Rokurokubi II. rész

Pár szó: Értelemszerűen az első rész folytatása. :) 

Hazatérve, nem találta otthon Deant. Mikor rákérdezett, Sam csak a vállát vonogatta: - Tudod, milyen, amikor bepipul.
Jack a szobájában volt, és élvezettel bámulta a televíziót. Mikor meglátta Cast, mosolyogva intett neki.
- Hello Jack, mit nézel? – kérdezte Cas, és leült mostohafia, illetve az unokaöccse mellé az ágyra és a képernyőre szegezte a tekintetét. Valami családi vígjáték ment, a nefilim pedig minden egyes gagyi poéntól a hasát fogta a nevetéstől. Később az angyal mutatott neki egy csatornát, ahol megállás nélkül cuki állatokról készült videókat mutattak. Ebbe mindketten olyan mélyen belemerültek, hogy észre sem vették, amikor Dean benézve az ajtón csóválni kezdte a fejét, azon, hogy a két dilinyós tátott szájjal bámulja a képernyőt.

Követte Castielt, persze, hogy követte. Egy pillanatra sem volt hajlandó levenni róla a szemét. Nem kockáztathatta meg, hogy mégegyszer elveszítse őt. Miért is hitt volna neki, hogy ruhát venni megy? Soha az életben nem lehetett rávenni, erre magától elindult volna? Az kizárt! Azon már meg sem lepődött, hogy a barátja egyenesen a sheriff irodája felé veszi az irányt. Amint Cas beült a kocsijába, és elhajtott, Dean berobogott az épületbe.

Azt mondta, hogy a másik ügynök csak az ő gyakornoka, és jó alaposan kikérdezte a nőt. Az megpróbálta őt is elcsábítani, de Dean túl feszült volt ahhoz, hogy törődjön vele. Hol vannak már a régi, csajozós, egyéjszakás kalandos szép idők?
Várt egy fél órát, aztán felhívta Samet, hogy Cas otthon van-e már. Miután Sam tájékoztatta afelől, hogy az angyal épen és egészségesen hazaért, és hogy Dean teljesen fölöslegesen aggódott miatta, és megint csak túlreagálja a dolgokat, Dean köszönés nélkül kinyomta a telefont, és elindult a legközelebbi kocsma felé, hogy magában morgolódjon.

***

Jack homlokán megjelentek az első izzadtságcseppek, egész testében remegett, ahogy koncentrált.
- Talán könnyebb lett volna, ha azelőtt próbáljuk meg, hogy tudod…
- Pofa be, Sam! – sziszegte Dean dühösen. Állkapcsa teljesen összeszorult, mintha ő maga vetné be természetfeletti erejét.
Hosszú ideig semmi sem történt, csak Jack egyre szaporább lihegése hallatszott. Láthatóan nagyon szenvedett a kölyök. Egész testében remegett.
- Elég lesz – mondta Sam. – Nem tudja megcsinálni.
- Még ne! – nyögte Jack, továbbra is az előtte lévő elszenesedett csonthalomra koncentrálva.
- Tudom, hogy vissza akarod hozni őt, Jack, de ha ez ennyire megvisel, akkor…
- Senkit sem érdekel, ha belehalsz! – vágott közbe Dean. – Ez a legkevesebb. A legkevesebb, amit megtehetsz érte ezek után! – hangja kissé elcsuklott, már nem tudta elrejteni a szeméből kicsorduló könnyeket. – Azért halt meg, hogy… Miattad! Miattad halt meg! Téged védett, baszki!
- Dean… - próbálta nyugtatni a fivérét Sam, de Jack közbeszólt.
- Igaza van. Tartozom neki, és vissza fogom hozni!
A szemei izzása felerősödött, és a csontokból hirtelen fehér fény kezdett áradni.

