Beyoncé ügynök és Z ügynök kalandjai II. - A király visszatér

FIGYELEM! NYEREMÉNYJÁTÉK: Az alábbi történetben található Monty Python idézetek, illetve utalások első megtalálója jutalomban részesül. Ez egy olyan történet lesz, amit a nyertes ötlete(i) alapján kell megírnom. Az ötlet bármilyen lehet az Odaát univerzumának keretei között! Mondom bármilyen! Még csúnya is :P 
De először is pár szó: Crowley magányos és rosszkedvű, ezért meglátogatja régi partnerét, hogy segítsen neki nyomozni az eltűnt Kelly Klein és Lucifer porontya után. 

Crowley

Crowley érezte, ahogy lefelé húzza valami sötét erő. Már évszázadok óta nem érzett ilyet, de még csak mást se. Érzelmei nem voltak - legalábbis szerette magát ezzel hitegetni. Valami nagyon hiányzott az életéből, és tudta, hogy az nem az előtte ülő Lucifer.
- Szóval te vagy itt a király? - kérdezte gunyorosan mosolyogva.
- Nem elég egyértelmű? - felelt kérdéssel Crowley, miközben kényelmesen fészkelődött egy picit a Pokol Trónján.
- Én ugyan nem szavaztam rád - dugta ki a nyelvét az arkangyal.
- Királyra nem szavaznak - morgott Crowley a bajsza alatt. Gondolatban valahol egészen máshol járt.
Szinte már feszítette a kín. Csak egy kis törődésre, pár jó szóra vágyott, amit sosem kaphatott meg. Hiszen ki lenne az, akire számíthat? Valamelyik démonra? A fiára, akit nemrég végleg elveszített? Vagy talán az anyjára? Pff! Esetleg látogasson el Moose és a Mókus bunkerébe, hogy ők is oltogassák? Vagy Castielhez? Castielhez, aki úgy utálja, mint átlagos gyerekek a spenótot.
De ha jobban belegondolunk, Cas tartozik neki, hiszen nem is olyan rég megmentette az életét. Talán itt az ideje, hogy behajtsa rajta a tartozást, és hagyja, hogy kiszórakozza magát vele.

Csettintett egyet, mire két démon belépett a helyiségbe, és vigyázzállásba vágta magát.
- Uram? - kérdezte az egyik.
- Most elmegyek egy rövid időre. Addig tartsátok szemmel, és vigyázzatok, hogy ki ne menjen - bökött a fejével a leláncolt Lucifer felé.
- Hogy ki ne menjen. Értem - szólalt meg a másik.
- Viszont ha mégis kimenne, vele menjünk? - így az előző.
- Nem, nem! Tartsátok itt bent! - Crowley megtörölte az arcát egy olyan "hülyékkel nem vitatkozom" pofavágással, aztán köddé vált.

Castiel

Ki kellett szállnom a kocsiból. Nem bírtam tovább vezetni. Az út kezdett furcsán viselkedni a szemeim előtt. Már harminc órája vezettem megállás nélkül, és ez már nekem is sok volt. Leálltam az út szélére, leállítottam a motort, aztán kikecmeregtem a szerkezetből, és az oldalának dőlve lecsúsztam a földre. Égő arcomat a kezeimbe temettem, és úgy éreztem, ha lenne hozzá elég erőm, felkapnám az autót, és olyan erővel elhajítanám a búsba, hogy az pályára állna a föld körül.
De nem volt hozzá erőm. Ami azt illeti, ahhoz se nagyon, hogy ülő helyzetben tartsam magam.
Ó, mennyire hiányzott most a bunker kényelme! A tévé...

