Elő-előszó: Elnézést, hogy kések a válaszokkal, meg az olvasással. Ígérem, hamarosan nekiállok bepótolni az elmaradásaimat. :) Már hiányoznak a történeteitek, csak nem vagyok olyan jó formában, hogy értelmezzem az írott szöveget :D Amúgy minden oké! Jó olvasást!
Pár szó: kicsit rövid, kicsit szomorú, kicsit realista, egy barátomat látva jutott eszembe, aki már nem olyan, mint régen
Látni valakit, akit hosszú évek óta szeretsz. Még emlékszel rá, milyen volt akkor, és szinte megőrülsz, hogy segíthess rajta, de nem teheted meg. Ez az Élet rendje. Bele kell törődnöd.
Dean lassan cammogott át a konyhából a nappaliba. Az ablaknál álltam és onnan néztem. Már hetek óta sántított. Már többször is meggyógyítottam, de a fájdalmai újra és újra visszatértek. Lassan, fájdalmas grimasszal az arcán rogyott le a kopott kanapéra, vigyázva, hogy a kezében tartott üveg sört ki ne lötyögtesse. Csak akkor vette észre, hogy még rajta a kupak, amikor bele akart inni. Láttam az arcán átsuhanni az árnyékot, hogy innen még föl is kell kelnie, hogy hozzon egy nyitót, de próbálván megelőzni a gondolatot, kisuhantam a konyhába, és már hoztam is neki egyet.
- Mit pattogsz, Cas? - kérdezte rekedtes hangján. - Azt hiszed nem tudom kinyitni? Hányszor mondjam még neked, hogy az egész világ egy kibaszott sörnyitó?!
Mosolyogtam a viccén, amit már vagy századszorra hallottam tőle a héten, miközben leültem mellé a kanapéra, és kinyitottam az üveget.
- Hogy vagy Dean? - kérdeztem hangosabban, mint ahogy beszélni szerettem. Sajnos már egy ideje rákényszerültem.
- Jaj, ne kezdd megint, jó!? - förmedt rám. - Megmondtam, hogy hagyjál békén! Inkább vidd át azt a hülye könyvet Samnek.
- Dean - néztem a szemébe, remélve, hogy ennyiből is megérti. Nem akartam kimondani, bár néha muszáj volt, mert megfeledkezett róla.
- Hát persze... - szontyolodott el. - Majdnem elfelejtettem, hogy az én Sammy öcsém az első vadász, aki végelgyengülésben halt meg. És én leszek majd a második.
Megemelte az üveget, hogy koccintson rá, de nálam nem volt semmi, amivel koccinthatott volna. Megfogtam a már erősen májfoltos, kiszáradt kezét. Még mindig érezni lehetett benne a hajdani erőt. Ugyanúgy, ahogyan ennek az erőnek a távolságát is.
- Dean, nem muszáj így lennie. Én meg tudlak...
Dean úgy kapta el a kezét tőlem, mintha megégettem volna.
- Na, azt már nem! - nevetett. - Ha csak felemeled az ujjadat, tőből letöröm, és feldugom a seggedbe!
- Dean...
- Ne deanezz itt nekem! Már megbeszéltük. Ha letelik az időnk, megyünk, és te is jössz velünk. Ne vágj már ilyen fancsali képet! Ha én is meghalok, kapunk egy luxuslakosztályt odafönt, és megállás nélkül eszünk, iszunk, és nőzünk... Te meg társasozhatsz.
- Lesz macskánk is. Nem leszel rá allergiás - vigyorodtam el.
Jól hangzott, amit mondott, és tudtam, hogy így is lesz, de addig kénytelen vagyok végignézni, ahogy egyre kevésbé tud mozogni, ahogy elromlik a látása és a hallása. Látom, ahogy az ízületei meggörbülnek, a bőre aszottá válik, az arca beesik. Én fogom végignézni, ahogy eltompul, és már önmaga árnyéka sem lesz. Már egyre erősebben érezni az öregember szagot is. Tudom, hogy évek óta nem tudja már úgy visszatartani a vizeletét, és gyakran hallom, éjjelente kicsoszogni a vécéhez. Ilyenkor mindig behunyom a szemem, és felkészülök rá, hogy most, most végre vége, és a Mennyben együtt leszünk, ők nem lesznek öregek, nem lesznek fájdalmaik, és végre mind a hárman békére lelhetünk. Tudom, hogy szörnyű dolog a barátunk halálát kívánni. Talán önző vagyok, hogy várom. Én nem öregszem, az elmém tiszta, és így még fájdalmasabb látni, hogy elmegy mellettem az Élet.
Dean észrevehetett rajtam valamit, mert a fejemre tette a kezét. Hallottam, hogy megroppan valami a vállában.
- Ne hidd, hogy csak rossz oldala van az öregségnek - kacsintott rám. Tudom, hogy megint ezen rágódsz. De nem kell. Fölöslegesen idegeskedsz. Olyan vagy, mint a nagyanyám.
Ezen megint nevetett, és én vele nevettem, még ha ezt a viccet is századszorra hallottam tőle.
- Mi lehet olyan jó benne? - tettem fel a kérdést.
- Tudod, Cas, az emberek általában nem gyanakszanak egy öregemberre - matatott egy kicsit a zsebében, aztán előhúzott egy slusszkulcsot. - Ezer éve nem vezettem már!
Ekkor jöttem rá, hogy miért parkol az a kocsi a kerítés mellett.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szomorú. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szomorú. Összes bejegyzés megjelenítése
2017. március 20., hétfő
2017. március 7., kedd
Weird, dorky little guy
Elő-előszó: Mondjuk úgy, hogy visszatértem. Félig. Oké, próbálkozom vele. Mármint, nem azért írtam a történetet, hogy visszatérjek vele, csak valahogyan kibukott. Igazából nem is akartam feltölteni, mert túl személyes lett, de... de... de... hát izé... nem is tudom. Lehet, hogy még utálni fogom magam egy nap azért, hogy mégis feltöltöttem. És/vagy mert egyáltalán megírtam.
Bocs a béna címért, de azt hiszem nem a címadás az erősségem. Meg az összevissza csapongás miatt is elnézéseteket kérem. Nem voltam teljesen magamnál írás közben. Mégis utólag elolvasva úgy gondoltam, kár lenne "rendezni soraimat", mert így sokkal inkább benne van az, amit ki akartam írni magamból, mintha mértani pontossággal építettem volna fel a történetet.
Pár szó: A történet, mint említettem, sajnos nagyon is személyes. Megtörtént eseményeken alapul. Nemrég történt eseményeken. Amiről olvashattok: Nagyon nagyon nagyon szenvedő Castiel (lehet, hogy ezt a témát unjátok, mert a sorozatban is ez megy már egy ideje...), megalázó helyzetek, egy kis tehetetlenség, meg a vége, de azt majd úgyis meglátjátok, ha elolvassátok.
Bocs a béna címért, de azt hiszem nem a címadás az erősségem. Meg az összevissza csapongás miatt is elnézéseteket kérem. Nem voltam teljesen magamnál írás közben. Mégis utólag elolvasva úgy gondoltam, kár lenne "rendezni soraimat", mert így sokkal inkább benne van az, amit ki akartam írni magamból, mintha mértani pontossággal építettem volna fel a történetet.
Pár szó: A történet, mint említettem, sajnos nagyon is személyes. Megtörtént eseményeken alapul. Nemrég történt eseményeken. Amiről olvashattok: Nagyon nagyon nagyon szenvedő Castiel (lehet, hogy ezt a témát unjátok, mert a sorozatban is ez megy már egy ideje...), megalázó helyzetek, egy kis tehetetlenség, meg a vége, de azt majd úgyis meglátjátok, ha elolvassátok.
Arra ébredtem, hogy tiszta könny az arcom. Nem értettem a
dolgot, hiszen semmi okát nem láttam, de mégis sírtam, és nem tudtam
abbahagyni. Még emlékeztem az álmomra, valami macska volt benne, de semmi
olyasmi, amitől szomorú lehetnék. Akkor mégis mi ez az egész? Elővettem egy
zsebkendőt, de pár percen belül eláztattam. Egy másikért nem mehettem ki ilyen
állapotban, ezért egyszerűen az ágyneműmbe töröltem a szemem.
Az ajtó túloldaláról hallottam, hogy a Winchesterek már ébren vannak. A telefonomon megnéztem mennyi az idő, és tudtam, hogy ha nem hagyom gyorsan abba a sírást, akkor Dean is látni fogja.
Mióta jelentkezni kezdtek az alvászavaraim, és már egész napokat képes voltam átaludni, bevezettük, hogy reggelente Dean felébreszt. Nagyon értett hozzá: lerángatta rólam a takarót, és hiába könyörögtem, nem adta vissza, ameddig föl nem öltöztem, és ha már fölöltöztem, lerángatott reggelizni, annak ellenére, hogy még mindig nem kellett táplálékot magamhoz vennem.
Az ajtó túloldaláról hallottam, hogy a Winchesterek már ébren vannak. A telefonomon megnéztem mennyi az idő, és tudtam, hogy ha nem hagyom gyorsan abba a sírást, akkor Dean is látni fogja.
Mióta jelentkezni kezdtek az alvászavaraim, és már egész napokat képes voltam átaludni, bevezettük, hogy reggelente Dean felébreszt. Nagyon értett hozzá: lerángatta rólam a takarót, és hiába könyörögtem, nem adta vissza, ameddig föl nem öltöztem, és ha már fölöltöztem, lerángatott reggelizni, annak ellenére, hogy még mindig nem kellett táplálékot magamhoz vennem.
Megint megtörülgettem a szemem, nem akartam, hogy így
lásson, hogy sajnáljon, és kérdéseket tegyen fel. Hiába próbálnék hazudni, még
akkor is nehezen megy, ha teljesen jól vagyok, most viszont teljesen össze
voltam zavarodva. Nem a kifejezés átlagos értelmében, hanem kőkeményen. Még
annál is jobban, mint mielőtt megtettem volna azt, amiről nem akartam, hogy
végül kiderüljön.
És nem akartam az sem, hogy kiderüljön, hogy egyáltalán elkezdtem.
Igen, tudtam, hogy butaság, hogy nem fog használni, hiszen angyal vagyok, és azt is tudtam, hogy minél tovább csinálom, annál rosszabb helyzetbe kerülök, és ha Dean észreveszi a dolgot – mert biztosan észre fogja venni előbb vagy utóbb – abból nagy balhé lesz.
Az elején azzal nyugtattam magam, hogy csak átmeneti megoldás lesz, és amint kicsit elcsitulnak a problémák, leállok vele. Ám mindig jött még valami. Még valami, ami miatt még egy kicsit tovább kellett húznom. Már csak ezen legyek túl, és esküszöm, abbahagyom – gondoltam ezt minden hónapban legalább kétszer, és azóta már három év eltelt. Tudom, hogy megváltoztam azóta, és a változás tisztán látszana, ha a három évvel ezelőtti énemet magam mellé állíthatnám. Ők persze nem tudják, miért veszítem el lassan az erőmet, hogy miért vagyok egyre „emberibb”.
De vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már azért kell harcolnom, hogy emberi maradjak? Talán ez a reggel már az?
Azt hiszem, négy, de lehet, hogy már öt napja csináltam. Nem tudom, mi ütött belém. Egy kis levegőre volt szükségem? Egy napra, amikor teljesen önmagam vagyok? Már nem is tudom. Nem emlékszem kristálytisztán. Azt tudom, hogy már akkor is nagyon részeg voltam.
Ezt az új családom el is nézte nekem, hiszen velük is előfordult egy-egy keményebb nap után, hogy alkoholt ittak, ráadásul rajtam nem is látszott meg annyira. Viszont egyre nehezebb volt úgy tennem, mintha józan lennék. A piával önmagában még nem lett volna gond, de a három éve eltitkolt gyógyszerfüggőség mellett nehezen tudtam kordában tartani magam. És az, hogy négy – vagy öt? – nappal ezelőtt az egész havi adag bogyómat lehúztam a vécén, már akkor is hülye ötletnek tűnt, és fogalmam sincs, miért csináltam… Lehet, hogy megint erőt vett rajtam az öngyilkos hajlam, amivel egyre nehezebb volt megküzdenem, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy ha ekkora mennyiséget egyik napról a másikra megvonok a szervezetemtől, a porhüvelyem megadja magát. De nem biztos, hogy ez velem is megtörténne, elvégre angyal vagyok. Ugye?
És nem akartam az sem, hogy kiderüljön, hogy egyáltalán elkezdtem.
Igen, tudtam, hogy butaság, hogy nem fog használni, hiszen angyal vagyok, és azt is tudtam, hogy minél tovább csinálom, annál rosszabb helyzetbe kerülök, és ha Dean észreveszi a dolgot – mert biztosan észre fogja venni előbb vagy utóbb – abból nagy balhé lesz.
Az elején azzal nyugtattam magam, hogy csak átmeneti megoldás lesz, és amint kicsit elcsitulnak a problémák, leállok vele. Ám mindig jött még valami. Még valami, ami miatt még egy kicsit tovább kellett húznom. Már csak ezen legyek túl, és esküszöm, abbahagyom – gondoltam ezt minden hónapban legalább kétszer, és azóta már három év eltelt. Tudom, hogy megváltoztam azóta, és a változás tisztán látszana, ha a három évvel ezelőtti énemet magam mellé állíthatnám. Ők persze nem tudják, miért veszítem el lassan az erőmet, hogy miért vagyok egyre „emberibb”.
De vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már azért kell harcolnom, hogy emberi maradjak? Talán ez a reggel már az?
Azt hiszem, négy, de lehet, hogy már öt napja csináltam. Nem tudom, mi ütött belém. Egy kis levegőre volt szükségem? Egy napra, amikor teljesen önmagam vagyok? Már nem is tudom. Nem emlékszem kristálytisztán. Azt tudom, hogy már akkor is nagyon részeg voltam.
Ezt az új családom el is nézte nekem, hiszen velük is előfordult egy-egy keményebb nap után, hogy alkoholt ittak, ráadásul rajtam nem is látszott meg annyira. Viszont egyre nehezebb volt úgy tennem, mintha józan lennék. A piával önmagában még nem lett volna gond, de a három éve eltitkolt gyógyszerfüggőség mellett nehezen tudtam kordában tartani magam. És az, hogy négy – vagy öt? – nappal ezelőtt az egész havi adag bogyómat lehúztam a vécén, már akkor is hülye ötletnek tűnt, és fogalmam sincs, miért csináltam… Lehet, hogy megint erőt vett rajtam az öngyilkos hajlam, amivel egyre nehezebb volt megküzdenem, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy ha ekkora mennyiséget egyik napról a másikra megvonok a szervezetemtől, a porhüvelyem megadja magát. De nem biztos, hogy ez velem is megtörténne, elvégre angyal vagyok. Ugye?
Megint meg kellett törölnöm a szemem, és most már a
torkomból is nyöszörgésszerű hangok törtek elő. Még mindig nem éreztem magam
szomorúnak… Ha őszinte akarok lenni, semmit nem éreztem, csak a fáradtságot. A
fejemre húztam a takarót, és vártam az elkerülhetetlent.
~ Néhány órával, sok
veszekedéssel, ordítozással és szánalmas sírással később ~
Dean a saját szobájának az ajtajából figyelte a barátját,
aki kicsavart testtel, halkan szuszogva alszik az ő ágyában. Ha nem mozgott
volna a mellkasa, akár halottnak is hihette volna. Cas nagyon kifordult
magából. Sosem gondolta volna, hogy az angyal titokban nyugtatót és
hangulatjavítót szed, és abból is a legnagyobb adagot! Persze, hogy ordított
vele. Már csak ezért is ordított volna vele, de az, hogy minderre rendszeresen
ráiszik, és mindenek fejében még a hirtelen megvonással kishíján meg is öli
magát, attól végleg kiborult nála a bili. Cas persze bizonygatta, hogy nem akar
meghalni, és ő sem tudja, miért csinálta mindezt, úgy, hogy közben szinte
fuldoklott a sírástól és keze-lába remegett. Dean ettől csak még dühösebb lett.
Cas pont olyan volt, mint egy drogos, alkoholista… mint aki végleg feladta az
életét. Ez volt az, ami ennyire felhúzta, és az, hogy nem volt erre semmi
szükség. Miért nem beszélt róla, ha valami baja volt? Miért kell neki ilyen
rohadt makacsnak és magának valónak lennie?
A helyzetet persze ismét Sam mentette meg. Amikor sikerült annyira lehűtenie a kedélyeket, hogy biztosra vegye, hogy Dean nem fogja agyonverni Cast, recepteket hamisított, és elrohant velük a legközelebbi gyógyszertárba. Casből eközben tovább dőlt a sírás, Dean pedig átrángatta őt a saját szobájába, ahol legalább nem volt tömény piaszag a tegnap esti önpusztítás után. Leült vele az ágyra, nem szólt hozzá, csak magához szorította barátja rázkódó vállát. Borzasztóan dühös volt rá, de Samnek igaza volt, mára elég fejmosást kapott.
Most, hogy itt állt az ajtóban, és Cas, aki hosszú napok után, újra hozzájutott az adagjához, olyan békésen aludt az ágyán, mint egy csecsemő, legszívesebben felképelte volna őt, hogy elmondja századszor is, hogy azzal, amit művelt, mekkora mérhetetlen fájdalmat okozott neki is. Megrázta a fejét, az ajkába harapott, és odalépett az ágyhoz.
Cas izmai végre nem feszültek, ezért sikerült őt normális, kényelmes pozícióba átpakolnia, majd betakarnia. Nem tudja, mennyire volt magánál közben az angyal. Csak motyogott valamit, ahogy elfogadta a ráterített takarót. Ebben a pillanatban újra annak a furcsa, különc kis fickónak tűnt, akit Dean olyan nagyon szeretett, hogy képtelen volt rá haragudni. Kisimított egy tincset a férfi homlokából, és halkan így szólt: - Hiába vagy aranyos, ezért még seggbe rúglak!
A szerző utószava: Ilyet nem szoktam, de a téma miatt szükségét érzem az alábbiakról beszélni.
Ha valamelyikőtök depresszióban, szorongásos depresszióban, vagy pánikbetegségben (vagy valamilyen pszichés betegségben) szenved, és még nem esett bele abba a csapdába, mint én (vagy a történetbeli Castiel), hogy konkrétan gyógyszereken él, annak azt javaslom, bármit is mond a doki a gyógyszerekről, nagyon jól gondoljátok meg! És mikor már úgy érzitek, elég alaposan meggondoltátok, akkor is gondoljátok meg még egyszer! Én több, mint tíz éve állok gyógyszeres kezelés alatt, de azon kívül, hogy most már függő is vagyok, semmi nem változott. A függőségem valódi mértékét a történet alapjául szolgáló esemény közben értettem meg. Nem is tudom szavakkal leírni, milyen borzasztóan nehéznek éreztem a rám nehezedő súlyt, amikor felfogtam, hogy ezek nélkül a hülye kis bogyók nélkül pár nap alatt elveszíteném az életem (vagy az elvonási tünetektől, vagy pedig a szenvedéstől, és a valóságérzet elvesztésétől csinálnék valami nagyon hülye dolgot magammal). Ezért tanácsolom nektek, hogy EZERSZER IS GONDOLJÁTOK MEG!
A helyzetet persze ismét Sam mentette meg. Amikor sikerült annyira lehűtenie a kedélyeket, hogy biztosra vegye, hogy Dean nem fogja agyonverni Cast, recepteket hamisított, és elrohant velük a legközelebbi gyógyszertárba. Casből eközben tovább dőlt a sírás, Dean pedig átrángatta őt a saját szobájába, ahol legalább nem volt tömény piaszag a tegnap esti önpusztítás után. Leült vele az ágyra, nem szólt hozzá, csak magához szorította barátja rázkódó vállát. Borzasztóan dühös volt rá, de Samnek igaza volt, mára elég fejmosást kapott.
Most, hogy itt állt az ajtóban, és Cas, aki hosszú napok után, újra hozzájutott az adagjához, olyan békésen aludt az ágyán, mint egy csecsemő, legszívesebben felképelte volna őt, hogy elmondja századszor is, hogy azzal, amit művelt, mekkora mérhetetlen fájdalmat okozott neki is. Megrázta a fejét, az ajkába harapott, és odalépett az ágyhoz.
Cas izmai végre nem feszültek, ezért sikerült őt normális, kényelmes pozícióba átpakolnia, majd betakarnia. Nem tudja, mennyire volt magánál közben az angyal. Csak motyogott valamit, ahogy elfogadta a ráterített takarót. Ebben a pillanatban újra annak a furcsa, különc kis fickónak tűnt, akit Dean olyan nagyon szeretett, hogy képtelen volt rá haragudni. Kisimított egy tincset a férfi homlokából, és halkan így szólt: - Hiába vagy aranyos, ezért még seggbe rúglak!
Ha valamelyikőtök depresszióban, szorongásos depresszióban, vagy pánikbetegségben (vagy valamilyen pszichés betegségben) szenved, és még nem esett bele abba a csapdába, mint én (vagy a történetbeli Castiel), hogy konkrétan gyógyszereken él, annak azt javaslom, bármit is mond a doki a gyógyszerekről, nagyon jól gondoljátok meg! És mikor már úgy érzitek, elég alaposan meggondoltátok, akkor is gondoljátok meg még egyszer! Én több, mint tíz éve állok gyógyszeres kezelés alatt, de azon kívül, hogy most már függő is vagyok, semmi nem változott. A függőségem valódi mértékét a történet alapjául szolgáló esemény közben értettem meg. Nem is tudom szavakkal leírni, milyen borzasztóan nehéznek éreztem a rám nehezedő súlyt, amikor felfogtam, hogy ezek nélkül a hülye kis bogyók nélkül pár nap alatt elveszíteném az életem (vagy az elvonási tünetektől, vagy pedig a szenvedéstől, és a valóságérzet elvesztésétől csinálnék valami nagyon hülye dolgot magammal). Ezért tanácsolom nektek, hogy EZERSZER IS GONDOLJÁTOK MEG!
