Rokurokubi III. rész

Pár szó: El se hiszem, hogy már a harmadik részét töltöm fel. Velem ez nem sűrűn fordul elő. :D Jó olvasást! :)

-          Azzal pedig ne nagyon barátkozz, mert nem marad sokáig – intett a nefilim szobájának az irányba a fejével Dean.

-           De… - kezdte volna Cas az ellenérvek felsorolását, ám Dean beléfojtotta a szót.

-          Nincs de, Cas. Ő veszélyes, ezért meg kell ölnünk. 

-          Ne kezdd ezt megint! – forgatta a szemét Cas. – Nem csinált semmi rosszat, és azt se felejtsd el, hogy ha ő nem lenne, akkor én sem lennék itt veletek.

-          Ha ő nem lenne, akkor nem történt volna semmi – emelte fel kissé a hangját a vadász, és eltávolodott a barátjától. – És te sem lennél – itt végigmutatott az angyal egész porhüvelyén. – ilyen.
Cas összevonta a szemöldökeit, fejét oldalra biccentette.

-          A múltkor még azt mondtad, hogy nincs vele semmi baj.

-          Nincs is, én csak azt mondom, hogy mindezt megspórolhattuk volna, ha…
Cas megrázta a fejét, aztán sértődötten elfordult. Dean nem fejezte be a mondatot.

***

A csontok fehéren izzottak, furcsa sistergő hang hallatszott, majd a maradványok mintegy cseppfolyóssá váltak, és kavarogni kezdtek. Olyan volt, mintha már nem hatna rájuk a gravitáció, felemelkedtek a földről, és mint egy higanycsepp, remegni kezdett a massza a levegőben. Egy pillanatra süvöltő hang hallatszott, az ég elszíneződött, a maradványok pedig olyan fényesen kezdtek világítani, hogy Samnek és Deannek el kellett takarnia a szemét.
Jack úgy szorította az állkapcsát, hogy az ínye vérezni kezdett, és az orra vére is megeredt, de nem hagyta abba. Már nagyon közel volt akárcsak a végkimerültséghez, de nem hagyta abba. Megacélozta magát, és folytatta a műveletet.
A plazmagömb izzása alábbhagyott, és újra látni lehetett, de ezúttal már azt is, hogy valami van benne. Dean megbabonázva nézte az embrió-szerű valamit a közepén. Ez az embrió-szerűség rohamos tempóban fejlődött, egyre nagyobb, egyre emberszerűbb volt, és amikor kinyitotta a kéken izzó szemét, Dean térdre esett.
- Cas… Castiel… - suttogta a nevét teljesen kiszáradt torokkal.
Cas abban a plazmaszerű burokban nőtt fel a szeme előtt. A csecsemőből kisgyerek lett, a kisgyerekből nagy gyerek, a nagy gyerekből kamasz, a kamaszból fiatal felnőtt…
Jack hagyta, hogy az élet tegye a maga dolgát, ő csak táplálta belé az energiát. Látta a nagybátyját, és a szíve hatalmasat dobbant. Igen, ő az! Ő Castiel. Ő az, akit másodikként szeretett az anyja után, és akit apjának akart. A szemébe könnyek gyűltek. Már csak egy kicsit kellett kitartania.
Ám hirtelen beszűkült a látótere, egy pillanatra fehérnek látta a feketét, és a fehéret feketének, aztán minden elsötétült.
Sam Jackhez rohant, Dean pedig Cashez. Amaz kétségbeesetten kapálózva próbálta áttörni a burkot. Dean elővette a kését, és nagyon óvatosan, nehogy az angyalt is megsértse, fölvágta, és kihúzta belőle a barátját. Cas kapkodva vette a levegőt, tágra nyílt szemekkel bámult a vadászra. Úgy tűnt, teljesen sokkban van. Dean magához ölelte, és sírva mondogatta a nevét.
Ekkor még nem érdekelte, hogy a porhüvely még nem érte el azt a kor, amiben meghalt. Nem számított, hogy csak alig pár évvel tűnik idősebbnek Jacknél. A nefilimnek hamarabb elfogyott az ereje, mint ahogy befejezhette volna a munkát. De Deannek az számított, hogy Cas végre itt van.

***

Remek! Megsértődött. Dean hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Nem érzett elég energiát arra, hogy megint veszekedjenek, hiszen mióta csak Jack kibújt az anyjából, mást sem csináltak. A nefilim nem csak veszélyes volt, de borzasztóan idegesítő is. Először őt utánozta mindenben, majd miután Cas visszatért az élők sorába, őt kezdte el majmolni. Cas pedig, mint ahogy a mai napig, régebben is Deant utánozta, és ez az egész szituáció kezdett átmenni valami nagyon groteszk komédiába.  Már Jack látványától is felment a vérnyomása.
Amíg ezen gondolkodott, Cas nekiállt matatni az éjjeliszekrénye fiókjában. Dean csak elhúzta a száját, és megrázta a fejét. Már rég megszokta, hogy az angyaltól semmi nincs biztonságban, ezért már nem is próbálta kedvenc erotikus magazinjait dugdosni előle. Már csak a hülye kérdései hiányoztak. Ettől aztán végképp elege lett a mai napból. eldőlt az ágyon, és mindkét kezét a halántékára tette. Cas rögtön abbahagyta a kutatómunkáját.
- Valami baj van, Dean? Beteg vagy? – kérdezte Cas kiskuytaszemekkel.
- Nem, nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok – lökte el magától az angyal kezét, amit csak centik választottak el a homlokától.
- Aludnod kéne – állapította meg Cas. Fölállt az ágyról, megfogta Dean takaróját, és próbálta ráteríteni, de ehhez ki kellett volna húzni alóla, ami nagyon nem akart sikerülni.
Dean elnevette magát. Fölemelte a fenekét, hogy Cas kihúzhassa alóla a takarót, majd lerúgta a lábáról a bakancsot, és hagyta, hogy az angyal betakargassa. Ezt is olyan nagy gonddal csinálta, mint szinte minden mást. Az egyik kezével megsimogatta Cas karját.
- Te is feküdj le, és aludj.
- Én nem alszom – jelentette ki Cas egy kis „hát nem érted?” intonációval a hangjában.
- Hát persze – mosolygott Dean. – De azért feküdj csak le. Kell az erő a holnapi vadászathoz.

Cas eltátotta a száját.
- Vadászunk?
- Igen. Megnézzük, mi is garázdálkodik a szomszédban, aztán elintézzük. Csak mi ketten.
Most Casen volt a mosolygás sora. Csak gondolt egyet, és a ballonkabátot felváltotta egy rövidnadrág és Dean egyik régi kopott pólója, amit pizsamának használt, és már mászott is az ágyba.

-          Jó éjt, Dean – mondta, miközben magára húzta a takaróját.

-          Jó éjt, Cas – felelt a férfi és aztán leoltotta a villanyt.

Rokurokubi II. rész

Pár szó: Értelemszerűen az első rész folytatása. :) 

Hazatérve, nem találta otthon Deant. Mikor rákérdezett, Sam csak a vállát vonogatta: - Tudod, milyen, amikor bepipul.
Jack a szobájában volt, és élvezettel bámulta a televíziót. Mikor meglátta Cast, mosolyogva intett neki.
- Hello Jack, mit nézel? – kérdezte Cas, és leült mostohafia, illetve az unokaöccse mellé az ágyra és a képernyőre szegezte a tekintetét. Valami családi vígjáték ment, a nefilim pedig minden egyes gagyi poéntól a hasát fogta a nevetéstől. Később az angyal mutatott neki egy csatornát, ahol megállás nélkül cuki állatokról készült videókat mutattak. Ebbe mindketten olyan mélyen belemerültek, hogy észre sem vették, amikor Dean benézve az ajtón csóválni kezdte a fejét, azon, hogy a két dilinyós tátott szájjal bámulja a képernyőt.

Követte Castielt, persze, hogy követte. Egy pillanatra sem volt hajlandó levenni róla a szemét. Nem kockáztathatta meg, hogy mégegyszer elveszítse őt. Miért is hitt volna neki, hogy ruhát venni megy? Soha az életben nem lehetett rávenni, erre magától elindult volna? Az kizárt! Azon már meg sem lepődött, hogy a barátja egyenesen a sheriff irodája felé veszi az irányt. Amint Cas beült a kocsijába, és elhajtott, Dean berobogott az épületbe.

Azt mondta, hogy a másik ügynök csak az ő gyakornoka, és jó alaposan kikérdezte a nőt. Az megpróbálta őt is elcsábítani, de Dean túl feszült volt ahhoz, hogy törődjön vele. Hol vannak már a régi, csajozós, egyéjszakás kalandos szép idők?
Várt egy fél órát, aztán felhívta Samet, hogy Cas otthon van-e már. Miután Sam tájékoztatta afelől, hogy az angyal épen és egészségesen hazaért, és hogy Dean teljesen fölöslegesen aggódott miatta, és megint csak túlreagálja a dolgokat, Dean köszönés nélkül kinyomta a telefont, és elindult a legközelebbi kocsma felé, hogy magában morgolódjon.

***

Jack homlokán megjelentek az első izzadtságcseppek, egész testében remegett, ahogy koncentrált.
- Talán könnyebb lett volna, ha azelőtt próbáljuk meg, hogy tudod…
- Pofa be, Sam! – sziszegte Dean dühösen. Állkapcsa teljesen összeszorult, mintha ő maga vetné be természetfeletti erejét.
Hosszú ideig semmi sem történt, csak Jack egyre szaporább lihegése hallatszott. Láthatóan nagyon szenvedett a kölyök. Egész testében remegett.
- Elég lesz – mondta Sam. – Nem tudja megcsinálni.
- Még ne! – nyögte Jack, továbbra is az előtte lévő elszenesedett csonthalomra koncentrálva.
- Tudom, hogy vissza akarod hozni őt, Jack, de ha ez ennyire megvisel, akkor…
- Senkit sem érdekel, ha belehalsz! – vágott közbe Dean. – Ez a legkevesebb. A legkevesebb, amit megtehetsz érte ezek után! – hangja kissé elcsuklott, már nem tudta elrejteni a szeméből kicsorduló könnyeket. – Azért halt meg, hogy… Miattad! Miattad halt meg! Téged védett, baszki!
- Dean… - próbálta nyugtatni a fivérét Sam, de Jack közbeszólt.
- Igaza van. Tartozom neki, és vissza fogom hozni!
A szemei izzása felerősödött, és a csontokból hirtelen fehér fény kezdett áradni.

***
- Cas, gyere, ideje aludnotok – szólt be Dean a szobába. Mindketten egyszerre kapták fel a fejüket.
Hogy ezek hogy hasonlíthatnak így egymásra? A vadász nagyot sóhajtott, és elindult a saját szobája felé. Cas szó nélkül követte.
- De hát nekünk nem is kell aludnunk – értetlenkedett Jack. Senki nem válaszolt neki.
A folyosón összefutottak Sammel, aki épp készült ránézni a két nem evilági teremtményre, hogy minden rendben van-e, hiszen olyan régóta bámulják már a tévét.
- Mostantól a te dolgod a kölyök – vetette oda neki Dean.
Cas épp mondani akart valamit, amikor megérezte az idősebb vadász kezét a vállán, aki maga elé tolta és úgy vezette az immáron közös szobájuk felé.
- Történt valami? – vonta össze a szemöldökét Sam.
Dean csak a szemét forgatta.

Nem sokkal később, miután Dean bevágta maguk mögött a szoba ajtaját, a vadász durván megrángatta az angyalt a vállánál fogva, majd nekitaszította a falnak.
- Mi a faszt képzeltél?! – ordított magából kikelve. – Azt hitted, nem jövök rá, hová mész?
- Dean, én csak…
- Te csak mi? Te csak vadászgattál egy kicsit, teljesen egyedül, amire külön megkértelek, hogy ne tedd. – Dean próbált nyugodtabban beszélni, de a hangja meg-megremegett az indulattól. – Miért csinálod ezt velem?
- Nem csináltam semmit – felelte lehajtott fejjel Cas, aztán az ágyához sétált, és leroskadt rá.

Mióta visszatért, Dean nem volt hajlandó fél percre sem magára hagyni őt. Bevittek egy kisebb ágyat Dean szobájába, és kissé átrendezték a helyiséget, hogy mind a ketten elférjenek benne. Cas először nem szólt semmit, hiszen úgy vélte, Deannek talán erre van szüksége. Arra, hogy ő a közelében legyen. De ahogy telt az idő a vadász egyre kevesebb teret engedett neki, és ez kezdett zavaróbbá válni. Az már nem is lepte meg, hogy Dean nem engedi őt vadászni.