És ekkor megtörtént az, amire senki sem számított. Bevallom, jelen pillanatban még a spanyol inkvizíciónak is jobban örültem volna, mint az előttem álló démonnak.
Hangosan felsóhajtottam: - Mit akarsz?
- Szép napot önnek is, Beyoncé ügynök! - üdvözölt ez a kurafi, én pedig már ott tartottam, hogy minden méltóságomtól búcsút véve, zokogva fogok bekúszni a kocsi alá.
- Szarul festesz, partner! - Crowley leguggolt mellém, és én valami hideget éreztem az arcomon. Egy üveg hideg sör volt a kezében, és éppen arra készült, hogy a homlokomhoz nyomja.
- Mit csinálsz? - húzódtam el tőle mérgesen összevont szemöldökkel.
- Gondoltam, talán jólesne valami frissítő - vonta fel a szemöldökét a pokolfajzat. Minden kedves gesztusa ellenére, láttam a szemében azt a gúnyos csillogást, ami úgy irritált.
De a hideg nagyon hívogatott. Ugyan nem éreztem rendesen az ízeket, de elvettem Crowley kezéből az üveget, és égő homokolhoz szorítottam.
- Ha leöblítetted a torkod, szállj be a kocsiba. Én vezetek.
Nem volt erőm ellenkezni. Egy hajtásra megittam a sört. Nagyon jól esett a hideg.
Ezután tántorogva bemásztam az anyósülésre, és Crowleyra néztem.
- A nő után kutatsz, igaz? - kérdezte, én pedig bólintottam.
- És tudod, merre van? - jött az újabb kérdés, mire megráztam a fejem.
- Sejtettem - jelentette ki a démon. - Sosem voltál jó a nyomozásban, partner. Itt az ideje, hogy Z ügynök átvegye az irányítást.

Ahogy járt az autó, az én fejem újra és újra a mellkasomra bukott. Még félálomban is láttam, hogy Crowley milyen pillantásokat vet rám. Nem lett volna benne köszönet, ha a következő pislogásnál nem ragad le a szemem...

Crowley

- Jaj, de kis cuki vagy amikor alszol! - jegyezte meg félhangosan Crowley, mikor az angyal légzése lassú szuszogássá alakult. Az álla a mellkasát érte, és a feje minden egyes kanyarnál másik pozícióba helyezte magát.
- Nem gondoltam volna, hogy túl sok minden van a fejedben, amire hatna a gravitáció - folytatta a magányos párbeszédet a Pokol Királya.
- Tudod, nem is vagy te olyan unalmas, mint amilyennek mutatod magad. Csak a karót kéne kihúzni a seggedből, és egész jófej lennél. De hát te nem vagy egy Dean, akármennyire is próbálsz rá hasonlítani... Kár, hogy csak a rossz tulajdonságait vetted át.
Egy darabig nem szólt semmit, Castiel pedig még mindig aludt. Borzasztóan ki volt merülve.
Nem tudta merre mennek, nem tudta, hol van Kelly, de nem is érdekelte. Most nem azért van itt. Különben sem úgy fognak a nyomára bukkanni, hogy vezetik ezt a roncsot. De hát az angyalnak semmi érzéke nem volt a nyomozáshoz. Itt a földön, elapátlanodva, elárulva ő sem ért többet, mint akárki más. Az ereje is megcsappant, és újabban inkább szánalmat érzett iránta, mint gyűlöletet, vagy irigységet.
- Tudod, nem te vagy az egyetlen, akinek problémái vannak - szólalt meg Crowley, mintha a gondolatait Cas is hallotta volna. De Cas nem hallott semmit. Ő csak szuszogott, és dülöngélt, mint egy rongybaba.
- Az anyám egy igazi ribanc. Vagy boszorkány - ahogy tetszik... - folytatta a démon. - Mióta csak megszülettem, azon van, hogy keresztbe tegyen nekem, és hogy fájdalmat okozzon. Még a fiamat is képes volt elvenni tőlem! A fiamat, aki gyűlöl engem! - itt elcsuklott a hangja.

Csak néhány perc elteltével folytatta: - De mit is tudsz te erről? Neked van családod. Van hova hazamenned, és vannak, akik szeretnek téged. Azt ne mond, hogy átérzed a gondjaimat, hiszen az angyalok kitaszítottak maguk közül. Az nem ugyanaz. Ők ugyanolyan érzéketlen szörnyetegek, mint amilyen te is voltál, mielőtt a Winchestereket választottad helyettük.
- Nekem nincsen senkim! - fakadt ki Crowley. - Senkim! Érted? Csak te és az a két majom! És nem fogom hagyni, hogy szarba se vegyetek. Megmentettelek, Castiel, és te tartozol nekem!