2017. február 25., szombat
Beyoncé ügynök és Z ügynök kalandjai II. - A király visszatér
FIGYELEM! NYEREMÉNYJÁTÉK: Az alábbi történetben található Monty Python idézetek, illetve utalások első megtalálója jutalomban részesül. Ez egy olyan történet lesz, amit a nyertes ötlete(i) alapján kell megírnom. Az ötlet bármilyen lehet az Odaát univerzumának keretei között! Mondom bármilyen! Még csúnya is :P
De először is pár szó: Crowley magányos és rosszkedvű, ezért meglátogatja régi partnerét, hogy segítsen neki nyomozni az eltűnt Kelly Klein és Lucifer porontya után.
Crowley
Crowley érezte, ahogy lefelé húzza valami sötét erő. Már évszázadok óta nem érzett ilyet, de még csak mást se. Érzelmei nem voltak - legalábbis szerette magát ezzel hitegetni. Valami nagyon hiányzott az életéből, és tudta, hogy az nem az előtte ülő Lucifer.
- Szóval te vagy itt a király? - kérdezte gunyorosan mosolyogva.
- Nem elég egyértelmű? - felelt kérdéssel Crowley, miközben kényelmesen fészkelődött egy picit a Pokol Trónján.
- Én ugyan nem szavaztam rád - dugta ki a nyelvét az arkangyal.
- Királyra nem szavaznak - morgott Crowley a bajsza alatt. Gondolatban valahol egészen máshol járt.
Szinte már feszítette a kín. Csak egy kis törődésre, pár jó szóra vágyott, amit sosem kaphatott meg. Hiszen ki lenne az, akire számíthat? Valamelyik démonra? A fiára, akit nemrég végleg elveszített? Vagy talán az anyjára? Pff! Esetleg látogasson el Moose és a Mókus bunkerébe, hogy ők is oltogassák? Vagy Castielhez? Castielhez, aki úgy utálja, mint átlagos gyerekek a spenótot.
De ha jobban belegondolunk, Cas tartozik neki, hiszen nem is olyan rég megmentette az életét. Talán itt az ideje, hogy behajtsa rajta a tartozást, és hagyja, hogy kiszórakozza magát vele.
Csettintett egyet, mire két démon belépett a helyiségbe, és vigyázzállásba vágta magát.
- Uram? - kérdezte az egyik.
- Most elmegyek egy rövid időre. Addig tartsátok szemmel, és vigyázzatok, hogy ki ne menjen - bökött a fejével a leláncolt Lucifer felé.
- Hogy ki ne menjen. Értem - szólalt meg a másik.
- Viszont ha mégis kimenne, vele menjünk? - így az előző.
- Nem, nem! Tartsátok itt bent! - Crowley megtörölte az arcát egy olyan "hülyékkel nem vitatkozom" pofavágással, aztán köddé vált.
Castiel
Ki kellett szállnom a kocsiból. Nem bírtam tovább vezetni. Az út kezdett furcsán viselkedni a szemeim előtt. Már harminc órája vezettem megállás nélkül, és ez már nekem is sok volt. Leálltam az út szélére, leállítottam a motort, aztán kikecmeregtem a szerkezetből, és az oldalának dőlve lecsúsztam a földre. Égő arcomat a kezeimbe temettem, és úgy éreztem, ha lenne hozzá elég erőm, felkapnám az autót, és olyan erővel elhajítanám a búsba, hogy az pályára állna a föld körül.
De nem volt hozzá erőm. Ami azt illeti, ahhoz se nagyon, hogy ülő helyzetben tartsam magam.
Ó, mennyire hiányzott most a bunker kényelme! A tévé...
És ekkor megtörtént az, amire senki sem számított. Bevallom, jelen pillanatban még a spanyol inkvizíciónak is jobban örültem volna, mint az előttem álló démonnak.
Hangosan felsóhajtottam: - Mit akarsz?
- Szép napot önnek is, Beyoncé ügynök! - üdvözölt ez a kurafi, én pedig már ott tartottam, hogy minden méltóságomtól búcsút véve, zokogva fogok bekúszni a kocsi alá.
- Szarul festesz, partner! - Crowley leguggolt mellém, és én valami hideget éreztem az arcomon. Egy üveg hideg sör volt a kezében, és éppen arra készült, hogy a homlokomhoz nyomja.
- Mit csinálsz? - húzódtam el tőle mérgesen összevont szemöldökkel.
- Gondoltam, talán jólesne valami frissítő - vonta fel a szemöldökét a pokolfajzat. Minden kedves gesztusa ellenére, láttam a szemében azt a gúnyos csillogást, ami úgy irritált.
De a hideg nagyon hívogatott. Ugyan nem éreztem rendesen az ízeket, de elvettem Crowley kezéből az üveget, és égő homokolhoz szorítottam.
- Ha leöblítetted a torkod, szállj be a kocsiba. Én vezetek.
Nem volt erőm ellenkezni. Egy hajtásra megittam a sört. Nagyon jól esett a hideg.
Ezután tántorogva bemásztam az anyósülésre, és Crowleyra néztem.
- A nő után kutatsz, igaz? - kérdezte, én pedig bólintottam.
- És tudod, merre van? - jött az újabb kérdés, mire megráztam a fejem.
- Sejtettem - jelentette ki a démon. - Sosem voltál jó a nyomozásban, partner. Itt az ideje, hogy Z ügynök átvegye az irányítást.
Ahogy járt az autó, az én fejem újra és újra a mellkasomra bukott. Még félálomban is láttam, hogy Crowley milyen pillantásokat vet rám. Nem lett volna benne köszönet, ha a következő pislogásnál nem ragad le a szemem...
Crowley
- Jaj, de kis cuki vagy amikor alszol! - jegyezte meg félhangosan Crowley, mikor az angyal légzése lassú szuszogássá alakult. Az álla a mellkasát érte, és a feje minden egyes kanyarnál másik pozícióba helyezte magát.
- Nem gondoltam volna, hogy túl sok minden van a fejedben, amire hatna a gravitáció - folytatta a magányos párbeszédet a Pokol Királya.
- Tudod, nem is vagy te olyan unalmas, mint amilyennek mutatod magad. Csak a karót kéne kihúzni a seggedből, és egész jófej lennél. De hát te nem vagy egy Dean, akármennyire is próbálsz rá hasonlítani... Kár, hogy csak a rossz tulajdonságait vetted át.
Egy darabig nem szólt semmit, Castiel pedig még mindig aludt. Borzasztóan ki volt merülve.
Nem tudta merre mennek, nem tudta, hol van Kelly, de nem is érdekelte. Most nem azért van itt. Különben sem úgy fognak a nyomára bukkanni, hogy vezetik ezt a roncsot. De hát az angyalnak semmi érzéke nem volt a nyomozáshoz. Itt a földön, elapátlanodva, elárulva ő sem ért többet, mint akárki más. Az ereje is megcsappant, és újabban inkább szánalmat érzett iránta, mint gyűlöletet, vagy irigységet.
- Tudod, nem te vagy az egyetlen, akinek problémái vannak - szólalt meg Crowley, mintha a gondolatait Cas is hallotta volna. De Cas nem hallott semmit. Ő csak szuszogott, és dülöngélt, mint egy rongybaba.
- Az anyám egy igazi ribanc. Vagy boszorkány - ahogy tetszik... - folytatta a démon. - Mióta csak megszülettem, azon van, hogy keresztbe tegyen nekem, és hogy fájdalmat okozzon. Még a fiamat is képes volt elvenni tőlem! A fiamat, aki gyűlöl engem! - itt elcsuklott a hangja.
Csak néhány perc elteltével folytatta: - De mit is tudsz te erről? Neked van családod. Van hova hazamenned, és vannak, akik szeretnek téged. Azt ne mond, hogy átérzed a gondjaimat, hiszen az angyalok kitaszítottak maguk közül. Az nem ugyanaz. Ők ugyanolyan érzéketlen szörnyetegek, mint amilyen te is voltál, mielőtt a Winchestereket választottad helyettük.
- Nekem nincsen senkim! - fakadt ki Crowley. - Senkim! Érted? Csak te és az a két majom! És nem fogom hagyni, hogy szarba se vegyetek. Megmentettelek, Castiel, és te tartozol nekem!
Castiel
-... megmentettelek, Castiel, és te tartozol nekem!
Ez volt az első mondat, amit felfogtam. Alvás közben is érzékeltem, hogy Crowley képtelen befogni. - Mit akarsz, mivel engeszteljelek ki? - kérdeztem álomittasan.
Ekkor felém fordult, és olyan riadtan nézett rám, mintha bármelyik pillanatban elpusztíthatnám. Pedig tudnia kellett, hogy nem vagyok jó formában.
- Mióta vagy ébren? - kérdezte.
- Öt egy egész hattized másodperce. Miért?
- Semmi - láthatóan megkönnyebbült. - De ha már a kiengesztelésről beszélünk, beülhetnénk abba a bárba - bökött a hüvelykujjával egy világító feliratokkal teli épületre.
Nem szeretek sötétedés után bárokba menni Dean nélkül, de ha ezzel lerázhatom Crowleyt, akkor megteszem. Inkább állom a bámuló tekinteteket, és a szellemkezek fogdosását a porhüvelyemen, mint ki tudja mennyi ideig furikázni és nyomozni a démonnal, aki nálam egyértelműen sikeresebb vadász lenne, és akire féltékeny vagyok emiatt.
- Azt akarod, hogy meghívjalak valamire? - kérdeztem.
- Az jól esne - leállította a motort, csettintett egyet, és a következő pillanatban egymás mellett ültünk a bárpultnál.
Természetesen a lehető legfurcsább, legjobban kicicomázott pohárban felszolgált méregdrága italt rendelte. Én megnéztem, mennyi pénz van még a tárcában, és rendeltem egy pohár vizet.
Ekkor egy férfi nekem csapódott hátulról, és minden áron össze akart fogdosni, és rábeszélni, hogy menjek át vele a szomszédos motelbe.
Láttam, hogy részeg, és nem akartam vele durva lenni, de próbáltam határozottnak látszani, amikor a tudtára adtam, hogy nem vagyok érdekelt az ügyben. Crowley eközben egy szót sem szólt, csak bámult rám.
A férfi elment, és én épp számon akartam kérni, hogy miért nem segített, amikor a férfi a vállamra tette a kezét, és masszírozni kezdett.
- Ugyan már! A pasid biztos nem bánná, ha egy órácskára magára hagynád, és ...
- Nem a pasim - mondtam szárazon. - Nem állok vele semmiféle kapcsolatban.
- Akkor nincs miért aggódnod - a férfi tovább masszírozott. Dühösen meredtem Crowleyra, aki még mindig nem szólt semmit. Igyekezett fapofát vágni, de én beleláttam a lelkébe, és tudtam, hogy belül majd' megszakad a röhögéstől.
