A terápia I. - A kézszorongatós módszer

Pár szó: Egy rövid történetecske, egy kis morzsa, hogy kicsit oldja a feszültséget az új évad kezdete előtt. :D Tartsatok ki, ezt a pár napot már fél lábon is kibírjátok. :)
A történet egy pár (szám szerint három) részes kis történetre lett tervezve. Vagyis még pontosabban egyszer pár hónapja írtam meg az első részt, de túl durvának és lehangolónak találtam a végét, és egy kicsit átírtam. Aztán ugyanezzel a lendülettel megírtam a második fejezetet, és még a harmadikba is belekezdtem. Sajnos a harmadikra már kibújtam a laptopomból, és kizökkentem a történetből. Szóval ezen még dolgoznom kell. A második részt egyelőre nem töltöm fel. Nekem nem igazán tetszik, de ha nagyon ragaszkodtok hozzá, akkor lehet róla szó. :)
Ez megint egy kicsit önterápiázós dolog, ezért akad benne szenvedgetés rendesen (Ígérem, a vége jó lesz, vagy mégsem). :D Jó olvasást!
Ja, igen, nagyjából a hetedik évad végén játszódik (kis módosítással persze). Már nem emlékszem, melyik rész volt, de szerintem tudni fogjátok melyik részről lesz szó.
Figyelem! Destiel-veszély

A napok teljesen egymásba folytak. Az elején sem volt teljesen világos, mi is történik körülötte, mostanra viszont teljes káosz uralkodott a fejében. Egyik nap még esett a hó, másnap már a levelek lehulltak, amik kitudja, mikor nőttek rá a növényekre. Az évszakok rendszertelenül váltogatták egymást. Az arcok is egyre-másra összekeverődtek. Már nem emlékezett rá, ki kedves vele és ki kevésbé. A neveket pedig egyáltalán képtelen volt megjegyezni. 

Meg letörölte Cas szájáról a nyálat, és néhány nem túl kedves szóval elgügyögte neki, hogy mennyire szánalmas, milyen mélyre süllyedt. Az angyal csak a fejét rántotta kissé hátra. Nem szerette, ha valaki letörölte a szájából egyre gyakrabban kifolyó nyálcseppeket. Láthatóan minden érdeklődése megszűnt a külvilággal kapcsolatban.

Szerencsére nem volt olyan nehéz már átültetnie őt a kerekesszékbe. Már egész jól beletanult. Igaz, ha egy mód volt rá, kerülte a többi ápoltat, mert iszonyúan gusztustalanok voltak, és az a buta arc, amit némelyek vágtak. Meg a háta közepére sem kívánta őket. Inkább az angyal mellett maradt, aki ugyan szintén kezdett egy szobanövény szintjére lehülyülni, de legalább őt nem kellett pelenkázni.

Kitolta a kertbe, és körbetolta a kis ösvényen, ami kacskaringósan bejárta az egész virágoskertet. Néhány jobb állapotban lévő beteg és ápolóik épp a rózsák között gyomlálták. Cas nem figyelt oda. Csak nézett ki a fejéből. Meg már nem is próbált beszélni vele.

Cas fejében a gondolatok és az ingerek feldolgozása kezdett átrendeződni. Könnyebb volt képekben és színekben gondolkodni, mint szavakban, ő pedig nem tudott egyetlen okot sem, amiért megérte volna ember-módra gondolkodnia. Már nem tudta, kicsoda, nem emlékezett arra sem, hogy ki volt korábban. Sőt, még csak nem is érdekelte. Elrepült előtte egy furcsa kis rovar, Zümmögve körberepült néhányszor, megnézett egy virágot, aztán visszatért. Castiel követte a tekintetével a kis sárga-fekete csíkos élőlényt. Az leszállt a kezére, de mielőtt Cas jobban szemügyre vehette volna, az ápolója - barna haj, barna szem, furcsa, nem emberi arc az emberi arc mögött - elhessegette róla. 

- Vigyázz, te mafla! A végén még megcsípett volna! - szólt Meg, de ahogy Castiel végre rá nézett, annyira zavarba jött, hogy nem tudta megütni azt a zsémbes hangot, amit szeretett volna. 

Aztán feltűnt egy újabb méh, és az angyal figyelme azonnal a zümmögő kis rohadékra összpontosult. Meg sóhajtott egyet, és tovább tolta a tolókocsit. 

A séták ősztől tavaszig mindennaposak voltak. Castiel láthatóan élvezte ezeket az alkalmakat. Meg többször is megpróbálta az angyalt a saját lábán megsétáltatni, de az nem mozdult. A démon tudta, hogy még egy vontatóautóval sem tudná elcibálni onnan, ahol megállt, így hát feladta, és maradt a tolószék. 

Most már nem emlékezett a szavakra sem. Csak a kertben tett séták voltak, amik valamennyire benne maradtak, mint emlékek. Az ápolója rendszeresen beszélt neki, de ő csak a rovarokat és a virágokat nézte.
Aztán eljött az ősz, majd nemsokára tél. A virágok levirágzottak, a rovarok elhullottak, és már csak néhány bokron és fán maradt levél. Azokon, amik akkor is zöldek voltak, mikor minden más fehér lett.
A séták megritkultak. Az ápoló jól bebugyolálta, de a fehér hideg volt, és ő pár perc alatt átfázott. Már nem akart többé kimenni.
Egész nap a ki sem mozdult a szobából, ahol vagy az ágyon fekve, vagy az ágy szélén ülve bámult maga elé. Már a rovarok és a virágok is elvesztek a múlt homályában. Már nem volt semmi, csak a lába alatti talaj mintázata, az ápolója szavai, és a kis keserű bogyók, amiket egy másik ápoló minden este a szájába tett, és neki le kellett nyelnie őket. 

