levegővételek segítségével lenyugodni.
Nem tudta, sikerült-e elérnie bármit is, de remélte, hogy Cas holnap emlékezni fog rá. Igazi siker lenne, ha ő fogná meg Dean kezét. Ha megszólalna, az pedig mindent felülmúlna. De hát Deannek sosem volt szerencséje, ahogy Casnek sem. És aki Cas fejére hozta a bajt, az ő maga, Dean Winchester volt. Dühében a párnába ütött, és el kellett folytatnia a szemébe toluló könnycseppeket. Az angyal nem őt hibáztatná a történtek miatt, de ő igen is tudja, kinek köszönhető, hogy ez a sok szarság megtörtént.

Cas nem tudott elaludni, Meg hiába takargatta be, ő többször is felült az ágyban, és zavartan nézett körül a szobában.

-          Feküdj le aludni, Castiel – nézett fel Meg az újságjából. Ám amikor már tizedszer is hiába fektette vissza az angyalt, feladta. Visszament a székéhez, leült rá, és ismét az újsággal foglalta el magát.

Cas feje tisztulni kezdett: Dean, ő volt az! Most már emlékszem rá! Emlékszem, hogy… és amikor… meg arra, hogy… emlékszem mindenre! … Nem! Nem… Ez nem történhetett meg! Én nem… nem akartam… miért?... nem akartam…

A szeme előtt lepergett az egész eddigi élete, és amit látott, kicsit sem tetszett neki. Minden volt ő, csak az Úr Angyala nem. Angyal? Egy fenéket! Egy szörnyeteg vagyok! Dean pedig azt hiszi, hogy én… hogy én jó vagyok. És szeret, pedig nem vagyok a testvére, még csak a barátja sem. Majdnem megöltem.