Az idegen keze a mellkasomra tévedt, és nekem ekkor telt be a pohár. Leráztam magamról a kezét, megfordultam, hogy vele szemben legyek és olyanlyan szúrósan néztem rá, amennyire tudtam. Baljóslatúnak szánt halk hangon így szóltam: - Vedd le rólam a kezed!
Ám láthatóan ez nem hatott rá, mert megpróbált ott is hozzámérni, de mielőtt megtörtént volna a kettős katasztrófa - hogy ő megmarkol, én pedig tőből letépem mindkét karját - Crowley felállt a székéről.
Crowley
A démon otthagyta a kiürült poharát, és felállt a székbről, hogy Castiel, és az őt molesztálni készülő férfi közé álljon. Legalább másfél fejjel alacsonyabb volt nála, de tudta, hogy a vörösen izzó szemekkel erőfeszítés nélkül is képes lesz megvédeni Cas ártatlanságát.
- Most már vedd le róla a mocskos kezedet, Ricky. - mondta, majd a szemei hirtelen vörösre váltottak. - Ő az enyém, megértetted?!
De a Ricky nevű fickó túlságosan részeg lehetett ahhoz, hogy megijedjen, ezért csak egy lépést tántorgott hátra, miközben ismét Casre emelte kancsal tekintetét, hogy szitokáradattal feleljen a visszautasításra:
- Az ördög bubózzon meg, te szukafattya! Törlöm beléd a lábamat! Hörcsög volt az a jó anyád és az apád fókabajszú ganajtúró!
Még beintett nekik aztán lelépett. Crowley szembefordult Castiellel és rávigyorgott.
- Nem vagyok a barátod - mondta duzzogva az angyal, aztán elfordult tőle.
- Valami olyasmire számítottam, hogy "köszönöm" - rázta a fejét a démon. Már képtelen volt levakarni a vigyort az arcáról.
Cas morgott valamit, ami akár egy köszönöm is lehetett, aztán dühös képpel bámult maga elé.
Castiel
- Elégedett vagy? Mehetünk végre? - kérdeztem. Pontosan az iménti helyzet volt az, amit igyekeztem elkerülni, de az ilyen bárokban mindig megtaláltak az ilyen őrültek. Szerencsére, amikor Dean is velem volt, egyetlen pillantással mindig elzavarta ezeket a kéretlen elemeket. Nem tudom, hogy tudott olyan félelmetes pillantásokat küldeni feléjük, de én is meg akartam tanulni.
- Mondjuk - Crowley még mindig vigyorgott. Láthatóan jól szórakozott a kínos helyzeten, amibe belekerültem. - Mára elég volt a mókából, Cassy.
- Ne hívj így - vetettem oda, de mintha meg sem hallotta volna.
- Már késő van, ideje lenne hazamenned a majmaidhoz, és kipihenni magadat. - mondta valami egészen új hangnemben, amit még sosem hallottam tőle. Oldalra biccentett fejjel néztem rá.
- Mi van? Itt van a Winchester rezidencia alig egy mérföldre.
- Mi? Te hazahoztál? - förmedtem rá. - De... de... de...
- De... de... de... - figurázott ki aljas módon. - Egyedül nem mész semmire. Még egy részegtől is én mentettelek meg. Nyomozni meg kicsit sem tudsz. Menj csak haza, és pihend ki magad. Aztán, ha készen állsz, hogy elkapjuk a csajt, csörgess meg. - kacsintott.
- Nincs meg a számod - mondtam diadalmasan.
- Dehogy nincs. Elmentettem a telefonodra, amikor aludtál, partner.
Megráztam a fejem és elindultam a kijárat felé. Az ajtónál még hátrafordultam, vetettem egy pillantást a bárpultnál ülő démonra, és valami érthetetlen okból engedtem felé egy féloldalas félmosolyt, és még intettem is neki. Ő válaszul a szájához emelte a kezét, nyomott bele egy csókot, a tenyerét leengedte, és úgy tett, mintha felém fújt volna valamit. Már találkoztam ezzel a mozdulattal, és csöppet sem voltam elragadtatva, hogy ezt csinálja. Szemforgatva fordultam vissza az ajtóhoz, és amilyen gyorsan tehettem, otthagytam a helyet.
Crowley
A Pokol Királya még pár percig nézte az ajtót, amin keresztül egyetlen majdnem-barátja távozott. Talán kicsit túlzásba esett azzal, hogy csókot küldött neki. Lehetetlen volt kiigazodni Cas emberi ismeretein. De nem bánta. Az a fej, amit az angyal vágott, mindent megért. Az meg, hogy visszafordult, már önmagában is siker volt. Talán mégiscsak eljutottak hozzá a szavai miközben húzta a lóbőrt, talán csak megértette, hogy Crowley nem olyan szemét, mint amilyennek gondolta. Akárhogy is, a Pokol Királya igazán pompásan érezte magát ezen a napon.
És amikor visszatért a Pokolba, meglepetésére Lucifert és a két őrt is helyén találta.
De először is pár szó: Crowley magányos és rosszkedvű, ezért meglátogatja régi partnerét, hogy segítsen neki nyomozni az eltűnt Kelly Klein és Lucifer porontya után.
Crowley
Crowley érezte, ahogy lefelé húzza valami sötét erő. Már évszázadok óta nem érzett ilyet, de még csak mást se. Érzelmei nem voltak - legalábbis szerette magát ezzel hitegetni. Valami nagyon hiányzott az életéből, és tudta, hogy az nem az előtte ülő Lucifer.
- Szóval te vagy itt a király? - kérdezte gunyorosan mosolyogva.
- Nem elég egyértelmű? - felelt kérdéssel Crowley, miközben kényelmesen fészkelődött egy picit a Pokol Trónján.
- Én ugyan nem szavaztam rád - dugta ki a nyelvét az arkangyal.
- Királyra nem szavaznak - morgott Crowley a bajsza alatt. Gondolatban valahol egészen máshol járt.
Szinte már feszítette a kín. Csak egy kis törődésre, pár jó szóra vágyott, amit sosem kaphatott meg. Hiszen ki lenne az, akire számíthat? Valamelyik démonra? A fiára, akit nemrég végleg elveszített? Vagy talán az anyjára? Pff! Esetleg látogasson el Moose és a Mókus bunkerébe, hogy ők is oltogassák? Vagy Castielhez? Castielhez, aki úgy utálja, mint átlagos gyerekek a spenótot.
De ha jobban belegondolunk, Cas tartozik neki, hiszen nem is olyan rég megmentette az életét. Talán itt az ideje, hogy behajtsa rajta a tartozást, és hagyja, hogy kiszórakozza magát vele.
Csettintett egyet, mire két démon belépett a helyiségbe, és vigyázzállásba vágta magát.
- Uram? - kérdezte az egyik.
- Most elmegyek egy rövid időre. Addig tartsátok szemmel, és vigyázzatok, hogy ki ne menjen - bökött a fejével a leláncolt Lucifer felé.
- Hogy ki ne menjen. Értem - szólalt meg a másik.
- Viszont ha mégis kimenne, vele menjünk? - így az előző.
- Nem, nem! Tartsátok itt bent! - Crowley megtörölte az arcát egy olyan "hülyékkel nem vitatkozom" pofavágással, aztán köddé vált.
Castiel
Ki kellett szállnom a kocsiból. Nem bírtam tovább vezetni. Az út kezdett furcsán viselkedni a szemeim előtt. Már harminc órája vezettem megállás nélkül, és ez már nekem is sok volt. Leálltam az út szélére, leállítottam a motort, aztán kikecmeregtem a szerkezetből, és az oldalának dőlve lecsúsztam a földre. Égő arcomat a kezeimbe temettem, és úgy éreztem, ha lenne hozzá elég erőm, felkapnám az autót, és olyan erővel elhajítanám a búsba, hogy az pályára állna a föld körül.
De nem volt hozzá erőm. Ami azt illeti, ahhoz se nagyon, hogy ülő helyzetben tartsam magam.
Ó, mennyire hiányzott most a bunker kényelme! A tévé...
És ekkor megtörtént az, amire senki sem számított. Bevallom, jelen pillanatban még a spanyol inkvizíciónak is jobban örültem volna, mint az előttem álló démonnak.
Hangosan felsóhajtottam: - Mit akarsz?
- Szép napot önnek is, Beyoncé ügynök! - üdvözölt ez a kurafi, én pedig már ott tartottam, hogy minden méltóságomtól búcsút véve, zokogva fogok bekúszni a kocsi alá.
- Szarul festesz, partner! - Crowley leguggolt mellém, és én valami hideget éreztem az arcomon. Egy üveg hideg sör volt a kezében, és éppen arra készült, hogy a homlokomhoz nyomja.
- Mit csinálsz? - húzódtam el tőle mérgesen összevont szemöldökkel.
- Gondoltam, talán jólesne valami frissítő - vonta fel a szemöldökét a pokolfajzat. Minden kedves gesztusa ellenére, láttam a szemében azt a gúnyos csillogást, ami úgy irritált.
De a hideg nagyon hívogatott. Ugyan nem éreztem rendesen az ízeket, de elvettem Crowley kezéből az üveget, és égő homokolhoz szorítottam.
- Ha leöblítetted a torkod, szállj be a kocsiba. Én vezetek.
Nem volt erőm ellenkezni. Egy hajtásra megittam a sört. Nagyon jól esett a hideg.
Ezután tántorogva bemásztam az anyósülésre, és Crowleyra néztem.
- A nő után kutatsz, igaz? - kérdezte, én pedig bólintottam.
- És tudod, merre van? - jött az újabb kérdés, mire megráztam a fejem.
- Sejtettem - jelentette ki a démon. - Sosem voltál jó a nyomozásban, partner. Itt az ideje, hogy Z ügynök átvegye az irányítást.
Ahogy járt az autó, az én fejem újra és újra a mellkasomra bukott. Még félálomban is láttam, hogy Crowley milyen pillantásokat vet rám. Nem lett volna benne köszönet, ha a következő pislogásnál nem ragad le a szemem...
Crowley
- Jaj, de kis cuki vagy amikor alszol! - jegyezte meg félhangosan Crowley, mikor az angyal légzése lassú szuszogássá alakult. Az álla a mellkasát érte, és a feje minden egyes kanyarnál másik pozícióba helyezte magát.
- Nem gondoltam volna, hogy túl sok minden van a fejedben, amire hatna a gravitáció - folytatta a magányos párbeszédet a Pokol Királya.
- Tudod, nem is vagy te olyan unalmas, mint amilyennek mutatod magad. Csak a karót kéne kihúzni a seggedből, és egész jófej lennél. De hát te nem vagy egy Dean, akármennyire is próbálsz rá hasonlítani... Kár, hogy csak a rossz tulajdonságait vetted át.
Egy darabig nem szólt semmit, Castiel pedig még mindig aludt. Borzasztóan ki volt merülve.