- Én csak körülnéztem – fejezte be, amit elkezdett.
- Ja, de az eszedbe se jutott, hogy esetleg megkérdezz róla – Dean leült vele szemben a saját ágyára, és kicsit lágyabban mondta: – Bajba kerülhettél volna.
Cas felállt az ágyához, leült Dean mellé, és átkarolta. A vadász is átkarolta őt, és olyan szorosan szorította magához, hogy ha ember lett volna, talán meg is fulladt volna az erős karok szorításától.
- Nem veszíthetlek el még egyszer…

Rokurokubi - I. rész

Pár szó: Cas Dean tudta nélkül vadászni indul, és amikor kiderül, a vadász lelki békéje nem lesz az igazi. Ezen kívül Cas Jackkel kötött barátsága is borzolja az idegeit, a levadászandó, eddig ismeretlen lényről nem is beszélve.
Ez kicsit hosszabb történet lesz, mint amiket eddig írtam. Nem tudom, hány részes lesz végül és hogyan fog végződni. Majd alakul, ahogy alakul. Figyelem! Eddig nem 100%, de azért elrendelem a Destiel-riasztást.
(Azt mondhatnám, hogy a 13. évad első része után játszódik. Az ez után következő részeket nem vettem/veszem figyelembe a történet írása közben.)

Különös halálesetek borzongatják a kisváros lakóit.
Mintha egy vámpír szívta volna szárazra a tetemeket – nyilatkozta a helyi sheriff lapunknak.
Október másodikán találtak rá az elvált, gyermekét egyedül nevelő George P. (ᵻ45) tetemére. Az ismerősei szerint a férfi nemrég új kapcsolatot kezdett egy fiatal nővel, de ezen kívül semmi szokatlant nem észleltek. A holttest felbukkanása óta nem került elő sem a nő, sem pedig George P. 12 éves fia. A rendőrség arra gyanakszik, hogy a nő elrabolhatta a gyereket, miután valami ismeretlen módszerrel múmiává aszalta szeretőjét. Az ismerősök elmondása alapján készült fantomképet városszerte elterjesztették, de eddig nem sikerült megtalálni a két eltűntet. Két héttel később ugyanilyen kiszáradt holttestet találtak. A két eset közti hasonlóság, hogy mindketten egyedülálló férfiak voltak.

Castiel felpillantott a monitorról. Biztos vámpírok – gondolta. A hely nem volt messze, és arra gondolt, hogy kinyomozhatná az ügyet, és egyúttal el is intézhetné, hogy Dean és Sam büszkék legyenek rá, amiért végre egyedül is képes vadászni. A két fivérnek amúgy is épp elég gondja volt a csapat újdonsült tagjával, Jackkel. Nos igen, jó volna, ha a nefilim, aki úgy tekint rá, mint apjára, nem azt látná, hogy milyen egy hasznavehetetlen alakot választott magának gyámjául.

Mielőtt még meggondolhatta volna magát, kikapcsolta a laptopot, fölállt, és már indult is a konyha felé, ahol Deant sejtette.
Az említett férfi meglehetősen felkavartnak tűnt, vagy talán bosszúsnak, de az is lehet, hogy mindkettő benne volt.
- Hello Dean – köszöntötte.
Dean csak morgott valamit, aztán belekortyolt a sörébe. Cas sejtette, hogy mi bántja a barátját. Még mindig nem értett egyet azzal, hogy „jóvá nevelik” Sátánkát – ahogy ő szokta hívni a nefilimet. Nem bízott benne, és utálta, hogy Sam ilyen kitartóan foglalkozik a pokoli poronttyal.
Mióta csak magukhoz vették, folyamatosan veszekedtek egymással. Cas és Sam esélyt akartak adni Jacknek, de Dean elvből elutasította ezt, mert biztos volt benne, hogy a vér nem válik vízzé. Így aztán meg volt sértődve az öccsére, az angyalra, meg úgy az egész Világra, amiért ilyen helyzetbe kényszerült. Valójában nem volt ínyére, hogy megöljön egy gyereket, de az aggodalma nagyon erős volt. Nem volt képes ezt megérttetni a másik kettővel. Még Casszel sem, akivel állítólag nagyon szoros köteléke volt.
- Dean – próbálta meg őt kizökkenteni a barátja a borús gondolatokból. – El kell mennem.
- Mégis hova? – most először emelte a tekintetét az angyalra. – Remélem, nem bajba keveredni próbálsz megint.
- Nem akarok bajba keveredni – felelte Cas kissé értetlenül. Azzal a tipikusan castieles nézéssel, amitől Dean egyszerre akarta megdögönyözni ezt a cuki kis nem emberi lényt, és egyben pofáncsapni, amiért megint ezzel manipulálja akaratlanul is. – Csak átnézek a szomszéd városba. …Veszek néhány ruhát.
- Az jó is lesz – nyugodott meg a vadász, hiszen már hónapok óta könyörgött Casnek, hogy legalább ünnepnapokon felejtse el a zakót és a ballonkabátot, és öltözzön kicsit kényelmesebben. Azonban az angyal mindeddig magasról tett erre a kérésére. Nem értette miért kéne más ruhát fölvennie, amikor ő ebben is tökéletesen érezte magát. Dean sosem felejtette el, amikor először próbált meg pizsamát ráadni… Rosszabb, mint egy hisztis gyerek – gondolta akkor.

***
- Rajta! Csináld már!
- De nem tudom, hogyan kell… - rázta szomorúan a fejét Jack.

Dean nem aludt jól, mióta Cas halott porhüvelyét elégették azon a máglyán. Ha lehúnyta a szemét, őt látta meghalni, látta amint felizzik benne a fény, aztán örökre kihúny, látta, ahogy az élettelen test a földre zuhan. Fájt hallani a puffanást. A sérült szárnyak maradványai a test körül. „Hello Dean”, hallatszott Cas hangja, de hiába fordult utána, az angyal nem volt ott. A karjában tartotta. Cas felnézett rá, a szemei tompán kéklettek a sötétben. Megsimogatta az arcát, mire Cas szája kinyílt, és anélkül, hogy a nyelvét, vagy az ajkait mozgatta volna, úgy jött ki a hang a torkán: „Dean, miért hagytad, hogy meghaljak?”Olyan ártatlan naivitással kéredezte, hogy Deannek könnybe lábadt a szeme. „Sajnálom, Cas! Érted? Sajnálom!”Cas teste ekkor eszméletlen sebességgel kezdett bomlani. A koponya legurult Dean karjáról. „Hello Dean” hallatszott mindenfelől, mint a visszhang. „Hello Dean.

***

Cas beült az újonnan szerzett európai autóba, amit barátai nem mulasztottak el mindenféle gúnynévvel ellátni. Ő nem értette, mi bajuk van vele. Neki teljesen megfelelt.

Nagyjából egy óra volt az út a másik városig. Nem tudta pontosan, hol történtek a gyilkosságok, de ahogy a Winchesterektől tanulta, azonnal felkereste a sheriffet. Felmutatta a kamu igazolványát, és bemutatkozott.
- Jó, hogy végre küldtek valakit – mosolygott rá a fiatal hölgy, aki Julie Kuroyama néven mutatkozott be, mint a helyi törvény keze. Cas örült, hogy a nő kedvesen fogadta, nem úgy, mint ahol eddig megfordult. Most nem érezte azt a zavart gyanakvást sem.
- Megnézhetném a holttesteket? – kérdezte lényegretörően az angyal.
- Persze, Bathory ügynök, csak jöjjön utánam.

Végigmentek a kapitányság épületén, és a túlsó végében lévő hullaház ajtajánál a nő felé villantott egy pillantást, amit Cas nem tudott értelmezni. Beléptek az ajtón, és a sheriff gondolkodás nélkül ahhoz a rekeszhez ment, ahol a legutóbb talált hullát tárolták. Kihúzta a rekeszt, hogy az ügynök tanulmányozhassa a tartalmát.
Cas eltűnődve tanulmányozta a múmiává aszott férfit. A behorpadt arcot a pergamenszínre színeződött bőrrel és a fehér, vékonyszálú hajat. Legszívesebben közelebbről is megszagolta volna, de már tudta, hogy az nem lenne éppen jó ötlet, ezért sokkal halványabban érezte a szagokat. Nem érzett ként, tehát a démonoknak semmi közük nem volt hozzá. Még mindig vámpírokra gyanakodott, annak ellenére, hogy a torok nem volt föltépve. Nem jutott eszébe egyetlen lény sem, ami így ölt volna. Hosszasan gondolkodott, és közben ráncolta a homlokát.
 Julie torokköszörülése lendítette vissza a valóságba. – Nem  is akarja az aktáját elolvasni?
- Mi áll benne? – nézett a nőre, mire az megint olyan furcsán pillantott rá.
- 35 éves, egészséges, rendszeresen sportolt, barátnőről, élettársról nem tudunk, ellenségei nem voltak, nagyon békés fickó volt – hadarta a sheriff. – Igazából nem sok érdekes, azt leszámítva, ahogyan meghalt.
- Mibe halt bele? – Cas ezt most egy nagyon profi kérdésnek érezte.
- Úgy tűnik, mintha… - felelt a nő. - … mintha…
- Kiszívtak volna belőle minden folyadékot – fejezte be a mondatot az angyal a holttest arcába bámulva.
- Igen, ahogy mondja.

- És mi a helyzet a korábbi halálestekkel? – kérdezte Castiel, miután visszatértek a nő irodájába.
- Meleg van, nem igaz? – így Julie, és közben kigombolta a felső gombot a blúzán. – Magának nincs melege, Bathory ügynök?
- A többi halottnak sem voltak ellenségei? – kérdezte kissé gépiesen, aztán észrevette, hogy eddig a nő melleit nézte, és gyorsan elfordította a tekintetét.
- Nem tudunk róla – a sheriff felült az íróasztalra, ahol keresztbe tette egymáson a lábait. Combja kivillant a szoknyája alól. Cas egy pillanatra elgondolkodott, hogy nem látott még rendőri szolgálatban lévő hölgyet szoknyában. Ám ahogy a gondolat jött, úgy el is szállt.
- Nincs kedve később meginni egy kávét? Elmondhatnám, amit magánemberként gondolok az ügyről – kacsintott rá Julie.
- Ön talán gyanakszik valamire, amit nem mer megosztani velem? – fordította kérdőn oldalra a fejét Castiel.
- Sheriffként nem állhatok elő a bolond teóriáimmal egy FBI ügynöknek, nem igaz? – nevetett csilingelő hangon a nő.
- Rendben – mosolygott vissza Cas. – Akkor holnap visszajövök, és elmondja, amit gondol.

Úgy sietett hazafelé, ahogy csak tudott. Egy ruhavásárlás sem tart ennyi ideig, ráadásul nem is vett semmit. Tudta, hogy Dean dühös lesz, és ő hiába hazudja majd, hogy nem talált neki tetsző darabokat, a barátja feltehetően úgyis észreveszi rajta, hogy hazudik. De olyan nehéz bevallani mindent, főleg úgy, hogy Dean megint azokkal a szemekkel fog ránézni, ha kiderül, hogy veszélynek tette ki magát.
De vajon tényleg veszélyben volt-e? Hiszen csak körbekérdezősködött. Nem eredt a vámpírok nyomába, nem harcolt velük. Nem, dehogy volt ő veszélyben. Ezt Deannek is be kell majd látnia. Sőt, Cas hasznos információkkal tért haza, és ha a vadász mégiscsak kiszedné belőle, hol volt valójában, azt mondhatná, hogy csak felderítette a terepet. Igen, minden jól fog alakulni.

A terápia I. - A kézszorongatós módszer

Pár szó: Egy rövid történetecske, egy kis morzsa, hogy kicsit oldja a feszültséget az új évad kezdete előtt. :D Tartsatok ki, ezt a pár napot már fél lábon is kibírjátok. :)
A történet egy pár (szám szerint három) részes kis történetre lett tervezve. Vagyis még pontosabban egyszer pár hónapja írtam meg az első részt, de túl durvának és lehangolónak találtam a végét, és egy kicsit átírtam. Aztán ugyanezzel a lendülettel megírtam a második fejezetet, és még a harmadikba is belekezdtem. Sajnos a harmadikra már kibújtam a laptopomból, és kizökkentem a történetből. Szóval ezen még dolgoznom kell. A második részt egyelőre nem töltöm fel. Nekem nem igazán tetszik, de ha nagyon ragaszkodtok hozzá, akkor lehet róla szó. :)
Ez megint egy kicsit önterápiázós dolog, ezért akad benne szenvedgetés rendesen (Ígérem, a vége jó lesz, vagy mégsem). :D Jó olvasást!
Ja, igen, nagyjából a hetedik évad végén játszódik (kis módosítással persze). Már nem emlékszem, melyik rész volt, de szerintem tudni fogjátok melyik részről lesz szó.
Figyelem! Destiel-veszély

A napok teljesen egymásba folytak. Az elején sem volt teljesen világos, mi is történik körülötte, mostanra viszont teljes káosz uralkodott a fejében. Egyik nap még esett a hó, másnap már a levelek lehulltak, amik kitudja, mikor nőttek rá a növényekre. Az évszakok rendszertelenül váltogatták egymást. Az arcok is egyre-másra összekeverődtek. Már nem emlékezett rá, ki kedves vele és ki kevésbé. A neveket pedig egyáltalán képtelen volt megjegyezni. 