Dean idegesen dobolt az Impala kormányán. Már hónapok óta nem látta barátját, és félt, hogy az állapota cseppet sem javult. Meg szavai alapján semmi jóra nem számíthatott. Remélte, hogy a nő csak hazudik, hogy ő kínlódjon, és bűntudata legyen, amiért Cast egyedül hagyta.
Vett egy nagy levegőt, és kiszállt. 

Bent mordult valami köszönésfélét a démonnak, aztán belépett az angyal szobájába, és amit látott, attól teljesen megfagyott benne a vér. Sokkal rosszabb volt, mint amit elképzelt. A barátja tudomást sem vett róla, hogy látogatója van. Ült az ágy szélén és a kezeit bámulta. 

- Szia, Cas - nyögte Dean. Nem tudott olyan vidám hangot kicsikarni magából, mint szeretett volna. - Mi a helyzet?
Cas továbbra sem vett róla tudomást, ezért óvatosan közelebb ment hozzá,  és a másik vállára tette a kezét.
Cas most fölpillantott rá, de a szeme üveges volt. Nem csak hogy nem ismerte meg őt, de mintha még csak nem is fókuszált volna semmire. 

- Ébresztő! - sziszegte Dean a könnyeivel küszködve, ahogy rázogatni kezdte a barátja vállát. - Térj már magadhoz, baszki!
- Hiába - jegyezte meg az ajtófélfának dőlve Meg. - Semmivel sem lehet kirángatni.
- Cas - Dean ügyet sem vetve a nőre, megfogta az angyal arcát két kézzel, és kényszerítette, hogy az a szemébe nézzen, de csak azt az üveges tekintetet látta.
Dean egyre dühösebb volt. Szerette volna megpofozni Cast, hátha attól magához tér, de azzal a legutóbb is csak annyit ért el, hogy Cas rémülten elrohant, ők pedig Meggel egy órán át keresgélték, mire megtalálták a kertben egy fa alatt zokogva, állig felhúzott térdeit magához szorítva. 

Leült mellé, megfogta a kezét, mire Cas végre rápillantott a kezeikre. Biztosan azt nézte! Dean nagyon megörült, De az angyal végül nem volt hajlandó ennél tovább menni. Amíg a vadász beszélt hozzá, ő csak a kezeiket bámulta. 
- Minden rendben lesz, haver - mosolygott Dean. Neki ugyanúgy szüksége volt a biztatásra, mint a másiknak. - Nemsokára jobban leszel, és akkor hazaviszlek. Hazamegyünk, Cas, érted? Csak te, én és Sammy. Emlékszel Samre? Ugye emlékszel? Neki is nagyon hiányzol, de ő most egy ügyön dolgozik, ezért nem tudott ma eljönni, de ne félj, mert én holnap is meglátogatlak. Itt maradok egy darabig, hogy veled legyek, rendben? 

Cas persze nem válaszolt.

Másfél órával később már csak ültek egymás mellett. Dean kifogyott a szavakból. Csak szorította az angyal kezét, és vele volt. Belül érezte, hogy ez is fontos, az, hogy itt van vele. Cas érezni fogja, hogy nincs egyedül. Hogy ő vele van, itt ül mellette, támogatja, és ugyanúgy szereti, ahogy mindig is szerette az ő vénséges vén kisöccsét.

Így telt el az egész nap. Már későre járt, amikor Dean búcsúzóul összekócolta Castiel haját, és vigyorogva elköszönt tőle.

A motelszoba ajtaján belépve megrohanták az elfojtott érzelmek. Felrúgta az asztalt és a székeket, feltépte a hűtő ajtaját, kivette az utolsó üveg sört, felnyitotta, és szinte egy húzásra elfogyasztotta. Ledőlt az ágyra, mindkét kezét a homlokára tette, és próbált nagy levegővételek segítségével lenyugodni.
Nem tudta, sikerült-e elérnie bármit is, de remélte, hogy Cas holnap emlékezni fog rá. Igazi siker lenne, ha ő fogná meg Dean kezét. Ha megszólalna, az pedig mindent felülmúlna. De hát Deannek sosem volt szerencséje, ahogy Casnek sem. És aki Cas fejére hozta a bajt, az ő maga, Dean Winchester volt. Dühében a párnába ütött, és el kellett folytatnia a szemébe toluló könnycseppeket. Az angyal nem őt hibáztatná a történtek miatt, de ő igen is tudja, kinek köszönhető, hogy ez a sok szarság megtörtént.

Cas nem tudott elaludni, Meg hiába takargatta be, ő többször is felült az ágyban, és zavartan nézett körül a szobában.

-          Feküdj le aludni, Castiel – nézett fel Meg az újságjából. Ám amikor már tizedszer is hiába fektette vissza az angyalt, feladta. Visszament a székéhez, leült rá, és ismét az újsággal foglalta el magát.