Nem tudta merre mennek, nem tudta, hol van Kelly, de nem is érdekelte. Most nem azért van itt. Különben sem úgy fognak a nyomára bukkanni, hogy vezetik ezt a roncsot. De hát az angyalnak semmi érzéke nem volt a nyomozáshoz. Itt a földön, elapátlanodva, elárulva ő sem ért többet, mint akárki más. Az ereje is megcsappant, és újabban inkább szánalmat érzett iránta, mint gyűlöletet, vagy irigységet.
- Tudod, nem te vagy az egyetlen, akinek problémái vannak - szólalt meg Crowley, mintha a gondolatait Cas is hallotta volna. De Cas nem hallott semmit. Ő csak szuszogott, és dülöngélt, mint egy rongybaba.
- Az anyám egy igazi ribanc. Vagy boszorkány - ahogy tetszik... - folytatta a démon. - Mióta csak megszülettem, azon van, hogy keresztbe tegyen nekem, és hogy fájdalmat okozzon. Még a fiamat is képes volt elvenni tőlem! A fiamat, aki gyűlöl engem! - itt elcsuklott a hangja.
Csak néhány perc elteltével folytatta: - De mit is tudsz te erről? Neked van családod. Van hova hazamenned, és vannak, akik szeretnek téged. Azt ne mond, hogy átérzed a gondjaimat, hiszen az angyalok kitaszítottak maguk közül. Az nem ugyanaz. Ők ugyanolyan érzéketlen szörnyetegek, mint amilyen te is voltál, mielőtt a Winchestereket választottad helyettük.
- Nekem nincsen senkim! - fakadt ki Crowley. - Senkim! Érted? Csak te és az a két majom! És nem fogom hagyni, hogy szarba se vegyetek. Megmentettelek, Castiel, és te tartozol nekem!
Castiel
-... megmentettelek, Castiel, és te tartozol nekem!
Ez volt az első mondat, amit felfogtam. Alvás közben is érzékeltem, hogy Crowley képtelen befogni. - Mit akarsz, mivel engeszteljelek ki? - kérdeztem álomittasan.
Ekkor felém fordult, és olyan riadtan nézett rám, mintha bármelyik pillanatban elpusztíthatnám. Pedig tudnia kellett, hogy nem vagyok jó formában.
- Mióta vagy ébren? - kérdezte.
- Öt egy egész hattized másodperce. Miért?
- Semmi - láthatóan megkönnyebbült. - De ha már a kiengesztelésről beszélünk, beülhetnénk abba a bárba - bökött a hüvelykujjával egy világító feliratokkal teli épületre.
Nem szeretek sötétedés után bárokba menni Dean nélkül, de ha ezzel lerázhatom Crowleyt, akkor megteszem. Inkább állom a bámuló tekinteteket, és a szellemkezek fogdosását a porhüvelyemen, mint ki tudja mennyi ideig furikázni és nyomozni a démonnal, aki nálam egyértelműen sikeresebb vadász lenne, és akire féltékeny vagyok emiatt.
- Azt akarod, hogy meghívjalak valamire? - kérdeztem.
- Az jól esne - leállította a motort, csettintett egyet, és a következő pillanatban egymás mellett ültünk a bárpultnál.
Természetesen a lehető legfurcsább, legjobban kicicomázott pohárban felszolgált méregdrága italt rendelte. Én megnéztem, mennyi pénz van még a tárcában, és rendeltem egy pohár vizet.
Ekkor egy férfi nekem csapódott hátulról, és minden áron össze akart fogdosni, és rábeszélni, hogy menjek át vele a szomszédos motelbe.
Láttam, hogy részeg, és nem akartam vele durva lenni, de próbáltam határozottnak látszani, amikor a tudtára adtam, hogy nem vagyok érdekelt az ügyben. Crowley eközben egy szót sem szólt, csak bámult rám.
A férfi elment, és én épp számon akartam kérni, hogy miért nem segített, amikor a férfi a vállamra tette a kezét, és masszírozni kezdett.
- Ugyan már! A pasid biztos nem bánná, ha egy órácskára magára hagynád, és ...
- Nem a pasim - mondtam szárazon. - Nem állok vele semmiféle kapcsolatban.
- Akkor nincs miért aggódnod - a férfi tovább masszírozott. Dühösen meredtem Crowleyra, aki még mindig nem szólt semmit. Igyekezett fapofát vágni, de én beleláttam a lelkébe, és tudtam, hogy belül majd' megszakad a röhögéstől.
Az idegen keze a mellkasomra tévedt, és nekem ekkor telt be a pohár. Leráztam magamról a kezét, megfordultam, hogy vele szemben legyek és olyanlyan szúrósan néztem rá, amennyire tudtam. Baljóslatúnak szánt halk hangon így szóltam: - Vedd le rólam a kezed!
Ám láthatóan ez nem hatott rá, mert megpróbált ott is hozzámérni, de mielőtt megtörtént volna a kettős katasztrófa - hogy ő megmarkol, én pedig tőből letépem mindkét karját - Crowley felállt a székéről.
Crowley
A démon otthagyta a kiürült poharát, és felállt a székbről, hogy Castiel, és az őt molesztálni készülő férfi közé álljon. Legalább másfél fejjel alacsonyabb volt nála, de tudta, hogy a vörösen izzó szemekkel erőfeszítés nélkül is képes lesz megvédeni Cas ártatlanságát.
- Most már vedd le róla a mocskos kezedet, Ricky. - mondta, majd a szemei hirtelen vörösre váltottak. - Ő az enyém, megértetted?!
De a Ricky nevű fickó túlságosan részeg lehetett ahhoz, hogy megijedjen, ezért csak egy lépést tántorgott hátra, miközben ismét Casre emelte kancsal tekintetét, hogy szitokáradattal feleljen a visszautasításra:
- Az ördög bubózzon meg, te szukafattya! Törlöm beléd a lábamat! Hörcsög volt az a jó anyád és az apád fókabajszú ganajtúró!
Még beintett nekik aztán lelépett. Crowley szembefordult Castiellel és rávigyorgott.
- Nem vagyok a barátod - mondta duzzogva az angyal, aztán elfordult tőle.
- Valami olyasmire számítottam, hogy "köszönöm" - rázta a fejét a démon. Már képtelen volt levakarni a vigyort az arcáról.
Cas morgott valamit, ami akár egy köszönöm is lehetett, aztán dühös képpel bámult maga elé.
Castiel
- Elégedett vagy? Mehetünk végre? - kérdeztem. Pontosan az iménti helyzet volt az, amit igyekeztem elkerülni, de az ilyen bárokban mindig megtaláltak az ilyen őrültek. Szerencsére, amikor Dean is velem volt, egyetlen pillantással mindig elzavarta ezeket a kéretlen elemeket. Nem tudom, hogy tudott olyan félelmetes pillantásokat küldeni feléjük, de én is meg akartam tanulni.
- Mondjuk - Crowley még mindig vigyorgott. Láthatóan jól szórakozott a kínos helyzeten, amibe belekerültem. - Mára elég volt a mókából, Cassy.
- Ne hívj így - vetettem oda, de mintha meg sem hallotta volna.
- Már késő van, ideje lenne hazamenned a majmaidhoz, és kipihenni magadat. - mondta valami egészen új hangnemben, amit még sosem hallottam tőle. Oldalra biccentett fejjel néztem rá.
- Mi van? Itt van a Winchester rezidencia alig egy mérföldre.
- Mi? Te hazahoztál? - förmedtem rá. - De... de... de...
- De... de... de... - figurázott ki aljas módon. - Egyedül nem mész semmire. Még egy részegtől is én mentettelek meg. Nyomozni meg kicsit sem tudsz. Menj csak haza, és pihend ki magad. Aztán, ha készen állsz, hogy elkapjuk a csajt, csörgess meg. - kacsintott.
- Nincs meg a számod - mondtam diadalmasan.
- Dehogy nincs. Elmentettem a telefonodra, amikor aludtál, partner.
Crowley
A Pokol Királya még pár percig nézte az ajtót, amin keresztül egyetlen majdnem-barátja távozott. Talán kicsit túlzásba esett azzal, hogy csókot küldött neki. Lehetetlen volt kiigazodni Cas emberi ismeretein. De nem bánta. Az a fej, amit az angyal vágott, mindent megért. Az meg, hogy visszafordult, már önmagában is siker volt. Talán mégiscsak eljutottak hozzá a szavai miközben húzta a lóbőrt, talán csak megértette, hogy Crowley nem olyan szemét, mint amilyennek gondolta. Akárhogy is, a Pokol Királya igazán pompásan érezte magát ezen a napon.
És amikor visszatért a Pokolba, meglepetésére Lucifert és a két őrt is helyén találta.
2017. február 6., hétfő
Mesék és más sötét dolgok
Pár szó: 8. évad 8. rész vége előtt egy kicsivel. A két vadász és lelkes gyakornokuk eltöltenek még egy éjszakát a városban, ahol a rajzfilmes őrületek történtek Mr. Jones jóvoltából. Az öreg agymosására csak másnap reggel - e történet befejezte után - kerül sor.
Ez volt a második és egyben utolsó éjszakájuk ebben a motelben. Ebben a városban. A két ember igencsak fáradt volt, és így még Dean sem akarta bevállalni a vezetést. Cas felajánlotta, hogy majd ő hazaviszi őket, de az idősebb fivér úgy nézett rá, mintha legalább azt mondta volna, hogy az édesanyjával szeretne szexuális kapcsolatot létesíteni. Méghogy Castiel vezesse Babyt? Nincs az az egész multiverzumot átszövő isteni hatalom, ami rákényszeríthette volna, hogy az angyalra bízza imádott kocsiját. Igaz, Cas tudott vezetni, de azért mégiscsak korainak tartotta volna kettjük ilyen jellegű kapcsolatát. Már a gondolattól is égnek állt a haja, ha elképzelte, hogy azok a kezek érintik a kormánykereket, amik még csak néhány éve voltak használatban az angyalnál. Nem és nem! A motelban alszanak és vita lezárva!
Cas kezdetben még nem bánta a dolgot. Mikor a fiúk elaludtak, újra láthatóvá vált. Az ablak melletti széken ült, és figyelte, ahogy a két vadász kipiheni a fáradalmakat. Minden apró neszre fölfigyelt, holott érezte, hogy jelenleg nincs mitől tartania. Ő mégis őrködni akart fölöttük. Legalább egyvalamit csinálna jól végre!
Az idő nem akart olyan gyorsan telni, mint máskor. Kezdte nyomni a sötétség, és ő szabadulni akart ettől az érzéstől. Milyen jó volna most aludni, és elmenekülni a gondok elől, elfelejteni az utóbbi két nap sikertelenségeit.
Tudta, hogy béna volt. Akkor is tudta volna, ha Dean nem dörgöli minden alkalommal az orra alá. Akkor azt hitte, jól csinálja. Végülis mi másért csinálta volna úgy, ahogyan? Miért akart volna szándékosan hibázni? Ennek semmi értelme.