***
- Cas, gyere, ideje aludnotok – szólt be Dean a szobába. Mindketten egyszerre kapták fel a fejüket.
Hogy ezek hogy hasonlíthatnak így egymásra? A vadász nagyot sóhajtott, és elindult a saját szobája felé. Cas szó nélkül követte.
- De hát nekünk nem is kell aludnunk – értetlenkedett Jack. Senki nem válaszolt neki.
A folyosón összefutottak Sammel, aki épp készült ránézni a két nem evilági teremtményre, hogy minden rendben van-e, hiszen olyan régóta bámulják már a tévét.
- Mostantól a te dolgod a kölyök – vetette oda neki Dean.
Cas épp mondani akart valamit, amikor megérezte az idősebb vadász kezét a vállán, aki maga elé tolta és úgy vezette az immáron közös szobájuk felé.
- Történt valami? – vonta össze a szemöldökét Sam.
Dean csak a szemét forgatta.

Nem sokkal később, miután Dean bevágta maguk mögött a szoba ajtaját, a vadász durván megrángatta az angyalt a vállánál fogva, majd nekitaszította a falnak.
- Mi a faszt képzeltél?! – ordított magából kikelve. – Azt hitted, nem jövök rá, hová mész?
- Dean, én csak…
- Te csak mi? Te csak vadászgattál egy kicsit, teljesen egyedül, amire külön megkértelek, hogy ne tedd. – Dean próbált nyugodtabban beszélni, de a hangja meg-megremegett az indulattól. – Miért csinálod ezt velem?
- Nem csináltam semmit – felelte lehajtott fejjel Cas, aztán az ágyához sétált, és leroskadt rá.

Mióta visszatért, Dean nem volt hajlandó fél percre sem magára hagyni őt. Bevittek egy kisebb ágyat Dean szobájába, és kissé átrendezték a helyiséget, hogy mind a ketten elférjenek benne. Cas először nem szólt semmit, hiszen úgy vélte, Deannek talán erre van szüksége. Arra, hogy ő a közelében legyen. De ahogy telt az idő a vadász egyre kevesebb teret engedett neki, és ez kezdett zavaróbbá válni. Az már nem is lepte meg, hogy Dean nem engedi őt vadászni.

- Én csak körülnéztem – fejezte be, amit elkezdett.
- Ja, de az eszedbe se jutott, hogy esetleg megkérdezz róla – Dean leült vele szemben a saját ágyára, és kicsit lágyabban mondta: – Bajba kerülhettél volna.
Cas felállt az ágyához, leült Dean mellé, és átkarolta. A vadász is átkarolta őt, és olyan szorosan szorította magához, hogy ha ember lett volna, talán meg is fulladt volna az erős karok szorításától.
- Nem veszíthetlek el még egyszer…

Rokurokubi - I. rész

Pár szó: Cas Dean tudta nélkül vadászni indul, és amikor kiderül, a vadász lelki békéje nem lesz az igazi. Ezen kívül Cas Jackkel kötött barátsága is borzolja az idegeit, a levadászandó, eddig ismeretlen lényről nem is beszélve.
Ez kicsit hosszabb történet lesz, mint amiket eddig írtam. Nem tudom, hány részes lesz végül és hogyan fog végződni. Majd alakul, ahogy alakul. Figyelem! Eddig nem 100%, de azért elrendelem a Destiel-riasztást.
(Azt mondhatnám, hogy a 13. évad első része után játszódik. Az ez után következő részeket nem vettem/veszem figyelembe a történet írása közben.)

Különös halálesetek borzongatják a kisváros lakóit.
Mintha egy vámpír szívta volna szárazra a tetemeket – nyilatkozta a helyi sheriff lapunknak.
Október másodikán találtak rá az elvált, gyermekét egyedül nevelő George P. (ᵻ45) tetemére. Az ismerősei szerint a férfi nemrég új kapcsolatot kezdett egy fiatal nővel, de ezen kívül semmi szokatlant nem észleltek. A holttest felbukkanása óta nem került elő sem a nő, sem pedig George P. 12 éves fia. A rendőrség arra gyanakszik, hogy a nő elrabolhatta a gyereket, miután valami ismeretlen módszerrel múmiává aszalta szeretőjét. Az ismerősök elmondása alapján készült fantomképet városszerte elterjesztették, de eddig nem sikerült megtalálni a két eltűntet. Két héttel később ugyanilyen kiszáradt holttestet találtak. A két eset közti hasonlóság, hogy mindketten egyedülálló férfiak voltak.