Castiel
-... megmentettelek, Castiel, és te tartozol nekem!
Ez volt az első mondat, amit felfogtam. Alvás közben is érzékeltem, hogy Crowley képtelen befogni. - Mit akarsz, mivel engeszteljelek ki? - kérdeztem álomittasan.
Ekkor felém fordult, és olyan riadtan nézett rám, mintha bármelyik pillanatban elpusztíthatnám. Pedig tudnia kellett, hogy nem vagyok jó formában.
-  Mióta vagy ébren? - kérdezte.
-  Öt egy egész hattized másodperce. Miért?
- Semmi - láthatóan megkönnyebbült. - De ha már a kiengesztelésről beszélünk, beülhetnénk abba a bárba - bökött a hüvelykujjával egy világító feliratokkal teli épületre.
Nem szeretek sötétedés után bárokba menni Dean nélkül, de ha ezzel lerázhatom Crowleyt, akkor megteszem. Inkább állom a bámuló tekinteteket, és a szellemkezek fogdosását a porhüvelyemen, mint ki tudja mennyi ideig furikázni és nyomozni a démonnal, aki nálam egyértelműen sikeresebb vadász lenne, és akire féltékeny vagyok emiatt.
- Azt akarod, hogy meghívjalak valamire? - kérdeztem.
- Az jól esne - leállította a motort, csettintett egyet, és a következő pillanatban egymás mellett ültünk a bárpultnál.
Természetesen a lehető legfurcsább, legjobban kicicomázott pohárban felszolgált méregdrága italt rendelte. Én megnéztem, mennyi pénz van még a tárcában, és rendeltem egy pohár vizet.
Ekkor egy férfi nekem csapódott hátulról, és minden áron össze akart fogdosni, és rábeszélni, hogy menjek át vele a szomszédos motelbe.
Láttam, hogy részeg, és nem akartam vele durva lenni, de próbáltam határozottnak látszani, amikor a tudtára adtam, hogy nem vagyok érdekelt az ügyben. Crowley eközben egy szót sem szólt, csak bámult rám.
A férfi elment, és én épp számon akartam kérni, hogy miért nem segített, amikor a férfi a vállamra tette a kezét, és masszírozni kezdett.
- Ugyan már! A pasid biztos nem bánná, ha egy órácskára magára hagynád, és ...
- Nem a pasim - mondtam szárazon. - Nem állok vele semmiféle kapcsolatban.
- Akkor nincs miért aggódnod - a férfi tovább masszírozott. Dühösen meredtem Crowleyra, aki még mindig nem szólt semmit. Igyekezett fapofát vágni, de én beleláttam a lelkébe, és tudtam, hogy belül majd' megszakad a röhögéstől.
Az idegen keze a mellkasomra tévedt, és nekem ekkor telt be a pohár. Leráztam magamról a kezét, megfordultam, hogy vele szemben legyek és olyanlyan szúrósan néztem rá, amennyire tudtam. Baljóslatúnak szánt halk hangon így szóltam: - Vedd le rólam a kezed!

Ám láthatóan ez nem hatott rá, mert megpróbált ott is hozzámérni, de mielőtt megtörtént volna a kettős katasztrófa - hogy ő megmarkol, én pedig tőből letépem mindkét karját - Crowley felállt a székéről.

Crowley 

A démon otthagyta a kiürült poharát, és felállt a székbről, hogy Castiel, és az őt molesztálni készülő férfi közé álljon. Legalább másfél fejjel alacsonyabb volt nála, de tudta, hogy a vörösen izzó szemekkel erőfeszítés nélkül is képes lesz megvédeni Cas ártatlanságát.
- Most már vedd le róla a mocskos kezedet, Ricky. - mondta, majd a szemei hirtelen vörösre váltottak. - Ő az enyém, megértetted?!
De a Ricky nevű fickó túlságosan részeg lehetett ahhoz, hogy megijedjen, ezért csak egy lépést tántorgott hátra, miközben ismét Casre emelte kancsal tekintetét, hogy szitokáradattal feleljen a visszautasításra:
- Az ördög bubózzon meg, te szukafattya! Törlöm beléd a lábamat! Hörcsög volt az a jó anyád és az apád fókabajszú ganajtúró!
Még beintett nekik aztán lelépett. Crowley szembefordult Castiellel és rávigyorgott.
- Nem vagyok a barátod - mondta duzzogva az angyal, aztán elfordult tőle.
- Valami olyasmire számítottam, hogy "köszönöm" - rázta a fejét a démon. Már képtelen volt levakarni a vigyort az arcáról.
Cas morgott valamit, ami akár egy köszönöm is lehetett, aztán dühös képpel bámult maga elé.