Meg letörölte Cas szájáról a nyálat, és néhány nem túl kedves szóval elgügyögte neki, hogy mennyire szánalmas, milyen mélyre süllyedt. Az angyal csak a fejét rántotta kissé hátra. Nem szerette, ha valaki letörölte a szájából egyre gyakrabban kifolyó nyálcseppeket. Láthatóan minden érdeklődése megszűnt a külvilággal kapcsolatban.

Szerencsére nem volt olyan nehéz már átültetnie őt a kerekesszékbe. Már egész jól beletanult. Igaz, ha egy mód volt rá, kerülte a többi ápoltat, mert iszonyúan gusztustalanok voltak, és az a buta arc, amit némelyek vágtak. Meg a háta közepére sem kívánta őket. Inkább az angyal mellett maradt, aki ugyan szintén kezdett egy szobanövény szintjére lehülyülni, de legalább őt nem kellett pelenkázni.

Kitolta a kertbe, és körbetolta a kis ösvényen, ami kacskaringósan bejárta az egész virágoskertet. Néhány jobb állapotban lévő beteg és ápolóik épp a rózsák között gyomlálták. Cas nem figyelt oda. Csak nézett ki a fejéből. Meg már nem is próbált beszélni vele.

Cas fejében a gondolatok és az ingerek feldolgozása kezdett átrendeződni. Könnyebb volt képekben és színekben gondolkodni, mint szavakban, ő pedig nem tudott egyetlen okot sem, amiért megérte volna ember-módra gondolkodnia. Már nem tudta, kicsoda, nem emlékezett arra sem, hogy ki volt korábban. Sőt, még csak nem is érdekelte. Elrepült előtte egy furcsa kis rovar, Zümmögve körberepült néhányszor, megnézett egy virágot, aztán visszatért. Castiel követte a tekintetével a kis sárga-fekete csíkos élőlényt. Az leszállt a kezére, de mielőtt Cas jobban szemügyre vehette volna, az ápolója - barna haj, barna szem, furcsa, nem emberi arc az emberi arc mögött - elhessegette róla. 

- Vigyázz, te mafla! A végén még megcsípett volna! - szólt Meg, de ahogy Castiel végre rá nézett, annyira zavarba jött, hogy nem tudta megütni azt a zsémbes hangot, amit szeretett volna. 

Aztán feltűnt egy újabb méh, és az angyal figyelme azonnal a zümmögő kis rohadékra összpontosult. Meg sóhajtott egyet, és tovább tolta a tolókocsit. 

A séták ősztől tavaszig mindennaposak voltak. Castiel láthatóan élvezte ezeket az alkalmakat. Meg többször is megpróbálta az angyalt a saját lábán megsétáltatni, de az nem mozdult. A démon tudta, hogy még egy vontatóautóval sem tudná elcibálni onnan, ahol megállt, így hát feladta, és maradt a tolószék. 

Most már nem emlékezett a szavakra sem. Csak a kertben tett séták voltak, amik valamennyire benne maradtak, mint emlékek. Az ápolója rendszeresen beszélt neki, de ő csak a rovarokat és a virágokat nézte.
Aztán eljött az ősz, majd nemsokára tél. A virágok levirágzottak, a rovarok elhullottak, és már csak néhány bokron és fán maradt levél. Azokon, amik akkor is zöldek voltak, mikor minden más fehér lett.
A séták megritkultak. Az ápoló jól bebugyolálta, de a fehér hideg volt, és ő pár perc alatt átfázott. Már nem akart többé kimenni.
Egész nap a ki sem mozdult a szobából, ahol vagy az ágyon fekve, vagy az ágy szélén ülve bámult maga elé. Már a rovarok és a virágok is elvesztek a múlt homályában. Már nem volt semmi, csak a lába alatti talaj mintázata, az ápolója szavai, és a kis keserű bogyók, amiket egy másik ápoló minden este a szájába tett, és neki le kellett nyelnie őket. 

Dean idegesen dobolt az Impala kormányán. Már hónapok óta nem látta barátját, és félt, hogy az állapota cseppet sem javult. Meg szavai alapján semmi jóra nem számíthatott. Remélte, hogy a nő csak hazudik, hogy ő kínlódjon, és bűntudata legyen, amiért Cast egyedül hagyta.
Vett egy nagy levegőt, és kiszállt. 

Bent mordult valami köszönésfélét a démonnak, aztán belépett az angyal szobájába, és amit látott, attól teljesen megfagyott benne a vér. Sokkal rosszabb volt, mint amit elképzelt. A barátja tudomást sem vett róla, hogy látogatója van. Ült az ágy szélén és a kezeit bámulta. 

- Szia, Cas - nyögte Dean. Nem tudott olyan vidám hangot kicsikarni magából, mint szeretett volna. - Mi a helyzet?
Cas továbbra sem vett róla tudomást, ezért óvatosan közelebb ment hozzá,  és a másik vállára tette a kezét.
Cas most fölpillantott rá, de a szeme üveges volt. Nem csak hogy nem ismerte meg őt, de mintha még csak nem is fókuszált volna semmire. 

- Ébresztő! - sziszegte Dean a könnyeivel küszködve, ahogy rázogatni kezdte a barátja vállát. - Térj már magadhoz, baszki!
- Hiába - jegyezte meg az ajtófélfának dőlve Meg. - Semmivel sem lehet kirángatni.
- Cas - Dean ügyet sem vetve a nőre, megfogta az angyal arcát két kézzel, és kényszerítette, hogy az a szemébe nézzen, de csak azt az üveges tekintetet látta.
Dean egyre dühösebb volt. Szerette volna megpofozni Cast, hátha attól magához tér, de azzal a legutóbb is csak annyit ért el, hogy Cas rémülten elrohant, ők pedig Meggel egy órán át keresgélték, mire megtalálták a kertben egy fa alatt zokogva, állig felhúzott térdeit magához szorítva. 

Leült mellé, megfogta a kezét, mire Cas végre rápillantott a kezeikre. Biztosan azt nézte! Dean nagyon megörült, De az angyal végül nem volt hajlandó ennél tovább menni. Amíg a vadász beszélt hozzá, ő csak a kezeiket bámulta. 
- Minden rendben lesz, haver - mosolygott Dean. Neki ugyanúgy szüksége volt a biztatásra, mint a másiknak. - Nemsokára jobban leszel, és akkor hazaviszlek. Hazamegyünk, Cas, érted? Csak te, én és Sammy. Emlékszel Samre? Ugye emlékszel? Neki is nagyon hiányzol, de ő most egy ügyön dolgozik, ezért nem tudott ma eljönni, de ne félj, mert én holnap is meglátogatlak. Itt maradok egy darabig, hogy veled legyek, rendben? 

Cas persze nem válaszolt.

Másfél órával később már csak ültek egymás mellett. Dean kifogyott a szavakból. Csak szorította az angyal kezét, és vele volt. Belül érezte, hogy ez is fontos, az, hogy itt van vele. Cas érezni fogja, hogy nincs egyedül. Hogy ő vele van, itt ül mellette, támogatja, és ugyanúgy szereti, ahogy mindig is szerette az ő vénséges vén kisöccsét.

Így telt el az egész nap. Már későre járt, amikor Dean búcsúzóul összekócolta Castiel haját, és vigyorogva elköszönt tőle.

A motelszoba ajtaján belépve megrohanták az elfojtott érzelmek. Felrúgta az asztalt és a székeket, feltépte a hűtő ajtaját, kivette az utolsó üveg sört, felnyitotta, és szinte egy húzásra elfogyasztotta. Ledőlt az ágyra, mindkét kezét a homlokára tette, és próbált nagy levegővételek segítségével lenyugodni.
Nem tudta, sikerült-e elérnie bármit is, de remélte, hogy Cas holnap emlékezni fog rá. Igazi siker lenne, ha ő fogná meg Dean kezét. Ha megszólalna, az pedig mindent felülmúlna. De hát Deannek sosem volt szerencséje, ahogy Casnek sem. És aki Cas fejére hozta a bajt, az ő maga, Dean Winchester volt. Dühében a párnába ütött, és el kellett folytatnia a szemébe toluló könnycseppeket. Az angyal nem őt hibáztatná a történtek miatt, de ő igen is tudja, kinek köszönhető, hogy ez a sok szarság megtörtént.

Cas nem tudott elaludni, Meg hiába takargatta be, ő többször is felült az ágyban, és zavartan nézett körül a szobában.

-          Feküdj le aludni, Castiel – nézett fel Meg az újságjából. Ám amikor már tizedszer is hiába fektette vissza az angyalt, feladta. Visszament a székéhez, leült rá, és ismét az újsággal foglalta el magát.

Cas feje tisztulni kezdett: Dean, ő volt az! Most már emlékszem rá! Emlékszem, hogy… és amikor… meg arra, hogy… emlékszem mindenre! … Nem! Nem… Ez nem történhetett meg! Én nem… nem akartam… miért?... nem akartam…

A szeme előtt lepergett az egész eddigi élete, és amit látott, kicsit sem tetszett neki. Minden volt ő, csak az Úr Angyala nem. Angyal? Egy fenéket! Egy szörnyeteg vagyok! Dean pedig azt hiszi, hogy én… hogy én jó vagyok. És szeret, pedig nem vagyok a testvére, még csak a barátja sem. Majdnem megöltem.

Nem hideg

Pár szó: BOLDOG SZÜLINAPOT, LEXY!

Castiel egyedül volt a bunkerben, és gyógyulgatott. Ő úgy érezte, már alkalmas a visszatérésre, ám a testvérek nem voltak hajlandóak „ilyen állapotban” magukkal vinni őt még egy egyszerű vámpírfészek kiírtására sem.
Az órák teltek, ő pedig egyre jobban unatkozott. Egy ideig a tévét nézte, de abból is kiábrándult egy idő után, ezért bekapcsolta Dean laptopját, hogy videókat nézzen rajta. Sok kedvence volt. Főleg a vicces állatos videókat, és a kreatívkodós, barkácsolós videókat szerette. Épp az utóbbi kategóriában böngészgetett, amikor ráakadt egy olyanra, amit még nem látott: https://www.youtube.com/watch?v=t1bReng6vgM

Pár nappal később Sam és Dean elhatározták, hogy a majdnem negyven fokos hőmérsékletre való tekintettel, inkább otthon maradnak. Dean már a halálán volt, ezért Sam hozott mindkettejüknek egy-egy üveg sört. Cast is kínálta, de ő visszautasította. Mivel angyal volt, kicsit sem zavarta a meleg.
- A picsába! – fakadt ki Dean az első korty után. – Ez a legszarabb sör, amit árulnak. Miért ezt hoztad Sammy? Ráadásul meleg, mint az ökörhugyozás. Cas ezt hallván felállt a tévé elől, odalépett Deanhez, kivette a sört a kezéből, és így szólt: - Ne aggódj, Dean, majd én lehűtöm. 
...

Amgalan noirsokhyg

Pár szó:  Nos, bevallom, férfiként ezt nagyon nehéz volt nekem összehozni, de hát bevállaltam, nincs mit tenni. Sokáig azt se tudtam, hol kezdjem, vagy mi a fene legyen, hiszen ti sokkal többet és sokkal jobbakat írtok, mint amire én valaha is képes lennék, ráadásul, mi az, amit eddig még nem írt meg senki?:D Attól függetlenül kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzá. Ha nem lenne elég egyértelmű, ez egy destiel-történet. :D (A szavazás eredménye szerint még kettő várható)

-         - Ne már, haver! Ez most komoly?! – fakadt ki Dean, amikor Castiel váratlanul beállított hozzá az éjszaka közepén ezzel a nonszensz baromsággal, felriasztva őt legszebb álmából.
Az angyal ártatlan képpel, kérlelő tekintettel meredt rá az ajtóból.

-        -  Nem érzem valami jól magam.

-         - Beteg vagy?

-        -  Nem tudom. Nem hiszem. Én csak… Olyan furcsa, szorító érzést érzek.

Dean sóhajtva ült fel az ágyon, a matrac nagyot nyikordult alatta.

-         - Jól van, gyere ide, te óriásbébi! – mondta fáradtan, és megpaskolta maga mellett az ágyat.
Cas zavartan, esetlenül mozgott. Láthatóan még ő is felfogta, hogy nagyon kínos, amit kért. Bemászott az ágyba a vadász mellé, magára húzta a takarót, és fázósan összehúzta magát.