Cas feje tisztulni kezdett: Dean, ő volt az! Most már emlékszem rá! Emlékszem, hogy… és amikor… meg arra, hogy… emlékszem mindenre! … Nem! Nem… Ez nem történhetett meg! Én nem… nem akartam… miért?... nem akartam…

A szeme előtt lepergett az egész eddigi élete, és amit látott, kicsit sem tetszett neki. Minden volt ő, csak az Úr Angyala nem. Angyal? Egy fenéket! Egy szörnyeteg vagyok! Dean pedig azt hiszi, hogy én… hogy én jó vagyok. És szeret, pedig nem vagyok a testvére, még csak a barátja sem. Majdnem megöltem.

Weird, dorky little guy

Elő-előszó: Mondjuk úgy, hogy visszatértem. Félig. Oké, próbálkozom vele. Mármint, nem azért írtam a történetet, hogy visszatérjek vele, csak valahogyan kibukott. Igazából nem is akartam feltölteni, mert túl személyes lett, de... de... de... hát izé... nem is tudom. Lehet, hogy még utálni fogom magam egy nap azért, hogy mégis feltöltöttem. És/vagy mert egyáltalán megírtam.
Bocs a béna címért, de azt hiszem nem a címadás az erősségem. Meg az összevissza csapongás miatt is elnézéseteket kérem. Nem voltam teljesen magamnál írás közben. Mégis utólag elolvasva úgy gondoltam, kár lenne "rendezni soraimat", mert így sokkal inkább benne van az, amit ki akartam írni magamból, mintha mértani pontossággal építettem volna fel a történetet.

Pár szó: A történet, mint említettem, sajnos nagyon is személyes. Megtörtént eseményeken alapul. Nemrég történt eseményeken. Amiről olvashattok: Nagyon nagyon nagyon szenvedő Castiel (lehet, hogy ezt a témát unjátok, mert a sorozatban is ez megy már egy ideje...), megalázó helyzetek, egy kis tehetetlenség, meg a vége, de azt majd úgyis meglátjátok, ha elolvassátok.

Arra ébredtem, hogy tiszta könny az arcom. Nem értettem a dolgot, hiszen semmi okát nem láttam, de mégis sírtam, és nem tudtam abbahagyni. Még emlékeztem az álmomra, valami macska volt benne, de semmi olyasmi, amitől szomorú lehetnék. Akkor mégis mi ez az egész? Elővettem egy zsebkendőt, de pár percen belül eláztattam. Egy másikért nem mehettem ki ilyen állapotban, ezért egyszerűen az ágyneműmbe töröltem a szemem.
Az ajtó túloldaláról hallottam, hogy a Winchesterek már ébren vannak. A telefonomon megnéztem mennyi az idő, és tudtam, hogy ha nem hagyom gyorsan abba a sírást, akkor Dean is látni fogja.
Mióta jelentkezni kezdtek az alvászavaraim, és már egész napokat képes voltam átaludni, bevezettük, hogy reggelente Dean felébreszt. Nagyon értett hozzá: lerángatta rólam a takarót, és hiába könyörögtem, nem adta vissza, ameddig föl nem öltöztem, és ha már fölöltöztem, lerángatott reggelizni, annak ellenére, hogy még mindig nem kellett táplálékot magamhoz vennem.

Megint megtörülgettem a szemem, nem akartam, hogy így lásson, hogy sajnáljon, és kérdéseket tegyen fel. Hiába próbálnék hazudni, még akkor is nehezen megy, ha teljesen jól vagyok, most viszont teljesen össze voltam zavarodva. Nem a kifejezés átlagos értelmében, hanem kőkeményen. Még annál is jobban, mint mielőtt megtettem volna azt, amiről nem akartam, hogy végül kiderüljön.
És nem akartam az sem, hogy kiderüljön, hogy egyáltalán elkezdtem.
Igen, tudtam, hogy butaság, hogy nem fog használni, hiszen angyal vagyok, és azt is tudtam, hogy minél tovább csinálom, annál rosszabb helyzetbe kerülök, és ha Dean észreveszi a dolgot – mert biztosan észre fogja venni előbb vagy utóbb – abból nagy balhé lesz.

Az elején azzal nyugtattam magam, hogy csak átmeneti megoldás lesz, és amint kicsit elcsitulnak a problémák, leállok vele. Ám mindig jött még valami. Még valami, ami miatt még egy kicsit tovább kellett húznom. Már csak ezen legyek túl, és esküszöm, abbahagyom – gondoltam ezt minden hónapban legalább kétszer, és azóta már három év eltelt. Tudom, hogy megváltoztam azóta, és a változás tisztán látszana, ha a három évvel ezelőtti énemet magam mellé állíthatnám. Ők persze nem tudják, miért veszítem el lassan az erőmet, hogy miért vagyok egyre „emberibb”.
De vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már azért kell harcolnom, hogy emberi maradjak? Talán ez a reggel már az?