Castiel felpillantott a monitorról. Biztos vámpírok – gondolta. A hely nem volt messze, és arra gondolt, hogy kinyomozhatná az ügyet, és egyúttal el is intézhetné, hogy Dean és Sam büszkék legyenek rá, amiért végre egyedül is képes vadászni. A két fivérnek amúgy is épp elég gondja volt a csapat újdonsült tagjával, Jackkel. Nos igen, jó volna, ha a nefilim, aki úgy tekint rá, mint apjára, nem azt látná, hogy milyen egy hasznavehetetlen alakot választott magának gyámjául.

Mielőtt még meggondolhatta volna magát, kikapcsolta a laptopot, fölállt, és már indult is a konyha felé, ahol Deant sejtette.
Az említett férfi meglehetősen felkavartnak tűnt, vagy talán bosszúsnak, de az is lehet, hogy mindkettő benne volt.
- Hello Dean – köszöntötte.
Dean csak morgott valamit, aztán belekortyolt a sörébe. Cas sejtette, hogy mi bántja a barátját. Még mindig nem értett egyet azzal, hogy „jóvá nevelik” Sátánkát – ahogy ő szokta hívni a nefilimet. Nem bízott benne, és utálta, hogy Sam ilyen kitartóan foglalkozik a pokoli poronttyal.
Mióta csak magukhoz vették, folyamatosan veszekedtek egymással. Cas és Sam esélyt akartak adni Jacknek, de Dean elvből elutasította ezt, mert biztos volt benne, hogy a vér nem válik vízzé. Így aztán meg volt sértődve az öccsére, az angyalra, meg úgy az egész Világra, amiért ilyen helyzetbe kényszerült. Valójában nem volt ínyére, hogy megöljön egy gyereket, de az aggodalma nagyon erős volt. Nem volt képes ezt megérttetni a másik kettővel. Még Casszel sem, akivel állítólag nagyon szoros köteléke volt.
- Dean – próbálta meg őt kizökkenteni a barátja a borús gondolatokból. – El kell mennem.
- Mégis hova? – most először emelte a tekintetét az angyalra. – Remélem, nem bajba keveredni próbálsz megint.
- Nem akarok bajba keveredni – felelte Cas kissé értetlenül. Azzal a tipikusan castieles nézéssel, amitől Dean egyszerre akarta megdögönyözni ezt a cuki kis nem emberi lényt, és egyben pofáncsapni, amiért megint ezzel manipulálja akaratlanul is. – Csak átnézek a szomszéd városba. …Veszek néhány ruhát.
- Az jó is lesz – nyugodott meg a vadász, hiszen már hónapok óta könyörgött Casnek, hogy legalább ünnepnapokon felejtse el a zakót és a ballonkabátot, és öltözzön kicsit kényelmesebben. Azonban az angyal mindeddig magasról tett erre a kérésére. Nem értette miért kéne más ruhát fölvennie, amikor ő ebben is tökéletesen érezte magát. Dean sosem felejtette el, amikor először próbált meg pizsamát ráadni… Rosszabb, mint egy hisztis gyerek – gondolta akkor.

***
- Rajta! Csináld már!
- De nem tudom, hogyan kell… - rázta szomorúan a fejét Jack.

Dean nem aludt jól, mióta Cas halott porhüvelyét elégették azon a máglyán. Ha lehúnyta a szemét, őt látta meghalni, látta amint felizzik benne a fény, aztán örökre kihúny, látta, ahogy az élettelen test a földre zuhan. Fájt hallani a puffanást. A sérült szárnyak maradványai a test körül. „Hello Dean”, hallatszott Cas hangja, de hiába fordult utána, az angyal nem volt ott. A karjában tartotta. Cas felnézett rá, a szemei tompán kéklettek a sötétben. Megsimogatta az arcát, mire Cas szája kinyílt, és anélkül, hogy a nyelvét, vagy az ajkait mozgatta volna, úgy jött ki a hang a torkán: „Dean, miért hagytad, hogy meghaljak?”Olyan ártatlan naivitással kéredezte, hogy Deannek könnybe lábadt a szeme. „Sajnálom, Cas! Érted? Sajnálom!”Cas teste ekkor eszméletlen sebességgel kezdett bomlani. A koponya legurult Dean karjáról. „Hello Dean” hallatszott mindenfelől, mint a visszhang. „Hello Dean.