Dean egy ideig csak nézte, zavartan a hajába túrt, aztán megcsóválta a fejét, visszafeküdt, háttal a másik férfinak, és behunyta a szemét.

-          - Dean… - hallotta Cas hangját, érezte, hogy egyre magasabb a vérnyomása.

-          - Mi van? – vetette oda. Cseppet sem volt ínyére, hogy Cas bekéreckedett mellé. Nagyon is frusztráló volt, hogy egy felnőtt férfi fekszik mellette az ágyban. Jó, jó, Cas egy angyal, az ő angyala méghozzá, de ez akkor is túlzás.

-          - Még mindig rossz – felelte Cas.

Dean szembefordult vele. A kék szempár zavarba ejtően közelről meredt rá. Haragudni akart rá. Ordítani vele, kiröhögni, elzavarni a fenébe, és utána napokig szivatni amiért ilyen gyerekes.  . De nem ment. Nem, ettől a tekintettől képtelen volt rá. Ásított egy nagyot, átkarolta Cast, és közelebb húzta magához. Az angyal először olyan volt, mint egy megszeppent fatuskó, de aztán fölengedett, és úgy simult bele Dean ölelésébe, mintha mindig is így aludtak volna: összebújva.

-          - Most már jobb? – kérdezte a vadász, miután kényelmesen elhelyezkedtek. Castiel forró lehelete csiklandozta a kulcscsontját.

-         - Ühüm – dörmögte Cas álmos hangon. A szeme már csukva volt, amint Dean karjai köré fonódtak, hirtelen megszűnt a szorítás a mellkasában. Az izmai ellazultak, és ő úgy érezte, ennél nagyobb biztonságban még sohasem volt része. Érezte a vadász bőrének kipárolgásait, és ez az illat azt mondta neki: jó kezekben vagy, vigyázok rád.
Szerette volna megköszönni Deannek, elmondani neki, hogy mennyire megkönnyebbült, de a szemei leragadtak, és ő átkerült az álmok ezúttal békés világába.

A fingós sztori

Pár szó: Oké, igen, több okoktok is van rá, hogy tökön rúgjatok, de kétlek ne tegyétek, mert azt nagyon fáj. De azért megértem az indulatokat, hiszen nagyon régen írtam, akkor is csak idiótaságot, és szomorúan bevallom, ez sem lett különb. Mint a címből már kitalálhattátok, nem erőltettem magam. Remélem, azért lesz, aki ebben is megtalálja a "szépet". :D És persze, azt sem ártana közölnöm, hogy elég rövid lett, de úgy éreztem ezt ennél tovább nem kell húzni. Na, kérem, akkor jó olvasást!
- Baszki, Sammy! Rohad a beled?
- Ne rám kend már megint! Mi van Casszel?
- Az angyalok nem finganak – jelentette ki Dean szinte már szótagolva.
Cas nem szólt semmit.
- Szóval – folytatta az idősebb vadász. – Ha Cas és én nem fingtunk, akkor csak te lehettél az.
- Ez hülyeség! – forgatta a szemét a másik Winchester.
- Na persze… - így Dean. – Én legalább felvállalom, és hangosan csinálom. Te meg sunyin elereszted, aztán rám kened…
Aztán szó szót követett, és még jóideig elveszekedtek ezen a témán.
Castiel pedig közöttük állt, és láthatatlan szárnyaival két irányba hessegette maga mögött a levegőt...

Száll egy pofon

Pár szó: Igen, tudom, hogy nagyon elhanyagoltam az írást is az elmúlt időszakban, amiért elnézéseteket kérem. (Lehet, hogy ennek a pofonnak inkább az én képemen kéne csattannia :D )
Még nem láttam a legújabb részeket, ezért bocsánat, ha nem vagyok hű a történethez. Az irományt részben EZ A DAL ihlette. Elnézést, amiért ilyen komolytalan lett, de most ez egy ilyen nap


Dean már azon volt, hogy földhöz vágja a telefonját. Már vagy századszor hívta, de ez a tollas kis buzzancs nem vette fel, nem hívta vissza, és az üzenetrögzítője is betelt a vadász először még aggódó, mostanra viszont már inkább ingerült hangvételű üzeneteivel.

"Száll egy pofon a szélben
suhanó szárnyakon..."

Másnap reggel elővette a telefonját, hogy egy újabb próbát tegyen a barátja eléréséért, amikor az hirtelen felbukkant előtte.
- Helló Dean - köszönt Cas, úgy, mintha csak fél órája váltak volna el.
Az idősebbik Winchester érezte, hogy valami kezd felkúszni a torkában, és tudta, hogy az nem éppen a szeretet, amit a legjobb barátja iránt érez.
- Hol voltál? - vetette oda, mintha az egész nem jelentene neki semmit.
- Én, öhm... dolgom volt. Nem nagy ügy...

"Bíborvörös fény ereszkedik reám,
a torkom elszorul és hófehér a szám.
Most jöttem rá, hogy hazudtál nekem, 
még soha senki így nem bánt el velem."


- Na persze - dörmögte Dean, - Nem nagy ügy, mi? Na, és sikerült megoldanod?
Cas egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Nem tudott Deanre nézni, ezért a cipője orrát bámulta.
- Nem igazán - felelte végül.
- Akkor miért nem tudtál felhívni, hogy segítséget kérj? - kérdezte a vadász egyre dühösebben.

"Száll egy pofon a szélben
suhanó szárnyakon.
Nagyot szól, ha célhoz ér az arcodon.
Száll egy pofon a szélben,
előre látható,
a történet végén, mi lesz majd
a csattanó."

Dean felállt az ágyról, közelebb lépett Cashez. Olyannyira közel, hogy az angyalnak épp eléggé kényelmetlen legyen, és ne tudjon máshová nézni. Mondhatni, Dean megpróbálta betölteni az egész látóterét.
- Dean...
- Ha?
- Nagyon közelre álltál.
- Igen, tudom.
- Miért?
- Mert örülnék, ha őszinte lennél hozzám, és végre elmondanád, mi folyik itt.
- Sajnálom, Dean, de nem tehetem.

"Most nem vagyok szelíd, ahogy megszoktál talán,
az utolsó csepp lefolyt a betelt pohár falán.
Most jöttem csak rá, hogy hazudtál nekem,
és észrevétlenül elindul hirtelen
a jobb kezem"

- Áú! - kiáltott fel Castiel, amikor Dean jobb tenyere az arcának csapódott. - Ezt most miért csináltad?
- Mert nem akartam betörni az orrodat - csúszott ki egy apró vigyor a vadászból. - És mert utálom, ha titkolózol előttem. Már ezerszer megbeszéltük, hogy ezt nem csináljuk.
- Igen, igazad van - bólintott Cas, még mindig az egyre pirosodó és feldagadó arcát tapogatva.
- Szóval akkor elmondod, hogy mi a fasz van? - kérdezte utoljára Dean.
Cas megrázta a fejét.

"Száll egy pofon a szélben
suhanó szárnyakon.
Nagyot szól, ha célhoz ér 

az arcodon.
Száll egy pofon a szélben,
előre látható,
a történet végén, mi lesz majd
a csattanó.


Száll egy pofon a szélben
suhanó szárnyakon.
Nagyot szól, ha célhoz ér 

az arcodon.
Száll egy pofon a szélben,
előre látható,
a történet végén, mi lesz majd
a csattanó."

Nem olyan, mint régen

Elő-előszó: Elnézést, hogy kések a válaszokkal, meg az olvasással. Ígérem, hamarosan nekiállok bepótolni az elmaradásaimat. :) Már hiányoznak a történeteitek, csak nem vagyok olyan jó formában, hogy értelmezzem az írott szöveget :D Amúgy minden oké! Jó olvasást!

Pár szó: kicsit rövid, kicsit szomorú, kicsit realista, egy barátomat látva jutott eszembe, aki már nem olyan, mint régen

Látni valakit, akit hosszú évek óta szeretsz. Még emlékszel rá, milyen volt akkor, és szinte megőrülsz, hogy segíthess rajta, de nem teheted meg. Ez az Élet rendje. Bele kell törődnöd.

Dean lassan cammogott át a konyhából a nappaliba. Az ablaknál álltam és onnan néztem. Már hetek óta sántított. Már többször is meggyógyítottam, de a fájdalmai újra és újra visszatértek. Lassan, fájdalmas grimasszal az arcán rogyott le a kopott kanapéra, vigyázva, hogy a kezében tartott üveg sört ki ne lötyögtesse. Csak akkor vette észre, hogy még rajta a kupak, amikor bele akart inni. Láttam az arcán átsuhanni az árnyékot, hogy innen még föl is kell kelnie, hogy hozzon egy nyitót, de próbálván megelőzni a gondolatot, kisuhantam a konyhába, és már hoztam is neki egyet.
- Mit pattogsz, Cas? - kérdezte rekedtes hangján. - Azt hiszed nem tudom kinyitni? Hányszor mondjam még neked, hogy az egész világ egy kibaszott sörnyitó?!
Mosolyogtam a viccén, amit már vagy századszorra hallottam tőle a héten, miközben leültem mellé a kanapéra, és kinyitottam az üveget.
- Hogy vagy Dean? - kérdeztem hangosabban, mint ahogy beszélni szerettem. Sajnos már egy ideje rákényszerültem.
- Jaj, ne kezdd megint, jó!? - förmedt rám. - Megmondtam, hogy hagyjál békén! Inkább vidd át azt a hülye könyvet Samnek.
- Dean - néztem a szemébe, remélve, hogy ennyiből is megérti. Nem akartam kimondani, bár néha muszáj volt, mert megfeledkezett róla.
- Hát persze... - szontyolodott el. - Majdnem elfelejtettem, hogy az én Sammy öcsém az első vadász, aki végelgyengülésben halt meg. És én leszek majd a második.
Megemelte az üveget, hogy koccintson rá, de nálam nem volt semmi, amivel koccinthatott volna. Megfogtam a már erősen májfoltos, kiszáradt kezét. Még mindig érezni lehetett benne a hajdani erőt. Ugyanúgy, ahogyan ennek az erőnek a távolságát is.
- Dean, nem muszáj így lennie. Én meg tudlak...
Dean úgy kapta el a kezét tőlem, mintha megégettem volna.
- Na, azt már nem! - nevetett. - Ha csak felemeled az ujjadat, tőből letöröm, és feldugom a seggedbe!
- Dean...
- Ne deanezz itt nekem! Már megbeszéltük. Ha letelik az időnk, megyünk, és te is jössz velünk. Ne vágj már ilyen fancsali képet! Ha én is meghalok, kapunk egy luxuslakosztályt odafönt, és megállás nélkül eszünk, iszunk, és nőzünk... Te meg társasozhatsz.
- Lesz macskánk is. Nem leszel rá allergiás - vigyorodtam el.
Jól hangzott, amit mondott, és tudtam, hogy így is lesz, de addig kénytelen vagyok végignézni, ahogy egyre kevésbé tud mozogni, ahogy elromlik a látása és a hallása. Látom, ahogy az ízületei meggörbülnek, a bőre aszottá válik, az arca beesik. Én fogom végignézni, ahogy eltompul, és már önmaga árnyéka sem lesz. Már egyre erősebben érezni az öregember szagot is. Tudom, hogy évek óta nem tudja már úgy visszatartani a vizeletét, és gyakran hallom, éjjelente kicsoszogni a vécéhez. Ilyenkor mindig behunyom a szemem, és felkészülök rá, hogy most, most végre vége, és a Mennyben együtt leszünk, ők nem lesznek öregek, nem lesznek fájdalmaik, és végre mind a hárman békére lelhetünk. Tudom, hogy szörnyű dolog a barátunk halálát kívánni. Talán önző vagyok, hogy várom. Én nem öregszem, az elmém tiszta, és így még fájdalmasabb látni, hogy elmegy mellettem az Élet.

Dean észrevehetett rajtam valamit, mert a fejemre tette a kezét. Hallottam, hogy megroppan valami a vállában.
- Ne hidd, hogy csak rossz oldala van az öregségnek - kacsintott rám. Tudom, hogy megint ezen rágódsz. De nem kell. Fölöslegesen idegeskedsz. Olyan vagy, mint a nagyanyám.
Ezen megint nevetett, és én vele nevettem, még ha ezt a viccet is századszorra hallottam tőle.
- Mi lehet olyan jó benne? - tettem fel a kérdést.
- Tudod, Cas, az emberek általában nem gyanakszanak egy öregemberre - matatott egy kicsit a zsebében, aztán előhúzott egy slusszkulcsot. - Ezer éve nem vezettem már!
Ekkor jöttem rá, hogy miért parkol az a kocsi a kerítés mellett.

Istenem, Castiel...

Pár szó: Visszatekintés azokba a napokba, amikor Cas istent játszott. A történet kissé rövid, groteszk és komikus, mivel ilyen napom van. Ámen.