Azt hiszem, négy, de lehet, hogy már öt napja csináltam. Nem tudom, mi ütött belém. Egy kis levegőre volt szükségem? Egy napra, amikor teljesen önmagam vagyok? Már nem is tudom. Nem emlékszem kristálytisztán. Azt tudom, hogy már akkor is nagyon részeg voltam.
Ezt az új családom el is nézte nekem, hiszen velük is előfordult egy-egy keményebb nap után, hogy alkoholt ittak, ráadásul rajtam nem is látszott meg annyira. Viszont egyre nehezebb volt úgy tennem, mintha józan lennék. A piával önmagában még nem lett volna gond, de a három éve eltitkolt gyógyszerfüggőség mellett nehezen tudtam kordában tartani magam. És az, hogy négy – vagy öt? – nappal ezelőtt az egész havi adag bogyómat lehúztam a vécén, már akkor is hülye ötletnek tűnt, és fogalmam sincs, miért csináltam… Lehet, hogy megint erőt vett rajtam az öngyilkos hajlam, amivel egyre nehezebb volt megküzdenem, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy ha ekkora mennyiséget egyik napról a másikra megvonok a szervezetemtől, a porhüvelyem megadja magát. De nem biztos, hogy ez velem is megtörténne, elvégre angyal vagyok. Ugye?

Megint meg kellett törölnöm a szemem, és most már a torkomból is nyöszörgésszerű hangok törtek elő. Még mindig nem éreztem magam szomorúnak… Ha őszinte akarok lenni, semmit nem éreztem, csak a fáradtságot. A fejemre húztam a takarót, és vártam az elkerülhetetlent.

~ Néhány órával, sok veszekedéssel, ordítozással és szánalmas sírással később ~

Dean a saját szobájának az ajtajából figyelte a barátját, aki kicsavart testtel, halkan szuszogva alszik az ő ágyában. Ha nem mozgott volna a mellkasa, akár halottnak is hihette volna. Cas nagyon kifordult magából. Sosem gondolta volna, hogy az angyal titokban nyugtatót és hangulatjavítót szed, és abból is a legnagyobb adagot! Persze, hogy ordított vele. Már csak ezért is ordított volna vele, de az, hogy minderre rendszeresen ráiszik, és mindenek fejében még a hirtelen megvonással kishíján meg is öli magát, attól végleg kiborult nála a bili. Cas persze bizonygatta, hogy nem akar meghalni, és ő sem tudja, miért csinálta mindezt, úgy, hogy közben szinte fuldoklott a sírástól és keze-lába remegett. Dean ettől csak még dühösebb lett. Cas pont olyan volt, mint egy drogos, alkoholista… mint aki végleg feladta az életét. Ez volt az, ami ennyire felhúzta, és az, hogy nem volt erre semmi szükség. Miért nem beszélt róla, ha valami baja volt? Miért kell neki ilyen rohadt makacsnak és magának valónak lennie?
 A helyzetet persze ismét Sam mentette meg. Amikor sikerült annyira lehűtenie a kedélyeket, hogy biztosra vegye, hogy Dean nem fogja agyonverni Cast, recepteket hamisított, és elrohant velük a legközelebbi gyógyszertárba. Casből eközben tovább dőlt a sírás, Dean pedig átrángatta őt a saját szobájába, ahol legalább nem volt tömény piaszag a tegnap esti önpusztítás után. Leült vele az ágyra, nem szólt hozzá, csak magához szorította barátja rázkódó vállát. Borzasztóan dühös volt rá, de Samnek igaza volt, mára elég fejmosást kapott.

Most, hogy itt állt az ajtóban, és Cas, aki hosszú napok után, újra hozzájutott az adagjához, olyan békésen aludt az ágyán, mint egy csecsemő, legszívesebben felképelte volna őt, hogy elmondja századszor is, hogy azzal, amit művelt, mekkora mérhetetlen fájdalmat okozott neki is. Megrázta a fejét, az ajkába harapott, és odalépett az ágyhoz.
Cas izmai végre nem feszültek, ezért sikerült őt normális, kényelmes pozícióba átpakolnia, majd betakarnia. Nem tudja, mennyire volt magánál közben az angyal. Csak motyogott valamit, ahogy elfogadta a ráterített takarót. Ebben a pillanatban újra annak a furcsa, különc kis fickónak tűnt, akit Dean olyan nagyon szeretett, hogy képtelen volt rá haragudni. Kisimított egy tincset a férfi homlokából, és halkan így szólt: - Hiába vagy aranyos, ezért még seggbe rúglak!

A szerző utószava: Ilyet nem szoktam, de a téma miatt szükségét érzem az alábbiakról beszélni.
Ha valamelyikőtök depresszióban, szorongásos depresszióban, vagy pánikbetegségben (vagy valamilyen pszichés betegségben) szenved, és még nem esett bele abba a csapdába, mint én (vagy a történetbeli Castiel), hogy konkrétan gyógyszereken él, annak azt javaslom, bármit is mond a doki a gyógyszerekről, nagyon jól gondoljátok meg! És mikor már úgy érzitek, elég alaposan meggondoltátok, akkor is gondoljátok meg még egyszer! Én több, mint tíz éve állok gyógyszeres kezelés alatt, de azon kívül, hogy most már függő is vagyok, semmi nem változott. A függőségem valódi mértékét a történet alapjául szolgáló esemény közben értettem meg. Nem is tudom szavakkal leírni, milyen borzasztóan nehéznek éreztem a rám nehezedő súlyt, amikor felfogtam, hogy ezek nélkül a hülye kis bogyók nélkül pár nap alatt elveszíteném az életem (vagy az elvonási tünetektől, vagy pedig a szenvedéstől, és a valóságérzet elvesztésétől csinálnék valami nagyon hülye dolgot magammal). Ezért tanácsolom nektek, hogy EZERSZER IS GONDOLJÁTOK MEG!