Castiel

- Elégedett vagy? Mehetünk végre? - kérdeztem. Pontosan az iménti helyzet volt az, amit igyekeztem elkerülni, de az ilyen bárokban mindig megtaláltak az ilyen őrültek. Szerencsére, amikor Dean is velem volt, egyetlen pillantással mindig elzavarta ezeket a kéretlen elemeket. Nem tudom, hogy tudott olyan félelmetes pillantásokat küldeni feléjük, de én is meg akartam tanulni.
- Mondjuk - Crowley még mindig vigyorgott. Láthatóan jól szórakozott a kínos helyzeten, amibe belekerültem. - Mára elég volt a mókából, Cassy.
- Ne hívj így - vetettem oda, de mintha meg sem hallotta volna.
- Már késő van, ideje lenne hazamenned a majmaidhoz, és kipihenni magadat.  - mondta valami egészen új hangnemben, amit még sosem hallottam tőle. Oldalra biccentett fejjel néztem rá.
- Mi van? Itt van a Winchester rezidencia alig egy mérföldre.
- Mi? Te hazahoztál? - förmedtem rá. - De... de... de...
- De... de... de... - figurázott ki aljas módon. - Egyedül nem mész semmire. Még egy részegtől is én mentettelek meg. Nyomozni meg kicsit sem tudsz. Menj csak haza, és pihend ki magad. Aztán, ha készen állsz, hogy elkapjuk a csajt, csörgess meg. - kacsintott.
- Nincs meg a számod - mondtam diadalmasan.
- Dehogy nincs. Elmentettem a telefonodra, amikor aludtál, partner.

Megráztam a fejem és elindultam a kijárat felé. Az ajtónál még hátrafordultam, vetettem egy pillantást a bárpultnál ülő démonra, és valami érthetetlen okból engedtem felé egy féloldalas félmosolyt, és még intettem is neki. Ő válaszul a szájához emelte a kezét, nyomott bele egy csókot, a tenyerét leengedte, és úgy tett, mintha felém fújt volna valamit. Már találkoztam ezzel a mozdulattal, és csöppet sem voltam elragadtatva, hogy ezt csinálja. Szemforgatva fordultam vissza az ajtóhoz, és amilyen gyorsan tehettem, otthagytam a helyet.

Crowley

A Pokol Királya még pár percig nézte az ajtót, amin keresztül egyetlen majdnem-barátja távozott. Talán kicsit túlzásba esett azzal, hogy csókot küldött neki. Lehetetlen volt kiigazodni Cas emberi ismeretein. De nem bánta. Az a fej, amit az angyal vágott, mindent megért. Az meg, hogy visszafordult, már önmagában is siker volt. Talán mégiscsak eljutottak hozzá a szavai miközben húzta a lóbőrt, talán csak megértette, hogy Crowley nem olyan szemét, mint amilyennek gondolta. Akárhogy is, a Pokol Királya igazán pompásan érezte magát ezen a napon.

És amikor visszatért a Pokolba, meglepetésére Lucifert és a két őrt is helyén találta.

Anyámasszony malackája

Pár szó: Mivel Crowley igen előkelő helyen van a kedvenc Odaát karaktereim listáján, nem sokkal előzve meg kedves édesanyját, úgy gondoltam szentelek nekik pár sort, ahol nosztalgiázhatnak egy kicsit. Az események valamikor a tizenkettedik évad elején játszódnak, amikor épp senki sem nézett feléjük. Nem tudom, Crowley hogy viszonyul a disznókhoz, de... á, mindegy, nem akarom lelőni az összes poént.