***

Cas beült az újonnan szerzett európai autóba, amit barátai nem mulasztottak el mindenféle gúnynévvel ellátni. Ő nem értette, mi bajuk van vele. Neki teljesen megfelelt.

Nagyjából egy óra volt az út a másik városig. Nem tudta pontosan, hol történtek a gyilkosságok, de ahogy a Winchesterektől tanulta, azonnal felkereste a sheriffet. Felmutatta a kamu igazolványát, és bemutatkozott.
- Jó, hogy végre küldtek valakit – mosolygott rá a fiatal hölgy, aki Julie Kuroyama néven mutatkozott be, mint a helyi törvény keze. Cas örült, hogy a nő kedvesen fogadta, nem úgy, mint ahol eddig megfordult. Most nem érezte azt a zavart gyanakvást sem.
- Megnézhetném a holttesteket? – kérdezte lényegretörően az angyal.
- Persze, Bathory ügynök, csak jöjjön utánam.

Végigmentek a kapitányság épületén, és a túlsó végében lévő hullaház ajtajánál a nő felé villantott egy pillantást, amit Cas nem tudott értelmezni. Beléptek az ajtón, és a sheriff gondolkodás nélkül ahhoz a rekeszhez ment, ahol a legutóbb talált hullát tárolták. Kihúzta a rekeszt, hogy az ügynök tanulmányozhassa a tartalmát.
Cas eltűnődve tanulmányozta a múmiává aszott férfit. A behorpadt arcot a pergamenszínre színeződött bőrrel és a fehér, vékonyszálú hajat. Legszívesebben közelebbről is megszagolta volna, de már tudta, hogy az nem lenne éppen jó ötlet, ezért sokkal halványabban érezte a szagokat. Nem érzett ként, tehát a démonoknak semmi közük nem volt hozzá. Még mindig vámpírokra gyanakodott, annak ellenére, hogy a torok nem volt föltépve. Nem jutott eszébe egyetlen lény sem, ami így ölt volna. Hosszasan gondolkodott, és közben ráncolta a homlokát.
 Julie torokköszörülése lendítette vissza a valóságba. – Nem  is akarja az aktáját elolvasni?
- Mi áll benne? – nézett a nőre, mire az megint olyan furcsán pillantott rá.
- 35 éves, egészséges, rendszeresen sportolt, barátnőről, élettársról nem tudunk, ellenségei nem voltak, nagyon békés fickó volt – hadarta a sheriff. – Igazából nem sok érdekes, azt leszámítva, ahogyan meghalt.
- Mibe halt bele? – Cas ezt most egy nagyon profi kérdésnek érezte.
- Úgy tűnik, mintha… - felelt a nő. - … mintha…
- Kiszívtak volna belőle minden folyadékot – fejezte be a mondatot az angyal a holttest arcába bámulva.
- Igen, ahogy mondja.

- És mi a helyzet a korábbi halálestekkel? – kérdezte Castiel, miután visszatértek a nő irodájába.
- Meleg van, nem igaz? – így Julie, és közben kigombolta a felső gombot a blúzán. – Magának nincs melege, Bathory ügynök?
- A többi halottnak sem voltak ellenségei? – kérdezte kissé gépiesen, aztán észrevette, hogy eddig a nő melleit nézte, és gyorsan elfordította a tekintetét.
- Nem tudunk róla – a sheriff felült az íróasztalra, ahol keresztbe tette egymáson a lábait. Combja kivillant a szoknyája alól. Cas egy pillanatra elgondolkodott, hogy nem látott még rendőri szolgálatban lévő hölgyet szoknyában. Ám ahogy a gondolat jött, úgy el is szállt.
- Nincs kedve később meginni egy kávét? Elmondhatnám, amit magánemberként gondolok az ügyről – kacsintott rá Julie.
- Ön talán gyanakszik valamire, amit nem mer megosztani velem? – fordította kérdőn oldalra a fejét Castiel.
- Sheriffként nem állhatok elő a bolond teóriáimmal egy FBI ügynöknek, nem igaz? – nevetett csilingelő hangon a nő.
- Rendben – mosolygott vissza Cas. – Akkor holnap visszajövök, és elmondja, amit gondol.