Ribizli

Pár szó: miután Rowena leveszi az átkot Casről, ő a bunkerban gyógyulgat, de nagyon rossz hangulatban van. Sam és Dean megpróbálják egy aprósággal jobb kedvre deríteni. (Ha valakit érzékenyen érint a kevésbé finom szavak használata, az nem biztos, hogy szeretni fogja a történetet) 

Már nyúlt a kilincs felé, de akkor rengeteg emlék és érzés rohanta meg. Hallotta a puffanásokat, ahogy a test testnek csapódik, vagy ahogy egy ököl csapódik egy testnek, a fémes pendülést, könyörgést a kegyelemért. Érezte a dühöt, ami hosszú ideig rátört, holott neki semmi köze nem volt mindehhez. Mintha Rowena irányította volna az érzelmeit. Ettől dühös lett, és ez tovább táplálta benne az átkot. Maga előtt látta Crowley rémült arcát, majd a lányét, akiből kishíján kiszorította a levegőt és a lelket. Ahogy üti és veri Deant, és képtelen megálljt parancsolni a mozdulatainak. Látta a testvéreit holtan feküdni a földön. Minden egyes arcra emlékezett. A hibák, amiket elkövetett, a vér, a fájdalom... Elviselhetetlen volt.
Leejtette maga elé a kezét. A szíve szaporán vert, és a légzése is felgyorsult. Nem, nem akarta ezt újra! Soha nem akarja ezt megint átélni. Miért kell a világnak ilyen erőszakosnak és félelmetesnek lennie?! Bárcsak ismét belemerülhetne a méhek életének a tanulmányozásába. Az olyan megnyugtató volt.

Csak arra eszmélt, hogy megint a tévé előtt ül, és valami hülye sorozatot néz, amiből semmit sem ért, és nem is érdekli. Érezte, hogy keserű epeként jön föl a tudatába az emlékek rohama, ezért mégiscsak megpróbált a tévére koncentrálni.
- Szar vagyok - ezt ő maga mondta, és észre sem vette, hogy csak úgy kicsúszott a száján, de mire felfoghatta volna, hogy magában beszél, már képtelen volt megállni, és csak mondta tovább. Vagy talán motyogta. Ő sem volt teljesen biztos benne.
- Megöltem őket! Áruló! Elárultam Deant is... hasznavehetetlen vagyok... miért is élek még? Szar, szar, szar!
- Ha szar, akkor ne nézd!
Cas hirtelen felpillantott a mögötte álló Deanre. Úgy elmerült az önostorozásban, hogy fel sem tűnt neki, hogy a fivérek megérkeztek.
- Heló Dean - próbált vidám hangon köszönni, ám valahogy hamisan csengett.
- Mi van? Mit beszélsz, Cas? - kérdezte aggódó tekintettel Sam. Ő sokszor nézett így. Néha ok nélkül is.
- Biztos csak visszamotyogott a tévének, ahogy a vénemberek - veregette meg barátja vállát az idősebbik fivér. - Nem igaz?
- Én most azt hiszem, megpróbálok aludni - mondta Cas, és már indult is a lépcső felé.
A két vadász összenézett.

Szarul érezte magát. Vagyis inkább egy darab szarnak, ami mindkét szarból lévő lábával belelépett egy hatalmas szarba, amiben egyre mélyebbre süllyed. Becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyára roskadt. Egy ideje már használta ezt a szobát, amin ez meg is látszott. Máskor talán tisztán tartotta volna, nem szórta volna szét a szemetet, nem dobta volna vissza az ágyra az ágyneműt, amit napjában háromszor nem túrt volna le az ágyról egyenesen a koszos padlóra. Talán a kávéval összepecsételt ingét is kimosta volna, megfésülködött volna, és a szakállát sem hagyta volna elburjánzani. Szerencse, hogy angyal volt és nem kellett fürdenie, mert ha másképp lett volna, már egy kétlábon járó biológiai fegyver lenne.
De mit érdekelte mindez? Úgyse megy ki innen többet. A szobájából is csak akkor ment ki, ha nagyon muszáj volt, így legalább a két barátját is megkímélte a szánalmas látványtól, amit nyújtott. Nem értette, hogy tudnak mások vidámak lenni. Hát nem látják, milyen rossz a helyzet? Mindenhol csak az erőszak, a mocsok és az az irgalmatlanul sok felesleges dolog. Már a tévét sem volt kedve nézni, olvasni meg pláne nem akart. Eldőlt az ágyon, összehúzta magát, és amennyire sikerült betakarózott a koszos gyűrött paplannal. A gondolatok eleinte száguldoztak a fejében. Próbált kívülre kerülni önmagából, de újra és újra előjöttek a fájdalmas, szégyenletes emlékek. Egyre csak marcangolta önmagát, becsmérelte, gúnyolta azt az ex-angyalt - mert igazi angyalnak semmiképpen sem nevezte volna magát -, aki még arra sem volt képes, hogy kimenjen azon a kurva ajtón, és segítsen a barátainak, akik mindig ott álltak mellette, és még most képesek elviselni őt ebben a nyomorult, lehangoló állapotában.
- Hogy lehetek ekkora fasz?! - motyogta, aztán két percen belül elnyomta az álom.