De mégis hibázott. Aztán újra. Aztán újra, egészen addig, amíg az ügyet le nem sikerült zárni. Nem mondhatni, hogy túl sokat segített benne. Úgy érezte, inkább csak hátráltatja a barátait. Pedig minden tőle telhetőt megtett. Sokszor figyelte Samet és Deant, ahogy nyomoznak, és a tévében is megnézett pár krimit, hogy okosabb legyen, de hiába. Mindent csak elszúrt. Mégsem neki való ez a vadászat.
De akkor mégis mihez kezdjen? Muszáj segítenie az embereken, a Világon! Hiszen annyi vér tapad a kezéhez, annyi rosszat tett, hogy még a Purgatórium sem hozta el számára a megtisztulást. Múlt este azt mondta Deannek, hogy ha látná, mit tett a Mennyországgal, megölné magát. Ezt halálosan komolyan gondolta. Akkor mégis miért tért vissza? Miért hozta vissza Isten ismét? Miért pont őt? Egy ilyen haszontalan, szerencsétlen...
Kiszakadt belőle egy sóhaj, ahogy előre dőlt a széken, könyökét a térdén támasztva, arcát a kezébe temetve. Mi értelme van mindennek?
Egy új, ismeretlen érzés kezdett elhatalmasodni rajta. Először épp egy kicsit szurkálta, szinte észrevétlenül, aztán aljasan bekúszott a gondolatai mögé, és most sűrű, mérges gázfelhőként kezdte marni. Önutálat.
Dühös volt. És egyre dühösebb. Ő nem jó semmire. Nem kellett volna visszajönnie a halálból!
Meg kéne lépnie innen. Nincs értelme továbbra is elszűrni mindent, és ezzel hátráltatni a barátait. Ha most elmenne, és többé nem jönne vissza, minden sokkal jobb és könnyebb lenne a fivéreknek. Soha többé nem kellene az ő hozzánemértésével vacakolniuk, nem kéne ápolgatniuk amikor megsérül, vagy épp elmegy az esze. Nem kéne kimenteniük a kellemetlen szituációkból, amikor ő még csak azt sem tudja, hogy elrontott-e valamit.
Már nagyon nyomta a sötétség. Bárcsak valahogy kikapcsolhatna...
Eszébe jutott Mr. Jones, aki a rajzfilmekbe menekült a valóság elől. Talán gyáván hangzik, de ő is el akart menekülni, és reménykedett benne, hogy a tévé neki is a segítségére lesz, ha csak pár percre is, de eloszlatja a sötétséget.
Kezében a tévé távirányítójával, óvatosan leült Dean ágyának a végébe. A vadász morgott valamit álmában, aztán átfordult a másik oldalára. Cas megnyomta a bekapcsoló gombot. A tévé még mindig a rajzfilm-csatornán volt, ő pedig halványan elmosolyodott. Igen, van valami furcsa kedvesség ezekben a kissé torzra rajzolt figurákban és a leegyszerűsített világban.
- Cas! Cas! - hallotta maga mögül az idősebbik vadász fojtott hangját. - Mi a faszt csinálsz?! Kapcsold már ki!
Sam nagyot horkantott, de ő nem ébredt fel. Vagy ha mégis, jobbnak látta testvérére hagyni a dolgot. Majd ő elintézi.
- Hajnali fél három van! - folytatta a dorgálást Dean. - Nem lehetne, hogy csöndben maradsz. ha már éppenséggel megint tiszteletben tartod a kérésemet?
Ezzel arra utalt, hogy lefekvés előtt utasította az angyalt, hogy hagyjon nekik nyugtot éjszakára, és valahol máshol múlassa az időt.
- Sajnálom - suttogta Castiel, miközben letette a már kikapcsolt televízió távirányítóját. Lehajtott fejjel visszasétált az ablak melletti székhez és lerogyott rá.
Dean rosszallóan megrázta a fejét. Ez így nem lesz jó. Cas mellett kezdte úgy érezni magát, mint egy óvóbácsi: "Cas, ne csináld ezt, ne csináld azt, ne szagolgasd a hullát, ne legyél bunkó, fogd be a szád..." Szinte az egész nyomozás arról szólt, hogy az angyal hülyeségeit próbálja helyrerakni. Jó, érti ő, hogy segíteni akar, de semmi érzéke nincs a nyomozáshoz. Mindent elrontott, amit csak el lehetett rontani.
Épp azon gondolkodott, hogy hogy közölje vele finoman, hogy talán nem kéne ezt erőltetnie, amikor rá esett a pillantása az ablak mellett ülő, lógó vállú barátján. Ó, igen, már csak ez hiányzott: Cas ismét elveszíti az önbizalmát, vagy lehet, hogy valami olyasmin töri a fejét, amire Dean gondolni sem akar.
Nyögött egyet, ahogy az ágy is alatta, ahogy feltápászkodott róla. Odasétált a barátjához és leült a vele szemközti székre. Néhány percig egyikük sem szólt. Dean Cast nézte, Cas pedig lesütött szemmel bámulta a saját térdét.
- Halljam, mi a baj? - kérdezte Dean halkan, nehogy felébressze az öccsét.
Cas először nem válaszolt. Ráemelte a tekintetét a barátjára, sóhajtott egyet és közben megrázta a fejét. Ismét a térdét bámulta.
- Figyelj, Cas, tudom, hogy az bánt, hogy leoltottalak. De nem azért csináltam, hogy bántsalak - itt vett egy mély levegőt, amit Cas kihasznált.
- Csak nem akartad, hogy mégjobban elcsesszem - most ránézett Deanre. A kék szemek egy pillanatra megcsillantak a holdfényben. - Béna vagyok.
- Nem - Dean megdörgölte az arcát. - Na jó, de, rohadt béna voltál, de korábban nem vadásztál. Senkinek sem megy elsőre tökéletesen.
- De nekem nagyon rosszul ment - kötötte az ebet a karóhoz Cas. - Csak hátráltattalak benneteket.
Dean megrázta a fejét, miközben vigyor terült szét a száján, ahogy eszébe jutott, milyen vicces is volt valójában, amikor az angyal profi nyomozót játszva próbálta kihallgatni azt a macskát.
- Ugyanmár! Mit számít az?! - mondta, s közben megveregette a másik vállát. - Tudom, hogy kissé furán hangzik, de amikor te is velünk vagy, sokkal jobban szeretem a vadászatokat.
Erre Cas is elmosolyodott.
- Dean...
- Azt hiszem, szeretek rád vigyázni - vetette oda foghegyről Dean. Nem akarta elhinni, hogy ilyet mondott, de ha már így történt, folytatta: - Olyan vagy nekem, mint egy kisöcsi. Egy vénséges vén kisöcsi.
Ezen mind a ketten elnevették magukat.
- Hozzám képest még ott a tojáshéj a fenekeden, Dean - válaszolt Cas szégyenlősen vigyorogva, mint aki nem tudja, hogy tényleg vicces-e amit mondott, vagy inkább sértő. - Így mondják, ugye?
- Jah, így mondják - vigyorgott a vadász, majd egyetlen mozdulattal Cas mellett termett, és egy kokit nyomott a fejére. S amíg barátja a feje búbját tapogatta, felkapta a laptopját, odavitte az ágyához és bekapcsolta. Megveregette maga mellett a matrac másik oldalát:
- Na, gyere már, keresünk neked valami rendes rajzfilmet.
Cas szó nélkül engedelmeskedett. Leült Dean ágyára, hátát nekivetette az ágytámlának, Dean pedig elindította az egyik kedvenc rajzfilmjét.
Utószó, avagy egy lehetséges befejezés, amit nem akartam beleírni, ezzel elrontva a mondanivalót. Ám mégis megosztom veletek, hátha értékelitek:
- Én nem értem. Ezt tényleg gyerekek nézik? - ráncolta a homlokát az angyal.
- Őőő... Nem - felelte Dean, majd megpukkadva, ahogy próbálta magában tartani a nevetést.
- Ez... ez... ez most mi? Miért mutatod ezt nekem? - így az angyal.
- Te akartál rajzfilmet nézni...
- De ez... ez nem olyan, mint amit délután láttam a tévében.
- Ezt csak éjszaka adják.
- Mi ez, Dean?
- Hentai*! - Deanből most már kitört a röhögés (amire mellékesen még Sam is fölébredt) - És ha sátrat mersz állítani az ágyamban, biz'isten, lerúglak innen... Ó, ne, későn szóltam...
* hentai - japán pornó-rajzfilm (nyugi, én se szeretem)
2017. január 29., vasárnap
Anyámasszony malackája
Pár szó: Mivel Crowley igen előkelő helyen van a kedvenc Odaát karaktereim listáján, nem sokkal előzve meg kedves édesanyját, úgy gondoltam szentelek nekik pár sort, ahol nosztalgiázhatnak egy kicsit. Az események valamikor a tizenkettedik évad elején játszódnak, amikor épp senki sem nézett feléjük. Nem tudom, Crowley hogy viszonyul a disznókhoz, de... á, mindegy, nem akarom lelőni az összes poént.
A kis Fergus durcáskodástól kivörösödött gömbölyded arcával és felhúzott orrával csak méginkább beleveszett a kondába. Édesanyja fejében átfutott a gondolat, hogy esetleg összetéveszti csemetéjét valamelyik süldő malaccal, és inkább azt viszi haza a falu széli kunyhójukba. Ám nem akarta ezzel is magára vonni a falusiak haragját. Már épp eléggé rezgett a léc alatta azzal, hogy az egyik helyi kölyök kileste, amint bájitalhoz való hozzávalókat gyűjt a temető közelében elterülő erdőben.
Akkoriban még véresen komoly ügy volt, ha valakit boszorkánysággal gyanúsítottak. Persze Rowena tudta, miképpen kell túljárni az ilyen bugrisok eszén, mégsem szívesen tette kockára a bőrét.
- Fergus! Azonnal gyere ide! - kiáltott az összes disznóra, azt várva, hogy az egyik (remélhetőleg a fia) teljesíti a parancsát.
- Nem! - sipította a gyerek. - Nem megyek haza, ameddig nem ígéred meg, hogy veszel nekem olyan kiskacsát, mint amilyen Iannek is van!
- Semmi szükséged ilyen ostobaságokra - vicsorgott a nő, s közben próbált utat vágni magának a malacok között. Felhúzta a szoknyáját, hogy megóvja az állati ürüléktől, de képtelen volt úgy lavírozni, hogy bele ne lépjen egy szeretetcsomagba. A sáros anyag hatalmasat cuppant, ahogy kihúzta belőle a lábát. Borzasztóan dühös volt, és már tudta, hogy kit fog mindezért megbüntetni.
A fia ugyan nem volt egy zseni, sőt, igencsak lassú felfogása volt, mégis úgy csusszant ki az anyja karmai közül, hogy az a legridegebb boszorkány-anya szívét is büszkeséggel töltötte el:"Talán mégis csak örökölt tőlem valamit, nem csak attól a hülye apjától!"
Hosszú évek után most nevetett először tiszta szívből. A büszke anya öröme mellett ehhez az is hozzájárult, hogy a kis Fergus szokása szerint nadrág nélkül szökött el otthonról, és ahogy négykézláb csúszkált a trágyában a sertések között, kurta farkincája ide oda verdeste a combjait, s ettől méginkább hasonlatossá vált egy malachoz.