A kis Fergus durcáskodástól kivörösödött gömbölyded arcával és felhúzott orrával csak méginkább beleveszett a kondába. Édesanyja fejében átfutott a gondolat, hogy esetleg összetéveszti csemetéjét valamelyik süldő malaccal, és inkább azt viszi haza a falu széli kunyhójukba. Ám nem akarta ezzel is magára vonni a falusiak haragját. Már épp eléggé rezgett a léc alatta azzal, hogy az egyik helyi kölyök kileste, amint bájitalhoz való hozzávalókat gyűjt a temető közelében elterülő erdőben.
Akkoriban még véresen komoly ügy volt, ha valakit boszorkánysággal gyanúsítottak. Persze Rowena tudta, miképpen kell túljárni az ilyen bugrisok eszén, mégsem szívesen tette kockára a bőrét.

- Fergus! Azonnal gyere ide! - kiáltott az összes disznóra, azt várva, hogy az egyik (remélhetőleg a fia) teljesíti a parancsát.
- Nem! - sipította a gyerek. - Nem megyek haza, ameddig nem ígéred meg, hogy veszel nekem olyan kiskacsát, mint amilyen Iannek is van!
- Semmi szükséged ilyen ostobaságokra - vicsorgott a nő, s közben próbált utat vágni magának a malacok között. Felhúzta a szoknyáját, hogy megóvja az állati ürüléktől, de képtelen volt úgy lavírozni, hogy bele ne lépjen egy szeretetcsomagba. A sáros anyag hatalmasat cuppant, ahogy kihúzta belőle a lábát. Borzasztóan dühös volt, és már tudta, hogy kit fog mindezért megbüntetni.

A fia ugyan nem volt egy zseni, sőt, igencsak lassú felfogása volt, mégis úgy csusszant ki az anyja karmai közül, hogy az a legridegebb boszorkány-anya szívét is büszkeséggel töltötte el:"Talán mégis csak örökölt tőlem valamit, nem csak attól a hülye apjától!"
Hosszú évek után most nevetett először tiszta szívből. A büszke anya öröme mellett ehhez az is hozzájárult, hogy a kis Fergus szokása szerint nadrág nélkül szökött el otthonról, és ahogy négykézláb csúszkált a trágyában a sertések között, kurta farkincája ide oda verdeste a combjait, s ettől méginkább hasonlatossá vált egy malachoz.

- Most már igazán eleget loptad a napot, anyám, vár a munka, hogy éghessen a kezed alatt, mielőtt te magad fogsz égni az én kezem által.
Rowena fia szavaira magához tért a merengésből. Felnézett a férfira, aki komoran magasodott (termetéhez képest ez igazán dicséretes dolog volt) a kényelmes karosszék fölé, ahol a szemét pihentette ezidáig.
- Ne nyaggass már folyton, Fergus! Elegem van belőle, hogy mióta csak megszülettél, megállás nélkül nyivákolsz, mint egy csecsemő. Igazán felnőhetnél végre, és úgy tehetnél, mintha önálló felnőtt férfi volnál! - fakadt ki a boszorkány, kissé eltúlozva a helyzet drámaiságát. - Borzasztó, hogy még mindig ennyire kihasználsz engem, hiszen az előbb is te jártál az eszemben. Olyan vagy, mint egy féreg, aki berágja magát az anyai szívbe, hogy aztán a végletekig kiszipolyozhassa azt!
Crowley felvonta az egyik szemöldökét.
- Te sosem pihensz, igaz? Nem is tudom, mi lenne veled, ha nem lennék. Kinek szívnád akkor a vérét, anyám?
- Hallgass már! - Rowena eltakarta az arcát, mintha nem akarná látnia a fiát. - Pont olyan bosszantó vagy, mint gyerekkorodban! Emlékszel, milyen sokszor kellett elnáspángolnom téged? Másból nem voltál hajlandó tanulni, de talán még ebből se! Miért nem tudtál inkább valaki másnak a kölyke lenni?