... és Ráfáel, ki, mivel nem kedves nekem, megdöglend vala - fejezte be a beszédet az angyal, aki annyi lelket szlopált be a Purgatóriumból, hogy a geiger számláló is kiakadt a teljhatalmától.
A testvérei eközben lapultak, mint szar a gazban, és a legbátrabbak is csak hallgattak, mint postás  jetiről. Azok után, amit az imént láttak egyikük sem volt beszédes hangulatban.
Az új Isten végighordozta tekintetét a megmaradt angyalokon, elégedetten megdörzsölte az állát, és lelépett.

A Földön volt, és úgy sétált az utca közepén, mint holmi kiskirály. Sőt! Mint Isten. Hiszen az volt ő most, s marad is mindörökké.
- Kijavítom atyám hibáit - mondta ki félhangosan, mire belülről egy alattomos hang felelt neki.
- Hahaha! Majd pont egy olyan, mint te?! Meglásd, észre sem veszed, és már lyukat is rágtunk az agyadba, öcskös... Hihihihi!
Castiel mély levegőt vett, mint aki próbálja visszatartani a hányást, és minden erejét bevetette, hogy elhallgattassa az idegesítő hangokat, akik sértegetni merészelték nagyságát.
- Adok én nektek! - gondolta az új Isten, és tizenöt percig nem vett levegőt.
Tizenöt perc múlva, lila fejjel, de borzasztó elégedetten vette tudomásul, hogy a benne szóló alattomos lelkek hangjai csak nyivákolnak: - Engedj ki! Engedj ki!
- Meglásd, mit kapsz ezért, te felfuvalkodott kis takony! - így a hang, mely először szólt hozzá. Érezhetően sokkal erősebb volt a többieknél.

Később Castiel betévedt egy kávézóba, ahol szóba elegyedett egy kedves pincérnővel. Már épp készült rá, hogy megáldja, ám az áldásra emelt keze magától irányt váltott, és egyszerűen megvakarta az ágyékát!
- HÉ! - förmedt rá a kezdő Isten a hangra, de mivel még mindig a nővel tartotta a szemkontaktust, egyértelműen kínos helyzetbe hozta magát.
- Paraszt! - fintorgott a nő, azzal otthagyta.
- Hihihi! Hehehe! - nevették ki a hangok. - A kicsi isten nagyot puffant. Hehehe! Hihihi!
- Elég legyen! - dörmögte Castiel, miközben átteleportálta magát egy másik helyre. Majdhogynem a világ túlfelére.

- Mi a nyűves...?! - káromkodott az öregember, amikor a ballonkabátos koma megjelent a szekere előtt. A lovak felágaskodtak, orrlyukaik kitágultak, és riadalmukban akkorát rántottak a szekéren, hogy annak kereke kicuppant a sárból.
- Köszönöm, barátom, hogy kihúztál engemet a bajból - lépett az ember az istenhez, és erősen megszorította a kezét. - Isten áldjon érte!
- Én vagyok Isten - felelte kissé dacosan Cas.
- Tán a fejedet is beverted, mi? - pödört egyet a bajszán az öreg. - Ejszen a vak is láthatja, hogy nagyon ellátták a bajodat. De te ne aggódj semmit, majd megisszuk azt a jó finom pálinkát, amit az öcsém hozott, s olyan leszel, mint még sosem.

Weird, dorky little guy

Elő-előszó: Mondjuk úgy, hogy visszatértem. Félig. Oké, próbálkozom vele. Mármint, nem azért írtam a történetet, hogy visszatérjek vele, csak valahogyan kibukott. Igazából nem is akartam feltölteni, mert túl személyes lett, de... de... de... hát izé... nem is tudom. Lehet, hogy még utálni fogom magam egy nap azért, hogy mégis feltöltöttem. És/vagy mert egyáltalán megírtam.
Bocs a béna címért, de azt hiszem nem a címadás az erősségem. Meg az összevissza csapongás miatt is elnézéseteket kérem. Nem voltam teljesen magamnál írás közben. Mégis utólag elolvasva úgy gondoltam, kár lenne "rendezni soraimat", mert így sokkal inkább benne van az, amit ki akartam írni magamból, mintha mértani pontossággal építettem volna fel a történetet.

Pár szó: A történet, mint említettem, sajnos nagyon is személyes. Megtörtént eseményeken alapul. Nemrég történt eseményeken. Amiről olvashattok: Nagyon nagyon nagyon szenvedő Castiel (lehet, hogy ezt a témát unjátok, mert a sorozatban is ez megy már egy ideje...), megalázó helyzetek, egy kis tehetetlenség, meg a vége, de azt majd úgyis meglátjátok, ha elolvassátok.

Arra ébredtem, hogy tiszta könny az arcom. Nem értettem a dolgot, hiszen semmi okát nem láttam, de mégis sírtam, és nem tudtam abbahagyni. Még emlékeztem az álmomra, valami macska volt benne, de semmi olyasmi, amitől szomorú lehetnék. Akkor mégis mi ez az egész? Elővettem egy zsebkendőt, de pár percen belül eláztattam. Egy másikért nem mehettem ki ilyen állapotban, ezért egyszerűen az ágyneműmbe töröltem a szemem.
Az ajtó túloldaláról hallottam, hogy a Winchesterek már ébren vannak. A telefonomon megnéztem mennyi az idő, és tudtam, hogy ha nem hagyom gyorsan abba a sírást, akkor Dean is látni fogja.
Mióta jelentkezni kezdtek az alvászavaraim, és már egész napokat képes voltam átaludni, bevezettük, hogy reggelente Dean felébreszt. Nagyon értett hozzá: lerángatta rólam a takarót, és hiába könyörögtem, nem adta vissza, ameddig föl nem öltöztem, és ha már fölöltöztem, lerángatott reggelizni, annak ellenére, hogy még mindig nem kellett táplálékot magamhoz vennem.

Megint megtörülgettem a szemem, nem akartam, hogy így lásson, hogy sajnáljon, és kérdéseket tegyen fel. Hiába próbálnék hazudni, még akkor is nehezen megy, ha teljesen jól vagyok, most viszont teljesen össze voltam zavarodva. Nem a kifejezés átlagos értelmében, hanem kőkeményen. Még annál is jobban, mint mielőtt megtettem volna azt, amiről nem akartam, hogy végül kiderüljön.
És nem akartam az sem, hogy kiderüljön, hogy egyáltalán elkezdtem.
Igen, tudtam, hogy butaság, hogy nem fog használni, hiszen angyal vagyok, és azt is tudtam, hogy minél tovább csinálom, annál rosszabb helyzetbe kerülök, és ha Dean észreveszi a dolgot – mert biztosan észre fogja venni előbb vagy utóbb – abból nagy balhé lesz.

Az elején azzal nyugtattam magam, hogy csak átmeneti megoldás lesz, és amint kicsit elcsitulnak a problémák, leállok vele. Ám mindig jött még valami. Még valami, ami miatt még egy kicsit tovább kellett húznom. Már csak ezen legyek túl, és esküszöm, abbahagyom – gondoltam ezt minden hónapban legalább kétszer, és azóta már három év eltelt. Tudom, hogy megváltoztam azóta, és a változás tisztán látszana, ha a három évvel ezelőtti énemet magam mellé állíthatnám. Ők persze nem tudják, miért veszítem el lassan az erőmet, hogy miért vagyok egyre „emberibb”.
De vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már azért kell harcolnom, hogy emberi maradjak? Talán ez a reggel már az?

Azt hiszem, négy, de lehet, hogy már öt napja csináltam. Nem tudom, mi ütött belém. Egy kis levegőre volt szükségem? Egy napra, amikor teljesen önmagam vagyok? Már nem is tudom. Nem emlékszem kristálytisztán. Azt tudom, hogy már akkor is nagyon részeg voltam.
Ezt az új családom el is nézte nekem, hiszen velük is előfordult egy-egy keményebb nap után, hogy alkoholt ittak, ráadásul rajtam nem is látszott meg annyira. Viszont egyre nehezebb volt úgy tennem, mintha józan lennék. A piával önmagában még nem lett volna gond, de a három éve eltitkolt gyógyszerfüggőség mellett nehezen tudtam kordában tartani magam. És az, hogy négy – vagy öt? – nappal ezelőtt az egész havi adag bogyómat lehúztam a vécén, már akkor is hülye ötletnek tűnt, és fogalmam sincs, miért csináltam… Lehet, hogy megint erőt vett rajtam az öngyilkos hajlam, amivel egyre nehezebb volt megküzdenem, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy ha ekkora mennyiséget egyik napról a másikra megvonok a szervezetemtől, a porhüvelyem megadja magát. De nem biztos, hogy ez velem is megtörténne, elvégre angyal vagyok. Ugye?

Megint meg kellett törölnöm a szemem, és most már a torkomból is nyöszörgésszerű hangok törtek elő. Még mindig nem éreztem magam szomorúnak… Ha őszinte akarok lenni, semmit nem éreztem, csak a fáradtságot. A fejemre húztam a takarót, és vártam az elkerülhetetlent.

~ Néhány órával, sok veszekedéssel, ordítozással és szánalmas sírással később ~

Dean a saját szobájának az ajtajából figyelte a barátját, aki kicsavart testtel, halkan szuszogva alszik az ő ágyában. Ha nem mozgott volna a mellkasa, akár halottnak is hihette volna. Cas nagyon kifordult magából. Sosem gondolta volna, hogy az angyal titokban nyugtatót és hangulatjavítót szed, és abból is a legnagyobb adagot! Persze, hogy ordított vele. Már csak ezért is ordított volna vele, de az, hogy minderre rendszeresen ráiszik, és mindenek fejében még a hirtelen megvonással kishíján meg is öli magát, attól végleg kiborult nála a bili. Cas persze bizonygatta, hogy nem akar meghalni, és ő sem tudja, miért csinálta mindezt, úgy, hogy közben szinte fuldoklott a sírástól és keze-lába remegett. Dean ettől csak még dühösebb lett. Cas pont olyan volt, mint egy drogos, alkoholista… mint aki végleg feladta az életét. Ez volt az, ami ennyire felhúzta, és az, hogy nem volt erre semmi szükség. Miért nem beszélt róla, ha valami baja volt? Miért kell neki ilyen rohadt makacsnak és magának valónak lennie?
 A helyzetet persze ismét Sam mentette meg. Amikor sikerült annyira lehűtenie a kedélyeket, hogy biztosra vegye, hogy Dean nem fogja agyonverni Cast, recepteket hamisított, és elrohant velük a legközelebbi gyógyszertárba. Casből eközben tovább dőlt a sírás, Dean pedig átrángatta őt a saját szobájába, ahol legalább nem volt tömény piaszag a tegnap esti önpusztítás után. Leült vele az ágyra, nem szólt hozzá, csak magához szorította barátja rázkódó vállát. Borzasztóan dühös volt rá, de Samnek igaza volt, mára elég fejmosást kapott.

Most, hogy itt állt az ajtóban, és Cas, aki hosszú napok után, újra hozzájutott az adagjához, olyan békésen aludt az ágyán, mint egy csecsemő, legszívesebben felképelte volna őt, hogy elmondja századszor is, hogy azzal, amit művelt, mekkora mérhetetlen fájdalmat okozott neki is. Megrázta a fejét, az ajkába harapott, és odalépett az ágyhoz.
Cas izmai végre nem feszültek, ezért sikerült őt normális, kényelmes pozícióba átpakolnia, majd betakarnia. Nem tudja, mennyire volt magánál közben az angyal. Csak motyogott valamit, ahogy elfogadta a ráterített takarót. Ebben a pillanatban újra annak a furcsa, különc kis fickónak tűnt, akit Dean olyan nagyon szeretett, hogy képtelen volt rá haragudni. Kisimított egy tincset a férfi homlokából, és halkan így szólt: - Hiába vagy aranyos, ezért még seggbe rúglak!

A szerző utószava: Ilyet nem szoktam, de a téma miatt szükségét érzem az alábbiakról beszélni.
Ha valamelyikőtök depresszióban, szorongásos depresszióban, vagy pánikbetegségben (vagy valamilyen pszichés betegségben) szenved, és még nem esett bele abba a csapdába, mint én (vagy a történetbeli Castiel), hogy konkrétan gyógyszereken él, annak azt javaslom, bármit is mond a doki a gyógyszerekről, nagyon jól gondoljátok meg! És mikor már úgy érzitek, elég alaposan meggondoltátok, akkor is gondoljátok meg még egyszer! Én több, mint tíz éve állok gyógyszeres kezelés alatt, de azon kívül, hogy most már függő is vagyok, semmi nem változott. A függőségem valódi mértékét a történet alapjául szolgáló esemény közben értettem meg. Nem is tudom szavakkal leírni, milyen borzasztóan nehéznek éreztem a rám nehezedő súlyt, amikor felfogtam, hogy ezek nélkül a hülye kis bogyók nélkül pár nap alatt elveszíteném az életem (vagy az elvonási tünetektől, vagy pedig a szenvedéstől, és a valóságérzet elvesztésétől csinálnék valami nagyon hülye dolgot magammal). Ezért tanácsolom nektek, hogy EZERSZER IS GONDOLJÁTOK MEG!