- Most már igazán eleget loptad a napot, anyám, vár a munka, hogy éghessen a kezed alatt, mielőtt te magad fogsz égni az én kezem által.
Rowena fia szavaira magához tért a merengésből. Felnézett a férfira, aki komoran magasodott (termetéhez képest ez igazán dicséretes dolog volt) a kényelmes karosszék fölé, ahol a szemét pihentette ezidáig.
- Ne nyaggass már folyton, Fergus! Elegem van belőle, hogy mióta csak megszülettél, megállás nélkül nyivákolsz, mint egy csecsemő. Igazán felnőhetnél végre, és úgy tehetnél, mintha önálló felnőtt férfi volnál! - fakadt ki a boszorkány, kissé eltúlozva a helyzet drámaiságát. - Borzasztó, hogy még mindig ennyire kihasználsz engem, hiszen az előbb is te jártál az eszemben. Olyan vagy, mint egy féreg, aki berágja magát az anyai szívbe, hogy aztán a végletekig kiszipolyozhassa azt!
Crowley felvonta az egyik szemöldökét.
- Te sosem pihensz, igaz? Nem is tudom, mi lenne veled, ha nem lennék. Kinek szívnád akkor a vérét, anyám?
- Hallgass már! - Rowena eltakarta az arcát, mintha nem akarná látnia a fiát. - Pont olyan bosszantó vagy, mint gyerekkorodban! Emlékszel, milyen sokszor kellett elnáspángolnom téged? Másból nem voltál hajlandó tanulni, de talán még ebből se! Miért nem tudtál inkább valaki másnak a kölyke lenni?
A Pokol Királyát igencsak szíven ütötték az anyja szavai, mégha ezt nem is mutatta ki. Magának már régen beismerte, hogy való igaz, súlyos anyakomplexusa van, és minderről ez a szívtelen boszorkány tehet, akinek a lábát is megcsókolná, ha egyszer legalább egy morzsányi szeretetet kaphatna tőle, és persze senki sem tudna róla. De azért tudott uralkodni magán, aki pedig csak célozni mert rá, azt kínhalállal büntette.
Csak ridegen, kissé gúnyosan nézett a nőre.
- Remélem, befejezted mára a drámát, mert kezd uncsi lenni.
- Emlékszel, amikor a rúnákat tanítottam neked? - csillant fel a boszorkány szeme, aztán látva a fia zavarát, belekezdett a mesébe, amit mindketten nagyon jól ismertek:
Fergus egész idő alatt hüppögött, morgolódott, és amint anyja elfordult, ő máris elővette a kis játékkacsát, amit Iantől lopott el.
- Háp, háp, háp! - suttogta némán, ahogy a kiskacsa tipegő lépteit imitálva mozgatta a figurát a térdén.
Mikor fölpillantott, anyja szúrós tekintetével kellett szembenéznie. A nő szája mosolyra húzódott, ami cseppet sem jelentett jót, mert ez a kedves mosoly bármelyik pillanatban vicsorgássá tudott torzulni. Rowena kicsavarta a fia kezéből a kiskacsát, és a kandallóba vetette. Fergus könnyes szemekkel bámulta, ahogy az egyetlen igazi játéka elszenesedik, és szép lassan porrá omlik a lángnyelvek pusztító öleléseitől.
- Ide figyelj, ne a kandallót bámuld! - sziszegte a nő, és adott egy nyaklevest a fiának, hogy visszatérítse a valóságba.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Fergus leugrott a székből, Pufók kezét hájas csípőjáre rakta, és könnyes szemmel, sírástól magas hangon visította: - Utállak! Te vagy a legrosszabb anya a világon! - azzal elrohant.
Rowena a haragtól köpni-nyelni nem tudott. Eddig még sosem mert vele így beszélni ez a kis görcs! Mire feleszmélt, az ajtó becsapódott a fiú mögött, aki eltűnt a sötét éjszakában, hogy aztán reggel nyakig disznószarosan, a hidegtől reszketve kopogjon az ajtón, amit anyja előrelátóan, nevelési célzattal bereteszelt.
A nő a hajnal első sugaraival ébredt fel. A tűz addigra kialudt. Nyújtózkodott egyet, aztán kimászott az ágyából, és odament a kandallóhoz, hogy ismét életet leheljen a tűzbe. Kissé megpiszkálta a hamut, hátha talál parazsat, de ehelyett valami egészen másra bukkant: a kis játékkacsa elszenesedett maradványára.
"Talán tényleg túlzás volt" gondolta, és beharapta az alsó ajkát. Sosem adott lehetőséget Fergusnak arra, hogy játsszon, mint a többi gyerek. Annyira be akarta bizonyítani, hogy méhe virága nem egy semmirekellő ostoba senki, hogy megállás nélkül nyúzta a tanulással, hogy egy nap igazi boszorkánymester legyen belőle, aki mellett ő, mint büszke anya egyenes háttal, felhúzott orral állhat, és azt mondhassa a Tanácsnak, akik már a születése napján leírták a fiát, hogy "Nézzétek mekkorát tévedtetek, ez az én fiam, akit ti félnótás semmirevaló utódnak neveztetek! Hát most nézzétek meg jól! Én magam neveltem!"
Kivette a kacsát a tűzből, a kebléhez szorította, aztán az ágyához ment, és eltette a tönkrement játékot az ágya alatt lévő dobozba, amihez fia csakis fejvesztés terhe mellett érinthetett.
Mikor a fia hazaért, mocskosan, átfázva és tüsszögve, meg sem kellett kérdeznie, hol töltötte az éjszakát. Az erőteljes sertésszag mindent elárult.
- Ha ennyire szereted a disznókat, elintézem, hogy még otthonosabban érezhesd magad közöttük.
Délután aztán Fergus nagy riadalmára megjelent a házuk előtt egy ember - a kondás - három disznóval.
A nő kilépett az ajtón, és szóbaelegyedett a férfival. A fiú elbújt az ajtófélfa mögé és onnan hallgatta ki őket.
- Három! - mondta a nő. - Nézzen csak rá, duzzad az egészségtől. Olyan kövér, olyan jól táplált, hogy jobban bírja a munkát, mint egy nagyobb gyerek.
- Sajnálom, asszonyom, de hármat nem adhatok érte - felelte a férfi.
Fergusnak elszorult a torka. Az anyja el akarja őt cseréni három disznóra! Háromra! Egy gyereket! A saját fiát! Pedig ő nem akármilyen gyerek, hiszen tud zsonglőrködni. Minimum öt disznót ér.
Sértettségében, elrohant, bebújt az ágya alá, és ott duzzogott tovább: méghogy ő csak három disznót ér! Jobban belegondolva már nem is bánta olyan nagyon, ha megszabadul az anyjától. A kondás biztosan jobban bánik majd vele. Ennél még rabszolga is szívesebben lett volna. Akkor legalább nem kell éjt nappallá téve tanulnia ezt a sok hülye boszorkányizét.
- De hát ezek nagyon kicsik! - mutatott a nő a malacokra.
- Ha nem tetszik, akkor megtartom magamnak. Különben sincs rá elég pénze! - a férfi sokatmondóan a házra, majd a nő szakadt ruhájára pillantott.
Rowena dühösen fújtatott, majd elmormogott egy varázsigét. A kondás visszaterelte a disznókat a többihez, úgy gondolta, nincs értelme több időt pazarolnia erre az asszonyra, és el is felejtette az esetet. Aztán másnap, mikor kiment a disznóihoz, azt látta, hogy a három, amit magával vitt, fölfalta az összes többi jószágot, és most éppen egymást zabálják. Az egész kondának annyi volt.
Rowena nem törődött bele a vereségbe. Elhatározta, hogy akkor is szerez a fiának egy malacot, ha a fene fenét eszik is. Épp aznap tartották a piacot. Egyenesen odament, hátha szerencséje lesz. Élő állatra nem volt pénze; amint elmondta ajánlatát, az emberek mind kinevették. Aztán egyszer csak belefutott egy fafaragóba. Volt nála jópár fábol készült játék is, és mit ad isten, volt ott egyetlen egy darab kis malacfigura, aminek a lábaira szintén fából készült kerekeket szereltek. Megkérdezte az árust, hogy mennyit kér érte, de a pénze még ehhez is kevés volt. Az arca most már zöld színben játszott a haragtól. A fafaragó kezébe nyomta az összes megtakarított pénzét, és így szólt:
- Nekem KELL az a malac!
-A férfi megolvasta a pénzt, látta, hogy ez nem elég. Ránézett az asszonyra, akinek a szemei most már igazán vad tűzben égtek.
- A gyerekének szeretné, igaz? - kérdezte.
- Igen, a fiamnak! - mondta ingerülten az asszony. - És el is viszem neki!
Az árus hümmögött, jól hallotta a nő hangjában a remegést. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy mennyi erőfeszítést tett azért, hogy meglepje a fiát ezzel az apró játékkal. Megesett a szíve a szegény, rongyos ruhájú fiatal asszonyon, és végül bólintott: - A magáé. - És nem csak a malacot adta át, de a pénz felét is visszaadta.
Rowenában persze fellángolt a büszkeség. Hogy meri ez az ember koldusnak nézni őt?! Amint az a kezébe adta a "visszajárót", ő azonnal a férfihoz vágta a pénzt: - Maga csak ne sajnáljon engem! - sziszegte, aztán a malaccal a kezében elindult hazafelé.
Így történt, hogy Crowley, az akkori Fergus megkapta élete első igazi ajándékát az anyjától. És ez az ajándék több volt, mint a kis gurulós famalac, amit két hét múlva elhagyott valahol az erdőben. Ez több volt, hiszen az anyja tett valamit az ő öröméért.
Csendben ültek egymással szemben. Rowena még maga elé képzelte Fergus örömtől piros nevető arcát, és azt, ahogy az életben először és utoljára megölelik egymást.
A kis Fergus durcáskodástól kivörösödött gömbölyded arcával és felhúzott orrával csak méginkább beleveszett a kondába. Édesanyja fejében átfutott a gondolat, hogy esetleg összetéveszti csemetéjét valamelyik süldő malaccal, és inkább azt viszi haza a falu széli kunyhójukba. Ám nem akarta ezzel is magára vonni a falusiak haragját. Már épp eléggé rezgett a léc alatta azzal, hogy az egyik helyi kölyök kileste, amint bájitalhoz való hozzávalókat gyűjt a temető közelében elterülő erdőben.
Akkoriban még véresen komoly ügy volt, ha valakit boszorkánysággal gyanúsítottak. Persze Rowena tudta, miképpen kell túljárni az ilyen bugrisok eszén, mégsem szívesen tette kockára a bőrét.
- Fergus! Azonnal gyere ide! - kiáltott az összes disznóra, azt várva, hogy az egyik (remélhetőleg a fia) teljesíti a parancsát.
- Nem! - sipította a gyerek. - Nem megyek haza, ameddig nem ígéred meg, hogy veszel nekem olyan kiskacsát, mint amilyen Iannek is van!