A Pokol Királyát igencsak szíven ütötték az anyja szavai, mégha ezt nem is mutatta ki. Magának már régen beismerte, hogy való igaz, súlyos anyakomplexusa van, és minderről ez a szívtelen boszorkány tehet, akinek a lábát is megcsókolná, ha egyszer legalább egy morzsányi szeretetet kaphatna tőle, és persze senki sem tudna róla. De azért tudott uralkodni magán, aki pedig csak célozni mert rá, azt kínhalállal büntette.
Csak ridegen, kissé gúnyosan nézett a nőre.
- Remélem, befejezted mára a drámát, mert kezd uncsi lenni.
- Emlékszel, amikor a rúnákat tanítottam neked? - csillant fel a boszorkány szeme, aztán látva a fia zavarát, belekezdett a mesébe, amit mindketten nagyon jól ismertek:

Fergus egész idő alatt hüppögött, morgolódott, és amint anyja elfordult, ő máris elővette a kis játékkacsát, amit Iantől lopott el.
- Háp, háp, háp! - suttogta némán, ahogy a kiskacsa tipegő lépteit imitálva mozgatta a figurát a térdén.
Mikor fölpillantott, anyja szúrós tekintetével kellett szembenéznie. A nő szája mosolyra húzódott, ami cseppet sem jelentett jót, mert ez a kedves mosoly bármelyik pillanatban vicsorgássá tudott torzulni. Rowena kicsavarta a fia kezéből a kiskacsát, és a kandallóba vetette. Fergus könnyes szemekkel bámulta, ahogy az egyetlen igazi játéka elszenesedik, és szép lassan porrá omlik a lángnyelvek pusztító öleléseitől.
- Ide figyelj, ne a kandallót bámuld! - sziszegte a nő, és adott egy nyaklevest a fiának, hogy visszatérítse a valóságba.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Fergus leugrott a székből, Pufók kezét hájas csípőjáre rakta, és könnyes szemmel, sírástól magas hangon visította: - Utállak! Te vagy a legrosszabb anya a világon! - azzal elrohant.
Rowena a haragtól köpni-nyelni nem tudott. Eddig még sosem mert vele így beszélni ez a kis görcs! Mire feleszmélt, az ajtó becsapódott a fiú mögött, aki eltűnt a sötét éjszakában, hogy aztán reggel nyakig disznószarosan, a hidegtől reszketve kopogjon az ajtón, amit anyja előrelátóan, nevelési célzattal bereteszelt.
A nő a hajnal első sugaraival ébredt fel. A tűz addigra kialudt. Nyújtózkodott egyet, aztán kimászott az ágyából, és odament a kandallóhoz, hogy ismét életet leheljen a tűzbe. Kissé megpiszkálta a hamut, hátha talál parazsat, de ehelyett valami egészen másra bukkant: a kis játékkacsa elszenesedett maradványára.
"Talán tényleg túlzás volt" gondolta, és beharapta az alsó ajkát. Sosem adott lehetőséget Fergusnak arra, hogy játsszon, mint a többi gyerek. Annyira be akarta bizonyítani, hogy méhe virága nem egy semmirekellő ostoba senki, hogy megállás nélkül nyúzta a tanulással, hogy egy nap igazi boszorkánymester legyen belőle, aki mellett ő, mint büszke anya egyenes háttal, felhúzott orral állhat, és azt mondhassa a Tanácsnak, akik már a születése napján leírták a fiát, hogy "Nézzétek mekkorát tévedtetek, ez az én fiam, akit ti félnótás semmirevaló utódnak neveztetek! Hát most nézzétek meg jól! Én magam neveltem!"
Kivette a kacsát a tűzből, a kebléhez szorította, aztán az ágyához ment, és eltette a tönkrement játékot az ágya alatt lévő dobozba, amihez fia csakis fejvesztés terhe mellett érinthetett.

Mikor a fia hazaért, mocskosan, átfázva és tüsszögve, meg sem kellett kérdeznie, hol töltötte az éjszakát. Az erőteljes sertésszag mindent elárult.
- Ha ennyire szereted a disznókat, elintézem, hogy még otthonosabban érezhesd magad közöttük.