Beyoncé ügynök és Z ügynök kalandjai II. - A király visszatér

FIGYELEM! NYEREMÉNYJÁTÉK: Az alábbi történetben található Monty Python idézetek, illetve utalások első megtalálója jutalomban részesül. Ez egy olyan történet lesz, amit a nyertes ötlete(i) alapján kell megírnom. Az ötlet bármilyen lehet az Odaát univerzumának keretei között! Mondom bármilyen! Még csúnya is :P 
De először is pár szó: Crowley magányos és rosszkedvű, ezért meglátogatja régi partnerét, hogy segítsen neki nyomozni az eltűnt Kelly Klein és Lucifer porontya után. 

Crowley

Crowley érezte, ahogy lefelé húzza valami sötét erő. Már évszázadok óta nem érzett ilyet, de még csak mást se. Érzelmei nem voltak - legalábbis szerette magát ezzel hitegetni. Valami nagyon hiányzott az életéből, és tudta, hogy az nem az előtte ülő Lucifer.
- Szóval te vagy itt a király? - kérdezte gunyorosan mosolyogva.
- Nem elég egyértelmű? - felelt kérdéssel Crowley, miközben kényelmesen fészkelődött egy picit a Pokol Trónján.
- Én ugyan nem szavaztam rád - dugta ki a nyelvét az arkangyal.
- Királyra nem szavaznak - morgott Crowley a bajsza alatt. Gondolatban valahol egészen máshol járt.
Szinte már feszítette a kín. Csak egy kis törődésre, pár jó szóra vágyott, amit sosem kaphatott meg. Hiszen ki lenne az, akire számíthat? Valamelyik démonra? A fiára, akit nemrég végleg elveszített? Vagy talán az anyjára? Pff! Esetleg látogasson el Moose és a Mókus bunkerébe, hogy ők is oltogassák? Vagy Castielhez? Castielhez, aki úgy utálja, mint átlagos gyerekek a spenótot.
De ha jobban belegondolunk, Cas tartozik neki, hiszen nem is olyan rég megmentette az életét. Talán itt az ideje, hogy behajtsa rajta a tartozást, és hagyja, hogy kiszórakozza magát vele.

Csettintett egyet, mire két démon belépett a helyiségbe, és vigyázzállásba vágta magát.
- Uram? - kérdezte az egyik.
- Most elmegyek egy rövid időre. Addig tartsátok szemmel, és vigyázzatok, hogy ki ne menjen - bökött a fejével a leláncolt Lucifer felé.
- Hogy ki ne menjen. Értem - szólalt meg a másik.
- Viszont ha mégis kimenne, vele menjünk? - így az előző.
- Nem, nem! Tartsátok itt bent! - Crowley megtörölte az arcát egy olyan "hülyékkel nem vitatkozom" pofavágással, aztán köddé vált.

Castiel

Ki kellett szállnom a kocsiból. Nem bírtam tovább vezetni. Az út kezdett furcsán viselkedni a szemeim előtt. Már harminc órája vezettem megállás nélkül, és ez már nekem is sok volt. Leálltam az út szélére, leállítottam a motort, aztán kikecmeregtem a szerkezetből, és az oldalának dőlve lecsúsztam a földre. Égő arcomat a kezeimbe temettem, és úgy éreztem, ha lenne hozzá elég erőm, felkapnám az autót, és olyan erővel elhajítanám a búsba, hogy az pályára állna a föld körül.
De nem volt hozzá erőm. Ami azt illeti, ahhoz se nagyon, hogy ülő helyzetben tartsam magam.
Ó, mennyire hiányzott most a bunker kényelme! A tévé...

És ekkor megtörtént az, amire senki sem számított. Bevallom, jelen pillanatban még a spanyol inkvizíciónak is jobban örültem volna, mint az előttem álló démonnak.
Hangosan felsóhajtottam: - Mit akarsz?
- Szép napot önnek is, Beyoncé ügynök! - üdvözölt ez a kurafi, én pedig már ott tartottam, hogy minden méltóságomtól búcsút véve, zokogva fogok bekúszni a kocsi alá.
- Szarul festesz, partner! - Crowley leguggolt mellém, és én valami hideget éreztem az arcomon. Egy üveg hideg sör volt a kezében, és éppen arra készült, hogy a homlokomhoz nyomja.
- Mit csinálsz? - húzódtam el tőle mérgesen összevont szemöldökkel.
- Gondoltam, talán jólesne valami frissítő - vonta fel a szemöldökét a pokolfajzat. Minden kedves gesztusa ellenére, láttam a szemében azt a gúnyos csillogást, ami úgy irritált.
De a hideg nagyon hívogatott. Ugyan nem éreztem rendesen az ízeket, de elvettem Crowley kezéből az üveget, és égő homokolhoz szorítottam.
- Ha leöblítetted a torkod, szállj be a kocsiba. Én vezetek.
Nem volt erőm ellenkezni. Egy hajtásra megittam a sört. Nagyon jól esett a hideg.
Ezután tántorogva bemásztam az anyósülésre, és Crowleyra néztem.
- A nő után kutatsz, igaz? - kérdezte, én pedig bólintottam.
- És tudod, merre van? - jött az újabb kérdés, mire megráztam a fejem.
- Sejtettem - jelentette ki a démon. - Sosem voltál jó a nyomozásban, partner. Itt az ideje, hogy Z ügynök átvegye az irányítást.

Ahogy járt az autó, az én fejem újra és újra a mellkasomra bukott. Még félálomban is láttam, hogy Crowley milyen pillantásokat vet rám. Nem lett volna benne köszönet, ha a következő pislogásnál nem ragad le a szemem...

Crowley

- Jaj, de kis cuki vagy amikor alszol! - jegyezte meg félhangosan Crowley, mikor az angyal légzése lassú szuszogássá alakult. Az álla a mellkasát érte, és a feje minden egyes kanyarnál másik pozícióba helyezte magát.
- Nem gondoltam volna, hogy túl sok minden van a fejedben, amire hatna a gravitáció - folytatta a magányos párbeszédet a Pokol Királya.
- Tudod, nem is vagy te olyan unalmas, mint amilyennek mutatod magad. Csak a karót kéne kihúzni a seggedből, és egész jófej lennél. De hát te nem vagy egy Dean, akármennyire is próbálsz rá hasonlítani... Kár, hogy csak a rossz tulajdonságait vetted át.
Egy darabig nem szólt semmit, Castiel pedig még mindig aludt. Borzasztóan ki volt merülve.
Nem tudta merre mennek, nem tudta, hol van Kelly, de nem is érdekelte. Most nem azért van itt. Különben sem úgy fognak a nyomára bukkanni, hogy vezetik ezt a roncsot. De hát az angyalnak semmi érzéke nem volt a nyomozáshoz. Itt a földön, elapátlanodva, elárulva ő sem ért többet, mint akárki más. Az ereje is megcsappant, és újabban inkább szánalmat érzett iránta, mint gyűlöletet, vagy irigységet.
- Tudod, nem te vagy az egyetlen, akinek problémái vannak - szólalt meg Crowley, mintha a gondolatait Cas is hallotta volna. De Cas nem hallott semmit. Ő csak szuszogott, és dülöngélt, mint egy rongybaba.
- Az anyám egy igazi ribanc. Vagy boszorkány - ahogy tetszik... - folytatta a démon. - Mióta csak megszülettem, azon van, hogy keresztbe tegyen nekem, és hogy fájdalmat okozzon. Még a fiamat is képes volt elvenni tőlem! A fiamat, aki gyűlöl engem! - itt elcsuklott a hangja.

Csak néhány perc elteltével folytatta: - De mit is tudsz te erről? Neked van családod. Van hova hazamenned, és vannak, akik szeretnek téged. Azt ne mond, hogy átérzed a gondjaimat, hiszen az angyalok kitaszítottak maguk közül. Az nem ugyanaz. Ők ugyanolyan érzéketlen szörnyetegek, mint amilyen te is voltál, mielőtt a Winchestereket választottad helyettük.
- Nekem nincsen senkim! - fakadt ki Crowley. - Senkim! Érted? Csak te és az a két majom! És nem fogom hagyni, hogy szarba se vegyetek. Megmentettelek, Castiel, és te tartozol nekem!

Castiel
-... megmentettelek, Castiel, és te tartozol nekem!
Ez volt az első mondat, amit felfogtam. Alvás közben is érzékeltem, hogy Crowley képtelen befogni. - Mit akarsz, mivel engeszteljelek ki? - kérdeztem álomittasan.
Ekkor felém fordult, és olyan riadtan nézett rám, mintha bármelyik pillanatban elpusztíthatnám. Pedig tudnia kellett, hogy nem vagyok jó formában.
-  Mióta vagy ébren? - kérdezte.
-  Öt egy egész hattized másodperce. Miért?
- Semmi - láthatóan megkönnyebbült. - De ha már a kiengesztelésről beszélünk, beülhetnénk abba a bárba - bökött a hüvelykujjával egy világító feliratokkal teli épületre.
Nem szeretek sötétedés után bárokba menni Dean nélkül, de ha ezzel lerázhatom Crowleyt, akkor megteszem. Inkább állom a bámuló tekinteteket, és a szellemkezek fogdosását a porhüvelyemen, mint ki tudja mennyi ideig furikázni és nyomozni a démonnal, aki nálam egyértelműen sikeresebb vadász lenne, és akire féltékeny vagyok emiatt.
- Azt akarod, hogy meghívjalak valamire? - kérdeztem.
- Az jól esne - leállította a motort, csettintett egyet, és a következő pillanatban egymás mellett ültünk a bárpultnál.
Természetesen a lehető legfurcsább, legjobban kicicomázott pohárban felszolgált méregdrága italt rendelte. Én megnéztem, mennyi pénz van még a tárcában, és rendeltem egy pohár vizet.
Ekkor egy férfi nekem csapódott hátulról, és minden áron össze akart fogdosni, és rábeszélni, hogy menjek át vele a szomszédos motelbe.
Láttam, hogy részeg, és nem akartam vele durva lenni, de próbáltam határozottnak látszani, amikor a tudtára adtam, hogy nem vagyok érdekelt az ügyben. Crowley eközben egy szót sem szólt, csak bámult rám.
A férfi elment, és én épp számon akartam kérni, hogy miért nem segített, amikor a férfi a vállamra tette a kezét, és masszírozni kezdett.
- Ugyan már! A pasid biztos nem bánná, ha egy órácskára magára hagynád, és ...
- Nem a pasim - mondtam szárazon. - Nem állok vele semmiféle kapcsolatban.
- Akkor nincs miért aggódnod - a férfi tovább masszírozott. Dühösen meredtem Crowleyra, aki még mindig nem szólt semmit. Igyekezett fapofát vágni, de én beleláttam a lelkébe, és tudtam, hogy belül majd' megszakad a röhögéstől.
Az idegen keze a mellkasomra tévedt, és nekem ekkor telt be a pohár. Leráztam magamról a kezét, megfordultam, hogy vele szemben legyek és olyanlyan szúrósan néztem rá, amennyire tudtam. Baljóslatúnak szánt halk hangon így szóltam: - Vedd le rólam a kezed!

Ám láthatóan ez nem hatott rá, mert megpróbált ott is hozzámérni, de mielőtt megtörtént volna a kettős katasztrófa - hogy ő megmarkol, én pedig tőből letépem mindkét karját - Crowley felállt a székéről.

Crowley 

A démon otthagyta a kiürült poharát, és felállt a székbről, hogy Castiel, és az őt molesztálni készülő férfi közé álljon. Legalább másfél fejjel alacsonyabb volt nála, de tudta, hogy a vörösen izzó szemekkel erőfeszítés nélkül is képes lesz megvédeni Cas ártatlanságát.
- Most már vedd le róla a mocskos kezedet, Ricky. - mondta, majd a szemei hirtelen vörösre váltottak. - Ő az enyém, megértetted?!
De a Ricky nevű fickó túlságosan részeg lehetett ahhoz, hogy megijedjen, ezért csak egy lépést tántorgott hátra, miközben ismét Casre emelte kancsal tekintetét, hogy szitokáradattal feleljen a visszautasításra:
- Az ördög bubózzon meg, te szukafattya! Törlöm beléd a lábamat! Hörcsög volt az a jó anyád és az apád fókabajszú ganajtúró!
Még beintett nekik aztán lelépett. Crowley szembefordult Castiellel és rávigyorgott.
- Nem vagyok a barátod - mondta duzzogva az angyal, aztán elfordult tőle.
- Valami olyasmire számítottam, hogy "köszönöm" - rázta a fejét a démon. Már képtelen volt levakarni a vigyort az arcáról.
Cas morgott valamit, ami akár egy köszönöm is lehetett, aztán dühös képpel bámult maga elé.