- Semmi szükséged ilyen ostobaságokra - vicsorgott a nő, s közben próbált utat vágni magának a malacok között. Felhúzta a szoknyáját, hogy megóvja az állati ürüléktől, de képtelen volt úgy lavírozni, hogy bele ne lépjen egy szeretetcsomagba. A sáros anyag hatalmasat cuppant, ahogy kihúzta belőle a lábát. Borzasztóan dühös volt, és már tudta, hogy kit fog mindezért megbüntetni.
A fia ugyan nem volt egy zseni, sőt, igencsak lassú felfogása volt, mégis úgy csusszant ki az anyja karmai közül, hogy az a legridegebb boszorkány-anya szívét is büszkeséggel töltötte el:"Talán mégis csak örökölt tőlem valamit, nem csak attól a hülye apjától!"
Hosszú évek után most nevetett először tiszta szívből. A büszke anya öröme mellett ehhez az is hozzájárult, hogy a kis Fergus szokása szerint nadrág nélkül szökött el otthonról, és ahogy négykézláb csúszkált a trágyában a sertések között, kurta farkincája ide oda verdeste a combjait, s ettől méginkább hasonlatossá vált egy malachoz.
- Most már igazán eleget loptad a napot, anyám, vár a munka, hogy éghessen a kezed alatt, mielőtt te magad fogsz égni az én kezem által.
Rowena fia szavaira magához tért a merengésből. Felnézett a férfira, aki komoran magasodott (termetéhez képest ez igazán dicséretes dolog volt) a kényelmes karosszék fölé, ahol a szemét pihentette ezidáig.
- Ne nyaggass már folyton, Fergus! Elegem van belőle, hogy mióta csak megszülettél, megállás nélkül nyivákolsz, mint egy csecsemő. Igazán felnőhetnél végre, és úgy tehetnél, mintha önálló felnőtt férfi volnál! - fakadt ki a boszorkány, kissé eltúlozva a helyzet drámaiságát. - Borzasztó, hogy még mindig ennyire kihasználsz engem, hiszen az előbb is te jártál az eszemben. Olyan vagy, mint egy féreg, aki berágja magát az anyai szívbe, hogy aztán a végletekig kiszipolyozhassa azt!
Crowley felvonta az egyik szemöldökét.
- Te sosem pihensz, igaz? Nem is tudom, mi lenne veled, ha nem lennék. Kinek szívnád akkor a vérét, anyám?
- Hallgass már! - Rowena eltakarta az arcát, mintha nem akarná látnia a fiát. - Pont olyan bosszantó vagy, mint gyerekkorodban! Emlékszel, milyen sokszor kellett elnáspángolnom téged? Másból nem voltál hajlandó tanulni, de talán még ebből se! Miért nem tudtál inkább valaki másnak a kölyke lenni?
A Pokol Királyát igencsak szíven ütötték az anyja szavai, mégha ezt nem is mutatta ki. Magának már régen beismerte, hogy való igaz, súlyos anyakomplexusa van, és minderről ez a szívtelen boszorkány tehet, akinek a lábát is megcsókolná, ha egyszer legalább egy morzsányi szeretetet kaphatna tőle, és persze senki sem tudna róla. De azért tudott uralkodni magán, aki pedig csak célozni mert rá, azt kínhalállal büntette.
Csak ridegen, kissé gúnyosan nézett a nőre.
- Remélem, befejezted mára a drámát, mert kezd uncsi lenni.
- Emlékszel, amikor a rúnákat tanítottam neked? - csillant fel a boszorkány szeme, aztán látva a fia zavarát, belekezdett a mesébe, amit mindketten nagyon jól ismertek:
Fergus egész idő alatt hüppögött, morgolódott, és amint anyja elfordult, ő máris elővette a kis játékkacsát, amit Iantől lopott el.
- Háp, háp, háp! - suttogta némán, ahogy a kiskacsa tipegő lépteit imitálva mozgatta a figurát a térdén.
Mikor fölpillantott, anyja szúrós tekintetével kellett szembenéznie. A nő szája mosolyra húzódott, ami cseppet sem jelentett jót, mert ez a kedves mosoly bármelyik pillanatban vicsorgássá tudott torzulni. Rowena kicsavarta a fia kezéből a kiskacsát, és a kandallóba vetette. Fergus könnyes szemekkel bámulta, ahogy az egyetlen igazi játéka elszenesedik, és szép lassan porrá omlik a lángnyelvek pusztító öleléseitől.
- Ide figyelj, ne a kandallót bámuld! - sziszegte a nő, és adott egy nyaklevest a fiának, hogy visszatérítse a valóságba.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Fergus leugrott a székből, Pufók kezét hájas csípőjáre rakta, és könnyes szemmel, sírástól magas hangon visította: - Utállak! Te vagy a legrosszabb anya a világon! - azzal elrohant.
Rowena a haragtól köpni-nyelni nem tudott. Eddig még sosem mert vele így beszélni ez a kis görcs! Mire feleszmélt, az ajtó becsapódott a fiú mögött, aki eltűnt a sötét éjszakában, hogy aztán reggel nyakig disznószarosan, a hidegtől reszketve kopogjon az ajtón, amit anyja előrelátóan, nevelési célzattal bereteszelt.
A nő a hajnal első sugaraival ébredt fel. A tűz addigra kialudt. Nyújtózkodott egyet, aztán kimászott az ágyából, és odament a kandallóhoz, hogy ismét életet leheljen a tűzbe. Kissé megpiszkálta a hamut, hátha talál parazsat, de ehelyett valami egészen másra bukkant: a kis játékkacsa elszenesedett maradványára.
"Talán tényleg túlzás volt" gondolta, és beharapta az alsó ajkát. Sosem adott lehetőséget Fergusnak arra, hogy játsszon, mint a többi gyerek. Annyira be akarta bizonyítani, hogy méhe virága nem egy semmirekellő ostoba senki, hogy megállás nélkül nyúzta a tanulással, hogy egy nap igazi boszorkánymester legyen belőle, aki mellett ő, mint büszke anya egyenes háttal, felhúzott orral állhat, és azt mondhassa a Tanácsnak, akik már a születése napján leírták a fiát, hogy "Nézzétek mekkorát tévedtetek, ez az én fiam, akit ti félnótás semmirevaló utódnak neveztetek! Hát most nézzétek meg jól! Én magam neveltem!"
Kivette a kacsát a tűzből, a kebléhez szorította, aztán az ágyához ment, és eltette a tönkrement játékot az ágya alatt lévő dobozba, amihez fia csakis fejvesztés terhe mellett érinthetett.
Mikor a fia hazaért, mocskosan, átfázva és tüsszögve, meg sem kellett kérdeznie, hol töltötte az éjszakát. Az erőteljes sertésszag mindent elárult.
- Ha ennyire szereted a disznókat, elintézem, hogy még otthonosabban érezhesd magad közöttük.
Délután aztán Fergus nagy riadalmára megjelent a házuk előtt egy ember - a kondás - három disznóval.
A nő kilépett az ajtón, és szóbaelegyedett a férfival. A fiú elbújt az ajtófélfa mögé és onnan hallgatta ki őket.
- Három! - mondta a nő. - Nézzen csak rá, duzzad az egészségtől. Olyan kövér, olyan jól táplált, hogy jobban bírja a munkát, mint egy nagyobb gyerek.
- Sajnálom, asszonyom, de hármat nem adhatok érte - felelte a férfi.
Fergusnak elszorult a torka. Az anyja el akarja őt cseréni három disznóra! Háromra! Egy gyereket! A saját fiát! Pedig ő nem akármilyen gyerek, hiszen tud zsonglőrködni. Minimum öt disznót ér.
Sértettségében, elrohant, bebújt az ágya alá, és ott duzzogott tovább: méghogy ő csak három disznót ér! Jobban belegondolva már nem is bánta olyan nagyon, ha megszabadul az anyjától. A kondás biztosan jobban bánik majd vele. Ennél még rabszolga is szívesebben lett volna. Akkor legalább nem kell éjt nappallá téve tanulnia ezt a sok hülye boszorkányizét.
- De hát ezek nagyon kicsik! - mutatott a nő a malacokra.
- Ha nem tetszik, akkor megtartom magamnak. Különben sincs rá elég pénze! - a férfi sokatmondóan a házra, majd a nő szakadt ruhájára pillantott.
Rowena dühösen fújtatott, majd elmormogott egy varázsigét. A kondás visszaterelte a disznókat a többihez, úgy gondolta, nincs értelme több időt pazarolnia erre az asszonyra, és el is felejtette az esetet. Aztán másnap, mikor kiment a disznóihoz, azt látta, hogy a három, amit magával vitt, fölfalta az összes többi jószágot, és most éppen egymást zabálják. Az egész kondának annyi volt.
Rowena nem törődött bele a vereségbe. Elhatározta, hogy akkor is szerez a fiának egy malacot, ha a fene fenét eszik is. Épp aznap tartották a piacot. Egyenesen odament, hátha szerencséje lesz. Élő állatra nem volt pénze; amint elmondta ajánlatát, az emberek mind kinevették. Aztán egyszer csak belefutott egy fafaragóba. Volt nála jópár fábol készült játék is, és mit ad isten, volt ott egyetlen egy darab kis malacfigura, aminek a lábaira szintén fából készült kerekeket szereltek. Megkérdezte az árust, hogy mennyit kér érte, de a pénze még ehhez is kevés volt. Az arca most már zöld színben játszott a haragtól. A fafaragó kezébe nyomta az összes megtakarított pénzét, és így szólt:
- Nekem KELL az a malac!
-A férfi megolvasta a pénzt, látta, hogy ez nem elég. Ránézett az asszonyra, akinek a szemei most már igazán vad tűzben égtek.
- A gyerekének szeretné, igaz? - kérdezte.
- Igen, a fiamnak! - mondta ingerülten az asszony. - És el is viszem neki!
Az árus hümmögött, jól hallotta a nő hangjában a remegést. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy mennyi erőfeszítést tett azért, hogy meglepje a fiát ezzel az apró játékkal. Megesett a szíve a szegény, rongyos ruhájú fiatal asszonyon, és végül bólintott: - A magáé. - És nem csak a malacot adta át, de a pénz felét is visszaadta.
Rowenában persze fellángolt a büszkeség. Hogy meri ez az ember koldusnak nézni őt?! Amint az a kezébe adta a "visszajárót", ő azonnal a férfihoz vágta a pénzt: - Maga csak ne sajnáljon engem! - sziszegte, aztán a malaccal a kezében elindult hazafelé.
Így történt, hogy Crowley, az akkori Fergus megkapta élete első igazi ajándékát az anyjától. És ez az ajándék több volt, mint a kis gurulós famalac, amit két hét múlva elhagyott valahol az erdőben. Ez több volt, hiszen az anyja tett valamit az ő öröméért.
Csendben ültek egymással szemben. Rowena még maga elé képzelte Fergus örömtől piros nevető arcát, és azt, ahogy az életben először és utoljára megölelik egymást.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)