Délután aztán Fergus nagy riadalmára megjelent a házuk előtt egy ember - a kondás - három disznóval.
A nő kilépett az ajtón, és szóbaelegyedett a férfival. A fiú elbújt az ajtófélfa mögé és onnan hallgatta ki őket.
- Három! - mondta a nő. - Nézzen csak rá, duzzad az egészségtől. Olyan kövér, olyan jól táplált, hogy jobban bírja a munkát, mint egy nagyobb gyerek.
- Sajnálom, asszonyom, de hármat nem adhatok érte - felelte a férfi.
Fergusnak elszorult a torka. Az anyja el akarja őt cseréni három disznóra! Háromra! Egy gyereket! A saját fiát! Pedig ő nem akármilyen gyerek, hiszen tud zsonglőrködni. Minimum öt disznót ér.
Sértettségében, elrohant, bebújt az ágya alá, és ott duzzogott tovább: méghogy ő csak három disznót ér! Jobban belegondolva már nem is bánta olyan nagyon, ha megszabadul az anyjától. A kondás biztosan jobban bánik majd vele. Ennél még rabszolga is szívesebben lett volna. Akkor legalább nem kell éjt nappallá téve tanulnia ezt a sok hülye boszorkányizét.

- De hát ezek nagyon kicsik!  - mutatott a nő a malacokra.
- Ha nem tetszik, akkor megtartom magamnak. Különben sincs rá elég pénze! - a férfi sokatmondóan a házra, majd a nő szakadt ruhájára pillantott.
Rowena dühösen fújtatott, majd elmormogott egy varázsigét. A kondás visszaterelte a disznókat a többihez, úgy gondolta, nincs értelme több időt pazarolnia erre az asszonyra, és el is felejtette az esetet. Aztán másnap, mikor kiment a disznóihoz, azt látta, hogy a három, amit magával vitt, fölfalta az összes többi jószágot, és most éppen egymást zabálják. Az egész kondának annyi volt.

Rowena nem törődött bele a vereségbe. Elhatározta, hogy akkor is szerez a fiának egy malacot, ha a fene fenét eszik is. Épp aznap tartották a piacot. Egyenesen odament, hátha szerencséje lesz. Élő állatra nem volt pénze; amint elmondta ajánlatát, az emberek mind kinevették. Aztán egyszer csak belefutott egy fafaragóba. Volt nála jópár fábol készült játék is, és mit ad isten, volt ott egyetlen egy darab kis malacfigura, aminek a lábaira szintén fából készült kerekeket szereltek. Megkérdezte az árust, hogy mennyit kér érte, de a pénze még ehhez is kevés volt. Az arca most már zöld színben játszott a haragtól. A fafaragó kezébe nyomta az összes megtakarított pénzét, és így szólt:
- Nekem KELL az a malac!
-A férfi megolvasta a pénzt, látta, hogy ez nem elég.  Ránézett az asszonyra, akinek a szemei most már igazán vad tűzben égtek.
- A gyerekének szeretné, igaz? - kérdezte.
- Igen, a fiamnak! - mondta ingerülten az asszony. - És el is viszem neki!
Az árus hümmögött, jól hallotta a nő hangjában a remegést. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy mennyi erőfeszítést tett azért, hogy meglepje a fiát ezzel az apró játékkal. Megesett a szíve a szegény, rongyos ruhájú fiatal asszonyon, és végül bólintott: - A magáé. - És nem csak a malacot adta át, de a pénz felét is visszaadta.
Rowenában persze fellángolt a büszkeség. Hogy meri ez az ember koldusnak nézni őt?! Amint az a kezébe adta a "visszajárót", ő azonnal a férfihoz vágta a pénzt: - Maga csak ne sajnáljon engem! - sziszegte, aztán a malaccal a kezében elindult hazafelé.

Így történt, hogy Crowley, az akkori Fergus megkapta élete első igazi ajándékát az anyjától. És ez az ajándék több volt, mint a kis gurulós famalac, amit két hét múlva elhagyott valahol az erdőben. Ez több volt, hiszen az anyja tett valamit az ő öröméért.

Csendben ültek egymással szemben. Rowena még maga elé képzelte Fergus örömtől piros nevető arcát, és azt, ahogy az életben először és utoljára megölelik egymást.

Beyoncé ügynök és Z ügynök kalandjai

Pár szó: Cas és Crowley együtt nyomoznak Lucifer után, hosszú utat kell megtenniük kocsival. Crowley dumál, Cas kissé ingerült, és egyre gyakrabban imádkozik.