Castiel

- Elégedett vagy? Mehetünk végre? - kérdeztem. Pontosan az iménti helyzet volt az, amit igyekeztem elkerülni, de az ilyen bárokban mindig megtaláltak az ilyen őrültek. Szerencsére, amikor Dean is velem volt, egyetlen pillantással mindig elzavarta ezeket a kéretlen elemeket. Nem tudom, hogy tudott olyan félelmetes pillantásokat küldeni feléjük, de én is meg akartam tanulni.
- Mondjuk - Crowley még mindig vigyorgott. Láthatóan jól szórakozott a kínos helyzeten, amibe belekerültem. - Mára elég volt a mókából, Cassy.
- Ne hívj így - vetettem oda, de mintha meg sem hallotta volna.
- Már késő van, ideje lenne hazamenned a majmaidhoz, és kipihenni magadat.  - mondta valami egészen új hangnemben, amit még sosem hallottam tőle. Oldalra biccentett fejjel néztem rá.
- Mi van? Itt van a Winchester rezidencia alig egy mérföldre.
- Mi? Te hazahoztál? - förmedtem rá. - De... de... de...
- De... de... de... - figurázott ki aljas módon. - Egyedül nem mész semmire. Még egy részegtől is én mentettelek meg. Nyomozni meg kicsit sem tudsz. Menj csak haza, és pihend ki magad. Aztán, ha készen állsz, hogy elkapjuk a csajt, csörgess meg. - kacsintott.
- Nincs meg a számod - mondtam diadalmasan.
- Dehogy nincs. Elmentettem a telefonodra, amikor aludtál, partner.

Megráztam a fejem és elindultam a kijárat felé. Az ajtónál még hátrafordultam, vetettem egy pillantást a bárpultnál ülő démonra, és valami érthetetlen okból engedtem felé egy féloldalas félmosolyt, és még intettem is neki. Ő válaszul a szájához emelte a kezét, nyomott bele egy csókot, a tenyerét leengedte, és úgy tett, mintha felém fújt volna valamit. Már találkoztam ezzel a mozdulattal, és csöppet sem voltam elragadtatva, hogy ezt csinálja. Szemforgatva fordultam vissza az ajtóhoz, és amilyen gyorsan tehettem, otthagytam a helyet.

Crowley

A Pokol Királya még pár percig nézte az ajtót, amin keresztül egyetlen majdnem-barátja távozott. Talán kicsit túlzásba esett azzal, hogy csókot küldött neki. Lehetetlen volt kiigazodni Cas emberi ismeretein. De nem bánta. Az a fej, amit az angyal vágott, mindent megért. Az meg, hogy visszafordult, már önmagában is siker volt. Talán mégiscsak eljutottak hozzá a szavai miközben húzta a lóbőrt, talán csak megértette, hogy Crowley nem olyan szemét, mint amilyennek gondolta. Akárhogy is, a Pokol Királya igazán pompásan érezte magát ezen a napon.

És amikor visszatért a Pokolba, meglepetésére Lucifert és a két őrt is helyén találta.

Nincs több kifogás

Pár szó:  Még mindig az előző témát feszegetem egy kicsit. Most leginkább arról olvashattok, Dean miért is bánik úgy Castiellel, ahogy. Tudom, se füle, se farka, de nem éreztem úgy, hogy lenne még mit hozzátennem. Remélem, azért így is tetszeni fog. :) 

Már akkor tudtam, mi lesz a vége, amikor belevágtam. Éreztem, hogy talán nem kéne. Talán előre meg kellett volna bánnom, hogy most ne bánjam meg, hogy előtte nem bántam meg mégjobban. De most már késő. Egy tucat áldozattal a hátam mögött voltam kénytelen elmenekülni, és szembenézni azzal, ami a vámpíroknál is félelmetesebb: Dean haragjával.
- Szép volt, Mr. Van Helsing! - hallottam Dean gúnyos hangját, ahogy igyekeztem csendben felosonni a lépcsőn, hogy bezárkózzak a szobámba, ahol az elkövetkező heteket önmarcangolással és némi pityergéssel fogom tölteni.
- Dean... - álltam meg a hangra. Felé fordultam.
Ő az asztalnak támaszkodva, összefont karral és magasra emelt szemöldökkel nézett rám. A mimikája szerint csodálkozott, de a szeme azt üzente, borzasztóan haragszik.
- Sajnálom - mondtam, és lesétáltam hozzá. Próbáltam állni a tekintetét, de a pilláim nem akartak engedelmeskedni, és többször is megreszkettek.
Dean egy percig csak bámult rám, aztán nagyot sóhajtott, és leült az egyik székre. Én a vele szemköztire telepedtem.
- Sajnálom, Dean én tényleg nem akartam... - hebegtem. - Azt hittem, egyedül is megoldom...
- Azt hitted? - Dean kissé előre dőlt. Szeme most olyan színű volt, mint a viharos tenger. - Ez minden? Ez azért édeskevés, ha megnézzük, hányan haltak meg, ameddig te azt hitted, hogy egyedül is boldogulsz.
Lesütöttem a szemem.
- Már mondtam, hogy sajnálom.
- Ja, már kétszer is - Dean még mindig nem emelte föl a hangját, de én már vártam, mikor fog belőle kirobbanni az, ami a nyugodt hangszín mögött lapul.
- A KURVA ÉLETBE, CAS! - csapott az asztalra. - Csak tudod, az a helyzet, hogy ez nem változtat semmin! Ott volt nálad a szaros telefonod! Nem igaz, hogy nem tudtál felhívni és erősítést kérni!
- Azt hittem, megoldom - ismételtem magamat halkan. Dean szemébe néztem, hogy lássa, tényleg sajnálom, de ez most úgy látszik, csak olaj volt a tűzre.
- Nem, nem, nem! Ne nézz így rám - nevetett keserűen. - Ez már nem jön be...
- Akkor mit tegyek? - kérdeztem.
Dean megrázta a fejét, fölállt a székről, és idegesen járkálni kezdett.

- Azt hittem, ezen már túl vagyunk - mondta keserűen. - De tévedtem. Te még mindig ugyanaz a kis hülyegyerek vagy, aki képtelen felfogni és elismerni, hogy felelősséggel tartozik.
Vártam, hogy folytassa. Nem igazán értettem, mire akart kilyukadni.
- Mindig ugyanaz a szöveg: sajnálom, sajnálom, én ezt hittem, én azt hittem, én csak jót akartam... Tudod, mit gondolok? Hogy talán nem is érted ezeknek a szavaknak a jelentését. Csak egyszerűen megtanultad, mire mit kell válaszolnod.
- Dean...
- Ez meg a másik kedvencem! - folytatta a vadász egyre jobban megemelve a hangját. - Nézel rám nagy szemekkel, és azt hiszed, ezzel minden meg van oldva.
Még mindig nem értettem, és ez kezdett zavarni, ezért próbáltam visszaterelni a beszélgetést az eredeti medrébe.
- Nem tűnt olyan veszélyesnek - mondtam csendesen.
- Nem? - Dean kigúvasztototta a szemét, mintha most látna először angyalt. - És ha nem tűnik veszélyesnek, akkor te se szó, se beszéd, eltűnsz napokra, hogy elkúrd?  
Vettem egy mély levegőt, és úgy böktem ki végül az igazságot: - Én csak be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok... nem vagyok fölösleges...
Dean ettől mintha még idegesebb lett volna.
- Azt akarod mondani, hogy ez az egész arról szólt, hogy te bizonyíts?
Bólintottam. A vadász idegesen dörzsölgetni kezdte az arcát, ezért halkan megjegyeztem:
- De csak bajt okoztam...
- Ezt nagyon jól látod - Dean leült ismét velem szemben. A hangja most nyugodtabb volt, de még így is érződött, hogy mennyire dühös. - Szerencse, hogy Anya és Sam már intézik.
- Én nem tudom, mit rontok el. Mindent úgy csináltam, ahogy tőletek láttam. Azt hittem, menni fog, de csak... Béna vagyok.
Lehajtottam a fejemet és vártam, az újabb szitokáradatot. Ám ehelyett Dean közelebb húzta hozzám a székét, és megfogta a kezem.
- Nem vagy béna - mondta lágyan. Már az arca sem volt piros. - Csak... csak még nincs elég tapasztalatod. Hiszen sokszor még a bevásárlást sem tudod rendesen elintézni.
Ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Ez az arcomra is kiülhetett, mert Dean megszorította a kezemet.
- Nem azért haragszom, mert ügyetlen voltál. Hanem azért, mert nem szóltál. Cas, ez nem egy verseny, érted? Nem kell bizonyítanod. A lényeg, hogy segítsünk az embereknek, nem pedig az, hogy macsógyerekek legyünk.
Fölnéztem rá, és bólintottam, hogy megértettem.
- És még azért is haragszom - folytatta továbbra is kedvesen. -, mert  megint mentegetőztél. És azt már nem fogadom el tőled. Emlékszel még, amikor otthagytad a tollas seggfejeket? Igen? Tudod, szerintem az volt életed első önálló döntése. Hozzászoktál, hogy mások mondták meg neked, hogy mit tegyél, és ahhoz is, hogy soha semmiért ne hibáztasd magad. Ez az isteni parancsolat, azt mondták, hogy csináljam, azt mondták, hogy ezt kell tennem. De ez már elmúlt. Már te hozod meg a döntéseket, és neked kell vállalnod értük a felelősséget is. Nem mondhatod, hogy Crowley baszta át a fejedet, vagy hogy a leviatánok kérték, hogy játssz istent, nem mondhatod, hogy nem vagy hibás, mert Metatron átvert. Nem! Ezek a te döntéseid voltak. Rossz döntések. Afelől szemernyi kétségem sincs, hogy végig jól akartál cselekedni, de nem így lett. Figyelj, én és Sam is rengeteg hülyeséget csináltunk már, mi is hagytuk, hogy átverjenek... Én csak azt akarom veled megértetni, hogy felelős vagy azért, amit teszel, akkor is, ha a jószándék vezérel, de valaki vagy valami kihasznál. Nem vagy már gyerek, Cas...
Elengedte a kezemet, és vállon veregetett.
- És ne felejtsd el: legközelebb együtt megyünk vadászni, okés?
- Igen - bólintottam, Dean pedig rám mosolygott.
- Akkor rendben vagyunk, ugye? Megértetted, amit mondtam?
- Igen. Dean, sajnálom, hogy ilyen voltam. Most már értem. Én vagyok a felelős - ismételtem. Talán kissé gépiesnek hangzott, de én belül nagyon is megértettem. Lehajtott fejjel ültem mellette, és a bűntudat savként mart belülről.
Dean karja még mindig a vállamon volt. Éreztem, hogy erősebben szorít.
- És még valami - mondta. - Lépj túl rajta. Nem emésztheted magad a hibáidon, mert belebetegszel. - fölnéztem rá, és ő bátorítóan elmosolyodott. - Meg kell bocsájtanod magadnak. Tudom, hogy képtelenség elfelejteni, de tovább kell haladni, és az nem megy úgy, hogy folyamatosan a régi hibáidon rágódsz. Utólag már nem tehetsz semmit. Arra koncentrálj, ami épp az orrod előtt van. Ezt kell tenned, ha úgy döntesz, hogy vadász leszel - sokatmondóan mosolygott, és megint megveregette a vállamat, én pedig visszamosolyogtam rá.

Egy napot Castielnek

Pár szó: Mary megelégeli, ahogy a két fia bánik Castiellel. Nem mondom, hogy ez volna Dean seggberúgása, amit Lori és Lexy szeretne látni (olvasni), de... Na jó, nem akarom lelőni az összes poént, de azt azért még elmondanám, hogy senkit ne érjen csalódás: a történet épp csak annyira, vagy még annyira se homoerotikus, mint a sorozat. Na jó, talán kicsit nyálas... 

Péntek - Bevásárlás

- Dean, én is veletek mehetek? - kérdezte Cas hatalmas kiskutyaszemekkel.
- Felejtsd el. Sammyvel megoldjuk -  felelt Dean, aztán bevágta az ajtót az angyal előtt.
Mary lapozott egyet a könyvben.

Másfél órával később a fiúk megérkeztek. Dean hangosan dudált, Sam pedig kikászálódott az autóból, hogy Cas segítségével behordják a csomagokat a kocsiból.
Mary az ajtóban állt, és figyelte, ahogy a három férfi cipekedik. Cas legalább háromszor annyi szatyrot aggatott magára, mint a két vadász együttvéve, és láthatóan nagyon boldog volt, hogy a segítségükre lehet. A nőnek az a gondolata támadt, hogy ha Casnek lenne farka, örömében biztosan csóválná.