Az ágy matraca nagyot mozdult alatta, de nem akart még ébren lenni. Olyan jó volt elveszni a semmiben. Akkor nem voltak érzések, bűntudat, fájdalom... Ám Dean nem hagyta békén.
- Ébresztő! - veregette meg Cas vállát. - Hasadra süt a... Hoztam neked valamit.
- Majd később - dünnyögte az angyal, miközben magára húzta a takarót.
- Később nem jó. Most kell odaadnom.
Kirángatta a barátja kezéből a paplant, és addig bökdöste az oldalát, amíg az nem bírta tovább és megadta magát.
- Dean? - nézett fel karikás szemekkel a mellette ülő vadászra.
Dean rákacsintott, aztán lehajolt az ágy lábához, valamit bíbelődött, és egy kis mocorgó szőrcsomót nyomott Castiel kezébe.
Cas nézte a furcsa kis lényt, és észre sem vette, hogy a szája mosolyra húzódik a szemei pedig vidáman csillognak.
- Ez egy... egy tengerimalac? - Cas végigsimított néhányszor az állaton, az pedig halk puttyogással fejezte ki tetszésnyilvánítását.
- Jah - vigyorgott Dean. - Sam mondta, hogy talán örülnél, ha lehetne egy háziállatod...
Cas nem szólt semmit, csak simogatta a kis jószágot, aztán óvatosan felemelte az öléből, letette maga mellé az ágyra, és szorosan megölelte Deant.
- Jól van, jól van - mondta a férfi és közben megveregette a szinte már túlságosan szorosan őt ölelgető Cas hátát. - Most már elengedhetsz, letelt a három másodperc.
De Cas nem engedte el.

- Dean
- Mi az?
- Mi legyen a tengerimalac neve?
Cas végre elengedte, így megvolt közöttük az egészséges távolság.
- Nem tudom... - vonta meg a vállát Dean. - A tied, neked kéne elnevezned.
Az angyal gondolkodott egy darabig, de egyetlen jó név sem jutott eszébe. Végül sóhajtott és megrázta a fejét: - Fogalmam sincs.
- Akkor legyen Szarógép, nézd meg, már most idenyomott három ribizlit.
Cas újra az ölébe vette a tengerimalacot és megsimogatta: - Ribizli. Igen, azt hiszem, ez jó név lesz neki.

Altan namar

Pár szó: Deannek sikerül kijutni a Purgatóriumból, Castiel pedig egyedül marad, és kezdi érezni a magány súlyát a vállán. A történetben szereplő dal: "Altan namar" . Nem fordítottam le, hogy legyen min rágódnod, Kedves Olvasó, és mert nem vagyok műfordító, félek, hogy a dal elveszítené a hangulatát. A történet kivételesen E/3. személyben íródott

Cas megkönnyebbült, amint látta, hogy az átjáró bezárult Dean mögött. Egészen eddig fojtogatta a félelem, hogy az embernek történik valami baja, mégpedig miatta, hiszen a leviatánok vérdíjat tűztek ki a fejére. És ha ő sem képes elbánni velük, mi esélye lenne egy halandó embernek...
Kész csoda, hogy idáig kihúzták valahogy. Szerencséjükre a vámpír a segítségükre volt.

A vámpír Benny! Cas mellkasa összeszorult. Olyan jól összehaverkodtak Deannel, mintha ezer éve puszipajtások lennének, és ez cseppet sem volt tetszetős dolog az angyalnak.

Igenis féltékeny volt. Ugyanúgy féltékeny volt most rá, mint máskor Samre. Dean miért mindig csak másodikként kezeli őt? Talán már annyira hozzászokott, hogy Cas ott van mellette, hogy természetesnek veszi? Arra vágyott, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer ő legyen az első a vadásznak.
De tudta, hogy ez hülyeség. Mégis miért várja ezt? Valahogy érezte, hogy ez nem működik, és mi az, ami nem működik? Miért kéne értenie az emberi érzelmeket? De ő maga is érez valamit, és ez a valami nagyon nem tetszik neki. Ökölbe szorította a kezét, aztán hátat fordított a helynek, ahol megnyílt a kapu a két világ között, és az erdő felé vette az irányt.

Nem gondolta, hogy ennyire rossz érzés lesz egyedül maradni. Nincs kihez szóljon, nincs senki, akivel megoszthatná a bánatát, ráadásul ez a mindenhol megülő szürkeség is kezdett az agyára menni. Fél óra elteltével leguggolt egy fa tövébe. Nem bírta tovább. A köd is lassan leereszkedett, ő pedig úgy érezte, hogy a szürkeség magába szívja. Volt egy dal, amit már nagyon régen hallott, de most eszébe jutott. Egy kissé szomorkás, nosztalgikus dal. Pontosan a hangulatához illő. Talán a kis melegség, ami benne van, átivódik az ő lelkébe is, és ez nem hagyja, hogy olyanná váljon, mint a vidék. Halkan dúdolni kezdett:

Galguun tsuvaa khövörsön 

Golyn us ni melgenesen 

Gangan baigali khosoloson

Goyokhon namryn öngö yum aa

Gangan baigali kholson

Goyokhon namryn öngö yum aa

...