Hogy a viharba' teremtődött ez a szörnyen idegesítő, elvetemült anyuci-komplexusos pokolcsökevény? Mert, hogy Apám ilyet a legrosszabb napján se teremtett volna, abban biztos vagyok. Igen, voltak tévedései, de ez még annak is túlzás.
Be nem áll a szája!
És csak mondja.
És mondja.
...
Egyszer még biztosan nagyon meg fogom verni, addig éljek!

- Már mondtam, nem vagyok rád kíváncsi! - förmedtem rá, és hogy egy kis nyomatékot adjak a fenyegető hangomnak, kissé oldalra rántottam a kormányt, majd vissza, aminek következtében Crowley feje nekicsapódott az üvegnek.
- Igazán kedves tőled, Cassie, már vártam, hogy elsüss egy ilyen óvodás poént - felelte a démon olyan nyugodtan, hogy kedvem lett volna bemosni egyet abba az önelégülten vigyorgó képébe.
Csak sóhajtottam. Tudtam, hogy minél többet beszélek, neki annál több lehetősége lesz az idegeimre menni. Nem mintha nem lenne elegem már a puszta jelenlététől is...
- Azért azt be kell látnod, hogy hasznos vagyok - folytatta, én pedig próbáltam bármi másra koncentrálni, csak ne kelljen hallgatnom őt. - Ha nem jöttem volna, hogy beszálljak a bizniszbe, még mindig ott állnál és ráncolnád a csinos kis homlokodat. Jut eszembe: miért nem hívtad eddig a Mókust? Azt csiripelték a madarak, hogy nagyon összemelegedtetek.
- Fogd már be azt az istenverte pofádat! - keltem ki jobban, mint szerettem volna, de az már tényleg irritált, hogy próbált úgy beállítani, mintha Deannel homoszexuális viszonyban lennék.
- Oké, oké, nem hozom fel többet - mondta Crowley még mindig fülig érő szájjal. Ó, Apa, úgy szeretném kiütni a fogait! - főleg, ha épp megjött a havid...
Gyorsan elharapta a mondatot, amikor a szemeim izzani kezdtek. Bár a nyelvét nyelte volna le a mondat végével együtt!

Egy darabig csend volt, amiért nagyon hálás voltam. Gondolkoznom kellett.
- Meg kéne állnunk a benzinkútnál - szólalt meg pár perc után. Vetettem rá egy pillantást, mire ő megforgatta a szemeit. - Kifogy a benzined, nagyokos.
Igaza volt, a kormány mögötti izé - Dean már mondta a nevét, de valamiért nem jut most eszembe - jelezte, hogy Crowleynak igaza van. Fél mérföld után találtunk is egy kutat, lehajtottam az útról, és beálltam az egyik üres helyre. Kiszálltam a kocsiból, kinyitottam a fedelet, leszedtem a tanksapkát, és a töltőpisztolyt a lyukba tettem - mindent alaposan és pontosan, ahogyan Dean mutatta.

Ezalatt a démon is kiszállt a kocsiból, nekidőlt a plató oldalának, és bámult.
- Mi van?! - förmedtem rá. Tudtam, hogy nem véletlenül bámul rám, hiszen nála mindig ott volt valami hátsó szándék.
- Ezzel a műsorszámmal te lehetnél a helyi látványosság - válaszolt abban a rosszat sejttető kimért stílusában. Megkerülte az autót, odalépett mellém, és kihúzta a pisztolyt a lyukból. Nem folyt belőle semmi. Elszégyelltem magam, amiért megfeledkeztem arról a kis karról, amit meg kellett volna húznom, de aztán kéretlen társam lesajnáló arcát látva felmordultam.
Amíg a tank töltődött, Crowley folyamatosan vigyorgott. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy kéri a pofont...
Végeztünk, én fizettem, aztán beszálltam a kocsiba, hogy tovább folytassunk utunkat. Apa, kérlek, adj erőt, hogy ne lökjem ki a kocsiból, miközben átmegyünk a viadukton!
Még szükségem van rá.
...

Pár szó a végére is: TALÁN folyt. köv....
Ötletem még volna, csak nem merem ígérni, hogy valóban megírom. Tudjátok, olyan ez az írás nálam, mint a "tavaszi szellő", ha jön akkor jön, ha nem, akkor mindenki szabadon lélegezhet. :D