Úgy sietett hazafelé, ahogy csak tudott. Egy ruhavásárlás sem tart ennyi ideig, ráadásul nem is vett semmit. Tudta, hogy Dean dühös lesz, és ő hiába hazudja majd, hogy nem talált neki tetsző darabokat, a barátja feltehetően úgyis észreveszi rajta, hogy hazudik. De olyan nehéz bevallani mindent, főleg úgy, hogy Dean megint azokkal a szemekkel fog ránézni, ha kiderül, hogy veszélynek tette ki magát.
De vajon tényleg veszélyben volt-e? Hiszen csak körbekérdezősködött. Nem eredt a vámpírok nyomába, nem harcolt velük. Nem, dehogy volt ő veszélyben. Ezt Deannek is be kell majd látnia. Sőt, Cas hasznos információkkal tért haza, és ha a vadász mégiscsak kiszedné belőle, hol volt valójában, azt mondhatná, hogy csak felderítette a terepet. Igen, minden jól fog alakulni.

A fingós sztori

Pár szó: Oké, igen, több okoktok is van rá, hogy tökön rúgjatok, de kétlek ne tegyétek, mert azt nagyon fáj. De azért megértem az indulatokat, hiszen nagyon régen írtam, akkor is csak idiótaságot, és szomorúan bevallom, ez sem lett különb. Mint a címből már kitalálhattátok, nem erőltettem magam. Remélem, azért lesz, aki ebben is megtalálja a "szépet". :D És persze, azt sem ártana közölnöm, hogy elég rövid lett, de úgy éreztem ezt ennél tovább nem kell húzni. Na, kérem, akkor jó olvasást!
- Baszki, Sammy! Rohad a beled?
- Ne rám kend már megint! Mi van Casszel?
- Az angyalok nem finganak – jelentette ki Dean szinte már szótagolva.
Cas nem szólt semmit.
- Szóval – folytatta az idősebb vadász. – Ha Cas és én nem fingtunk, akkor csak te lehettél az.
- Ez hülyeség! – forgatta a szemét a másik Winchester.
- Na persze… - így Dean. – Én legalább felvállalom, és hangosan csinálom. Te meg sunyin elereszted, aztán rám kened…
Aztán szó szót követett, és még jóideig elveszekedtek ezen a témán.
Castiel pedig közöttük állt, és láthatatlan szárnyaival két irányba hessegette maga mögött a levegőt...

Weird, dorky little guy

Elő-előszó: Mondjuk úgy, hogy visszatértem. Félig. Oké, próbálkozom vele. Mármint, nem azért írtam a történetet, hogy visszatérjek vele, csak valahogyan kibukott. Igazából nem is akartam feltölteni, mert túl személyes lett, de... de... de... hát izé... nem is tudom. Lehet, hogy még utálni fogom magam egy nap azért, hogy mégis feltöltöttem. És/vagy mert egyáltalán megírtam.
Bocs a béna címért, de azt hiszem nem a címadás az erősségem. Meg az összevissza csapongás miatt is elnézéseteket kérem. Nem voltam teljesen magamnál írás közben. Mégis utólag elolvasva úgy gondoltam, kár lenne "rendezni soraimat", mert így sokkal inkább benne van az, amit ki akartam írni magamból, mintha mértani pontossággal építettem volna fel a történetet.

Pár szó: A történet, mint említettem, sajnos nagyon is személyes. Megtörtént eseményeken alapul. Nemrég történt eseményeken. Amiről olvashattok: Nagyon nagyon nagyon szenvedő Castiel (lehet, hogy ezt a témát unjátok, mert a sorozatban is ez megy már egy ideje...), megalázó helyzetek, egy kis tehetetlenség, meg a vége, de azt majd úgyis meglátjátok, ha elolvassátok.