Már halványan látta maga előtt a vöröslő és aranyló leveleket, a folyón tükröződő színeket és az összhangot a folyamatban. Azon kapta magát, hogy könnyezni kezd a szeme. Gyorsan letörülte, és kissé összébb húzta magán a szakadt kabátot. Itt olyan, mintha folyamatosan ősz vége lenne, abból is a legelkeserítőbb fajta. De még nem mehet el innen, hogy lássa az aranyló őszt. Talán már soha nem is fogja.
Próbál a bűneire gondolni, és haragudni magára, de hiába próbálkozik, egy más érzés keríti újra és újra hatalmába: a félelem, hogy többé nem látja a fivéreket, akiket úgy megszeretett az évek során.
Mi lehet most velük? Mennyi idő telt el ott, mióta Dean kijutott? Talán már meg is feledkezett róla. 

...

Amuu taria naigasan

Arvin süreg nalaisan

Airgiin amt ni chimchgenesen

Altan namryn shim yumaa

Airgiin amt ni chimchgenesen

Altan namryn shim yum aa

...

Hatalmas állatcsordák legelésznek az aranyló őszi színekben. Igen, az valóban az egyik legcsodásabb látvány. Főleg a lovakat szerette mindig, ők valóban csodálatos állatok. Be kellett látnia, hogy legalább annyira szereti őket, mint a rovarokat, és a macskákat. Egyszer szeretne lóhátra ülni. Ő persze sosem lenne olyan ügyes, mint azok az emberek, akiktől ezt a dalt hallotta, de nem is számít. Nem kell neki nagynak lennie, csak saját magának.
Már volt alkalma megtanulni, hogy ne akarjon többet, mint ami neki jutott. Fájdalmas és drága lecke volt ez számára, de alaposan megtanulta.
Valami a közelben motozott a fák között. Cas próbálta kivenni, mi lehet az, de végül jobbnak látta, ha nem teszi kockára a bőrét, és elmenekül. Végülis mi lenne abban a bűnhődés, ha ilyen hamar meghal?
Néhány mérföldet tehetett meg, legalábbis ennyinek érezte. Ezen a helyen a távolság sem olyan volt, mint a Földön. Ismét egy fa tövénél lelt nyugalomra. Most csak egy halott bokor választotta el a tisztástól, még a folyóra is rálátott. Észre sem vette, mikor ismét dúdolni kezdte azt a szívfacsaró dalt:

Urgakh naran töönösön

Usny shuvuud ganganasan

Uyanga setgel egshiglesen

Uudam nutgiin mini namar yum aa

Uyanga setgel egshiglesen

Uudam nutgiin mini namar yum aa.

Na igen, itt aztán lesheti a vízimadarakat. Eső talán lesz, talán, de ebben sem volt biztos, mert az eső is megtörné az egyhangú szürkeséget. Pedig itt ez az úr. A szürkeség, a rá vadászó fenevadak és az állandó magány. Az utóbbival tud a legnehezebben megbirkózni.

Nincs már senki, akihez szóljon, testvérei eltaszították maguktól, Sam és Dean pedig emberek. Ők meg fognak halni, de Cas itt marad - egyedül. Ő fogja temetni mindkét testvért, ha a sors úgy akarja, hogy ne haljon meg őelőttük, és amennyire ismerte a szerencséjét, szinte biztos volt benne, hogy ő lesz az, aki mindkét barátját gyászolni fogja. Természetesen az a lehetőség fel sem merülhet, hogy a Mennyben találkozzon velük. Azok után, amit ott művelt...

A kezébe temette az arcát, és próbált mélyeket lélegezni. Eddig igyekezett nem gondolni erre. Teljes szívéből remélte, hogy még nem telt el annyi idő, hogy ne találkozhassanak többé. Megfogadta, hogy ha így lesz, végez magával. Hiszen a magányosoknak az aranyló ősz is csak színtiszta fájdalom.

Mit tehetek érted, barátom?

Pár szó: nem tudom, mikor játszódik: mondjuk valamikor; Cas ki van akadva, mert nem tudja kideríteni, Dean miért nem áll vele szóba.


Dean nem áll szóba velem már lassan két hónapja. Először próbáltam telefonon elérni, de a második csörgés után mindig kinyomta. Aztán többé hiába hívtam azt a számot. Talán haragszik rám - gondoltam, de nem tudtam mi rosszat tettem, ezért, hogy kiderítsem, tovább próbálkoztam, és sorra az összes telefonszámával próbát tettem, amit csak ismertem, de egyiket sem vette föl. Biztos nagyon dühös rám valamiért.
Aztán jöttek az e-mailek, de választ egyikre se kaptam. Az egyikben bocsánatot is kértem tőle, ám hiába. Dean nem válaszolt semmire. Átfutott az agyamon, hogy simán betoppanok hozzá, és kérdőre vonom, de valami azt súgta, hogy ha ennyire nem akar velem szóba állni, akkor nem venné jó néven, ha tolakodnék.