Szombat - Moziest

- Nem nézünk ilyen hülyeségeket, Cas! - Dean cseppet sem kedvesen kicsavarta barátja kezéből a távirányítót, és átkapcsolt egy régebbi akciófilmre, amit eddig már legalább ezerszer végignéztek.
Sam nem állt le veszekedni a bátyjával, csak forgatta a szemét.
- Miért kell már megint ezt néznünk? - fortyant fel az angyal. - A múlt héten is ezt választottad!
- Azért kell ezt néznünk, Cas, mert ez egy klasszikus - válaszolt neki cseppet leereszkedő hangnemben az idősebb testvér. - Ráadásul anya még nem is látta. És már bocs, de te rendszeresen megtalálod a legunalmasabb, legnyálasabb és legidiótább filmeket.
- Attól még hogy te nem érted, nem biztos, hogy hülyeség - feleselt Cas.
- Azt mondod, én vagyok a hülye?! - Dean most már egészen agresszív testtartást vett fel.
- Srácok, srácok, srácok! Álljatok le, okés? - próbálta őket csitítani Sam. - Most megnézzük ezt, jövő szombaton pedig azt, amit Cas szeretne. Mit szóltok?
- Jól van. Akkor jövő szombatra vegyünk valami töményet is, hogy időben kiüthessem magam. - csapott oda egy utolsót Dean, aztán elindította a filmet.
Mary figyelmét nem kerülte el, ahogy Cas lesúnyt szemmel, bámul Dean tarkójára, aztán pedig sértődötten elfordul, és egész idő alatt még csak rá sem pillant a képernyőre.

Hétfő - Egy épphogycsak jól sikerült vadászat után

- Ülhetek előre? - kérdezte az angyal, sérült karját szorongatva.
- Lófaszt! - jelentette ki nemes egyszerűséggel Dean. - Szépen hátraülsz, és kussolsz. Elég volt mára a szövegelésedből.
- Sajnálom. Én azt hittem, jól csinálom - mentegetőzött az angyal.
- Rosszul hitted. Örülhetsz, hogy az az izé nem tépte le tőből a karodat!
- Nincs semmi baj, Cas, legközelebb jobban sikerül - simogatta meg óvatosan a sajgó végtagot Mary. - Többet nem fordul elő, hogy egyedül indulsz neki, igaz?
Cas lesütött szemmel bólintott.
- Még szép, hogy nem fordul elő többet! - morogta Dean. - Legközelebb szépen otthon maradsz, és bújod a könyveket.
- Tesó! - nézett a bátyjára összevont szemöldökkel Sam.
- Elég ebből! Üljetek be, aztán indulás! - vetett véget a vitának Mary.

A következő szombat - Moziest - II. felvonás

- Most komolyan, Cas? Direkt szivatsz? - sóhajtott Dean, amikor Cas elindította a filmet.
- Igen és nem - felelte Cas. - Gondoltam tetszene édesanyátoknak, és reméltem, hogy nektek is...
- Öhm, köszi - eresztett egy kényszeredett vigyort Sam. Neki sem füllött a foga hozzá, de most Cas napja volt, és ha ő ezt választotta, akkor kész volt végigszenvedni.

- Ez egy hatalmas rakás szar! - szólalt meg húsz perc elteltével az idősebbik fivér, miközben nagyot ásítva nyújtózkodott ültében.
- Nekem tetszik - hazudta Mary.
- Nem - nézett rá Cas csalódottan. - Egyikőtöknek sem tetszik.
Kikapcsolta a filmet, Dean kezébe adta a távirányítót, aztán felállt, és elment.

Ugyanaz a szombat tíz perccel később - Fordul a kocka

Mindhárman a konyhában ültek, Cas pedig duzzogott valamerre.
- Ez nem volt szép - nézett a fiaira Mary.
- Nem én mondtam, hogy kapcsolja ki - vont vállat Dean.
- De te mondtad rá, hogy szar - mondta Sam. - mi legalább megpróbáltunk úgy tenni, mintha tényleg érdekelne.
- Oké, beismerem, bunkó voltam vele, de attól még nem kéne úgy viselkednie, mint egy hisztis kislánynak! - így Dean, aztán belekortyolt a sörébe.
- Nem csak erről van szó - rázta a fejét Mary. - Máskor sem vagy vele kedves.
- Mi?
- Igen. Csak gondolj a vadászatra, amikor itthon hagytad, mert az előtte valón elkövetett egy hibát.
- Az a kis hiba az életébe is kerülhetett volna - sóhajtott Dean. - És nem akarom, hogy ilyen többet előforduljon. Ráadásul képtelen megérteni, mikor mit mondhat, vagy csinálhat. Esküszöm, olyan néha, mintha vadászat közben egy kisóvodás kezét kéne fognom. Ahhoz pedig nincs idegem.
- Ő mindent megtesz - mondta Sam.
- Az lehet, de akkor is kevés!
- Az a baj, Dean, hogy máskor sem vagy hozzá túl kedves - tért a lényegre Mary. - Tudod, ő lesi minden egyes szavadat, úgy néz rád, mintha, mintha... nem is tudom, mintha te lennél a báty, akit a kistestvér istenít, és akire felnéz. De te észre sem veszed őt, csak mindenért leszólod.
Dean csak némán hápogott.
- Igaza van anyának - bólintott Sam. - Cas már mindenét feláldozta értünk, de legfőképpen te érted. Ezt sosem fogjuk tudni viszonozni neki, de ha legalább néha megpróbálnánk neki örömet szerezni valahogy...
- Jó! - dörzsölte meg a homlokát Dean. - Holnap elviszem fagyizni, vagy mit tudom én!
Miután elfogyott a söre, otthagyta az üveget az asztalon, és ő is lelépett. Azt mondta, aludni megy, de valójában gondolkozni akart.

Teljes mértékben igazat kellett adnia az anyjának és Samnek. Cas sokkal, de sokkal jobb bánásmódot érdemel ennél. Már régen többet jelentett neki egy barátnál; Cas családtag, a testvére, az őrangyala. Mindig ott állt mellette, belőle merített erőt, és Cas gondolkodás nélkül bármit feláldozott érte, még a saját életét is.
És mit kapott mindezért? Folyamatos piszkálást, megszégyenítést... De mégis miért bánik így vele? Hiszen imádja a kis tollast minden ostobaságával együtt. Talán azért, mert hogy mindig ott volt vele, feltétel nélkül szerette őt, ő egyszerűen megfeledkezett róla, hogy mekkora kiváltságban van része.
Elhatározta, hogy az egész holnapi napot Casre fogja áldozni, és többé nem feledkezik meg róla, milyen fontos is neki valójában.

Vasárnap - Boldog Castiel napot, Castiel!
Cas arra ébredt, hogy valaki folyamatosan bökdösi. Ugyan még mindig nem volt szüksége az alvásra, de jól esett kikapcsolni a tudatát, és átadni magát a pihenésnek. Főleg azok után, hogy este milyen bánásmódban volt része. Azt tervezte, hogy messzire kerülni fogja Samet és Deant - főleg Deant - egészen addig amíg többet nem fogják őt levegőnek nézni.
- Ébresztő, napsugaram! -  vigyorgott rá az ágy széle mellől az idősebbik fivér, egy pillanatra sem hagyva abba a bökdösést.
- Dean... Mit akarsz? - vetette oda az álomtól kásás hangon.
- Kapd össze magad, mindjárt indulunk! - felelte Dean levakarhatatlan vigyorral a képén.
- Hová?
- Majd te megmondod.

Fél órával később már a kocsiban ültek. Cas ülhetett az anyósülésen, bár ez most nem volt olyan nagy dicsőség, hiszen csak ketten voltak.
- Szóval, Cas, hová menjünk?
- Tessék? - nézett rá az angyal értetlenül.
- Ez a te napod - mondta Dean. - Neked kell kitalálnod, hová akarsz menni.
- Én... én nem tudom... miért? Hogy érted, hogy az én napom?
- Hát izé... tudod...
Cas oldalra biccentett fejjel nézett rá.
- Tegnap nagyon bunkó voltam veled - kezdett bele a magyarázatba a vadász. - Nem kellett volna szemétkednem, elvégre csak jót akartál.
- Dean...
- Cas, ez nem csak a tegnap estéről szól - Dean néha vetett egy pillantást a barátjára. Szívesebben nézte volna őt, mint az utat, de mivel vezetett, muszáj volt az utóbbit figyelnie. - Szeretném neked valahogy meghálálni, hogy... hogy itt vagy nekünk. Nekem.
Cas átbillentette a fejét a másik oldalra.
- Beismerem, nem vagyok túl kedves veled, pedig megérdemelnéd. Nagyon is.
- Dean - Cas szája mosolyra húzódott.
Dean visszamosolygott rá.
Cas elfordította a tekintetét, és egy reklámtáblára mutatott. - Menjünk oda!
- Ahogy akarod. Ma te vagy a főnök.

Megérkeztek a hamburgerezőbe, amit Cas kiválasztott. Leültek egy üres asztalhoz. Cas rendelt egy dupla sajtos, mindenféle extrával teli hamburgert Deannek és egy kávét magának.
- Te nem is eszel? - kérdezte Dean teli szájjal.
- Angyal vagyok - vont vállat a barátja. - Nem érzem úgy az ízeket, mint az emberek.
- Akkor minek pont ide akartál jönni?
Dean szája sarkáról lepottyant egy nagy darab sajttal összeragadt hagyma, Cas pedig hangos nevetésben tört ki,
- Azért - felelt széles vigyorral, miután a nevetése alábbhagyott egy cseppet. - mert szeretem nézni, ahogy eszel. Nagyon vicces. Olyan vagy, mint egy óriáshörcsög.
- Nagyon kedves tőled - nyeldekelt Dean, aztán megtörülte a száját a szalvétával, amit gombócba gyúrt, és nevetve hozzávágott az angyalhoz.

Vasárnap - Cas megsétáltatja Deant

A hamburger után kirándultak egyet. Dean alig tudta tartani a lépést az angyallal, akit olyan jó kedvre derített, hogy a barátja bármit megtesz, amit ő mond, hogy Deannek az a gondolata támadt, hogy amíg nem figyelt, Cas feldugott két duracellt a seggébe.
Felértek a hegy tetejére. Dean azt hitte, itt fog holtan összeesni, ha nem állnak meg. Épp szólni akart Casnek, hogy most már ideje lenne pihenőt tartani, amikor az lehuppant egy kiálló kőre, és vigyorogva hátradőlt rajta.
Dean is odavonszolta magát, és leroskadt mellé.
- Te... te... - fújtatott, mintha kilométereket futott volna. - Tudtad, hogy tiszta dilinyós vagy?
- Nem, de köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet - felelt Cas még mindig fülig érő szájjal. Úgy tűnt, már semmivel sem lehet levakarni a mosolyt az arcáról. Ennek Dean is nagyon örült. Nem is emlékezett rá, mikor látta őt boldognak.
- Dean - szólalt meg pár perc után. - Nagyon kifárasztottalak?
- Inkább le - válaszolt Dean, és ő is elnyúlt a sziklán a másik mellett. - És akkora vízhólyagok vannak a lábaimon, hogy csak na!
- Azt meggyógyíthatom - Cas Dean felé fordította az arcát, és egy pillanatra farkasszemet néztek. Aztán mikor már kezdett volna kínossá válni a dolog, Cas Dean homlokára tette a kezét, és a férfi vízhólyagjai eltűntek.
Dean máris sokkal jobban érezte magát, Cas viszont falfehér arccal pihegett.
A vadász összevonta a szemöldökét. Tudta, hogy Cas sokat veszített az erejéből, és még a gyógyítás is rettenetesen kifárasztotta. De nem szólt semmit. Nem akarta aggodalmaskodással elrontani ezt a szép napot. Úgy tett, mint aki még fáradt, és hagyta, hogy Cas is összeszedje magát, mielőtt elindulnak visszafelé.

Már félúton voltak a kocsi felé, amikor Cas hirtelen Deanre csimpaszkodott.
- Cas? Most meg mit csinálsz?
- Dean - Cas csak ennyit mondott, és olyan szorosan ölelte a másikat, hogy érezték egymás szívverését is.
- Öhm... Jól vagy? - Dean finoman lefejtette magáról a másikat.
- Igen. Csak azt akartam mondani, hogy... - itt elmosolyodott. - Köszönök mindent. Csodálatos volt ez a nap! És szeretném, ha tudnád, hogy soha egy percre sem bántam meg, hogy téged és Samat választottalak a családom helyett. Már ti vagytok a családom, és szeretlek titeket.
Dean egy darabig csak hebegett-habogott, aztán zavartan vigyorogva barátja fejére tette a kezét, és jó alaposan összekócolta a haját.
- Ajánlom is, ha már egyszer felrángattál erre a kurva magas hegyre!