Sokáig nem írtam neki és nem is hívtam. Ehhez annak is köze van, hogy feléledt bennem is a dac, és kezdtem dühös lenni rá, amiért arra sem méltat, hogy közölje velem, hogy nem érdeklem.
De mi van, ha bajban van? - futott át rajtam a gondolat, és hosszú idő után ismét elővettem a telefonomat, hogy a dolog végére járjak. Ezúttal nem őt hívtam, hanem Samet.
- Mit akarsz Cas? - szólt bele a telefonba nyűgös hangon a fiatalabbik testvér, de mielőtt magamra vehettem volna a rosszalló hangnemet, folytatta: - Miért hívsz hajlani fél négykor?
- Dean nem beszél velem - válaszoltam. Nem nagyon érdekelt, hogy felébresztettem, most fontosabbnak láttam megtudni, amit csak lehetséges. Hogy miért nem hívtam már föl őt korábban!
Sam nyögött valamit, de nem értettem. Valószínűleg fölült az ágyon - legalábbis ezt gondoltam a rugók nyikorgása alapján.
- Figyu Cas, talán jobb, ha most békén hagyod. Tudod, elég rossz passzban van.
- Segíthetnék neki...
- Nem fogja hagyni. Még csak vásárolni sem tudom elcsalni. Tegnap is hívtam, de csak lehordott, aztán elvonult a szobájába.
- De miért csinálja ezt? Valami baj van vele? Beteg?
Sam hallgatott egy ideig, aztán megköszörülte a torkát, és így szólt: - Nem kell aggódnod miatta. Ki fogja heverni.
- Depressziós?
- Kicsit.
- Sam, biztos ne menjek oda?
Sam sóhajtott. Valami olyasmit fog mondani, amit nem akarok hallani.
- Ne, Cas, tényleg nem tudsz most segíteni. Ha ő nem hagyja magát, akkor hiába erőlködsz. Tudom, hogy ideges vagy, hiszen a legjobb barátok vagytok, de most akkor sem tehetsz semmit.
- Miért nem szól, ha rosszul érzi magát? - kérdeztem.
- Szerintem szégyelli magát, amiért bunkó volt veled - így Sam.
- Értem - a szorító érzés egyre erősebb lett a mellkasomban. A tudat, hogy ilyen rosszul van, és nem segíthetek rajta borzasztó volt. Nyelnem kellett egyet, mielőtt folytattam volna.
- Megmondanád Deannek, hogy nem haragszom rá?
- Persze, átadom.
Sam beleásított egy hatalmasat a telefonba, mire észbe kaptam. Az embereknek szükségük van az alvásra.
- Kösz. Jó éjt Sam!
- Jó éjt!
Bontottuk a vonalat.

Nem szerettem ezt a motelszobát, nem is azért vettem ki, hogy itt aludjak a koszos ágyon, csak szerettem volna egy kicsit kizárni a külvilágot, és a beszélgetés után különösen örültem neki.
Fogalmam sem volt, mitől kerül hirtelen Dean ilyen rossz hangulatba, de ha tippelnek kellett volna, azt mondtam volna, hogy az eddig felgyülemlett stressz miatt. Nem lehet könnyű súly a vállán: a gyerekkor nehézségei és a sorozatot világvége elleni küzdelem sok egy halandó embernek. Én angyalként sem lettem volna képes túlélni ezt, és ha jobban belegondolok, többször is meginogtam, és összeroppantam a teher miatt. Dean volt az, aki mindig kirángatott az önmarcangolásból. Én miért nem tudom őt kirángatni?
Lefeküdtem az ágyra, magamra húztam a takarót, és csak bámultam ki az összehúzott sötétítőfüggönyök közötti vékony résen. Látni, semmit sem láttam, a szememmel nem, de a fejemben Dean elkomoruló zöld szemeit láttam. Hogy lehetek ennyire haszontalan? Miért nem tudok neki segíteni? Megint elszorult a torkom. Fel kellett ülnöm, és felkapcsolnom a lámpát, hogy kissé csökkenjen a nyomás a mellkasomban. A szívem úgy kalapált, mintha háromszor körbefutottam volna a Földet.
Felkeltem, hogy sétálgassak egy kicsit a szobában. Próbáltam nem Deanre gondolni, de nem volt már más, amire gondolhattam volna. Ő és Sam volt nekem a család, és az, hogy nem tudom őket megóvni a fájdalomtól, annyira elkeserített, hogy kedvem lett volna Dean példáját követve elvonulni a világtól. Vagy valami súlyosabb dolgot tenni.

Egész éjjel szenvedtem ezektől a gondolatoktól, és az általuk kiváltott fizikai reakcióktól. Csak hajnalban sikerült szabadulnom tőlük, amikor már annyira kifáradtam, hogy épp csak levetettem, magam az ágyra, és úgy, ahogy voltam, hason fekve elaludtam.

Néhány órával később arra tértem magamhoz, hogy a telefonon csipog. Félkómásan, magamhoz húztam, és megnéztem a kijelzőt. Egy negyedmásodperc alatt kiment az álom a szememből: Dean küldött nekem üzenetet. Fölültem az ágyon és remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet.

Szasz, Cas!
Bocs, hogy ennyi ideig nem válaszoltam neked. Nem feledkeztem meg rólad, csak nagyon szar passzban voltam. Ne haragudj, hogy hanyagoltalak. Remélem, veled minden oké. 
Még adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam. Nem akarom, hogy így láss. Nagyon hiányzol, haver!

Dean

Még háromszor elolvastam az üzenetet, aztán nem sokkal később ismét. Nagyon boldog voltam. Olyan érzésem volt, mintha valaki feljebb tekerte volna a Napot, és ismét kivilágosodott volna. Alig vártam, hogy Dean jobban legyen, és találkozzunk. Nekem is nagyon hiányzik. Ha tudnám, mikor lesz elég jól, akkor visszaszámolnám a napokat, de így csak azt számolom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy írt.
Minden nap elolvastam az üzenetét, nem mertem válaszolni, mert féltem, hogy összetörök valamit, de végül három nap elteltével nem bírtam tovább, megnyitottam a levelezést a mobilomon, és írni kezdtem.