Arra ébredtem, hogy tiszta könny az arcom. Nem értettem a dolgot, hiszen semmi okát nem láttam, de mégis sírtam, és nem tudtam abbahagyni. Még emlékeztem az álmomra, valami macska volt benne, de semmi olyasmi, amitől szomorú lehetnék. Akkor mégis mi ez az egész? Elővettem egy zsebkendőt, de pár percen belül eláztattam. Egy másikért nem mehettem ki ilyen állapotban, ezért egyszerűen az ágyneműmbe töröltem a szemem.
Az ajtó túloldaláról hallottam, hogy a Winchesterek már ébren vannak. A telefonomon megnéztem mennyi az idő, és tudtam, hogy ha nem hagyom gyorsan abba a sírást, akkor Dean is látni fogja.
Mióta jelentkezni kezdtek az alvászavaraim, és már egész napokat képes voltam átaludni, bevezettük, hogy reggelente Dean felébreszt. Nagyon értett hozzá: lerángatta rólam a takarót, és hiába könyörögtem, nem adta vissza, ameddig föl nem öltöztem, és ha már fölöltöztem, lerángatott reggelizni, annak ellenére, hogy még mindig nem kellett táplálékot magamhoz vennem.

Megint megtörülgettem a szemem, nem akartam, hogy így lásson, hogy sajnáljon, és kérdéseket tegyen fel. Hiába próbálnék hazudni, még akkor is nehezen megy, ha teljesen jól vagyok, most viszont teljesen össze voltam zavarodva. Nem a kifejezés átlagos értelmében, hanem kőkeményen. Még annál is jobban, mint mielőtt megtettem volna azt, amiről nem akartam, hogy végül kiderüljön.
És nem akartam az sem, hogy kiderüljön, hogy egyáltalán elkezdtem.
Igen, tudtam, hogy butaság, hogy nem fog használni, hiszen angyal vagyok, és azt is tudtam, hogy minél tovább csinálom, annál rosszabb helyzetbe kerülök, és ha Dean észreveszi a dolgot – mert biztosan észre fogja venni előbb vagy utóbb – abból nagy balhé lesz.

Az elején azzal nyugtattam magam, hogy csak átmeneti megoldás lesz, és amint kicsit elcsitulnak a problémák, leállok vele. Ám mindig jött még valami. Még valami, ami miatt még egy kicsit tovább kellett húznom. Már csak ezen legyek túl, és esküszöm, abbahagyom – gondoltam ezt minden hónapban legalább kétszer, és azóta már három év eltelt. Tudom, hogy megváltoztam azóta, és a változás tisztán látszana, ha a három évvel ezelőtti énemet magam mellé állíthatnám. Ők persze nem tudják, miért veszítem el lassan az erőmet, hogy miért vagyok egyre „emberibb”.
De vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már azért kell harcolnom, hogy emberi maradjak? Talán ez a reggel már az?

Azt hiszem, négy, de lehet, hogy már öt napja csináltam. Nem tudom, mi ütött belém. Egy kis levegőre volt szükségem? Egy napra, amikor teljesen önmagam vagyok? Már nem is tudom. Nem emlékszem kristálytisztán. Azt tudom, hogy már akkor is nagyon részeg voltam.
Ezt az új családom el is nézte nekem, hiszen velük is előfordult egy-egy keményebb nap után, hogy alkoholt ittak, ráadásul rajtam nem is látszott meg annyira. Viszont egyre nehezebb volt úgy tennem, mintha józan lennék. A piával önmagában még nem lett volna gond, de a három éve eltitkolt gyógyszerfüggőség mellett nehezen tudtam kordában tartani magam. És az, hogy négy – vagy öt? – nappal ezelőtt az egész havi adag bogyómat lehúztam a vécén, már akkor is hülye ötletnek tűnt, és fogalmam sincs, miért csináltam… Lehet, hogy megint erőt vett rajtam az öngyilkos hajlam, amivel egyre nehezebb volt megküzdenem, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy ha ekkora mennyiséget egyik napról a másikra megvonok a szervezetemtől, a porhüvelyem megadja magát. De nem biztos, hogy ez velem is megtörténne, elvégre angyal vagyok. Ugye?

Megint meg kellett törölnöm a szemem, és most már a torkomból is nyöszörgésszerű hangok törtek elő. Még mindig nem éreztem magam szomorúnak… Ha őszinte akarok lenni, semmit nem éreztem, csak a fáradtságot. A fejemre húztam a takarót, és vártam az elkerülhetetlent.

~ Néhány órával, sok veszekedéssel, ordítozással és szánalmas sírással később ~

Dean a saját szobájának az ajtajából figyelte a barátját, aki kicsavart testtel, halkan szuszogva alszik az ő ágyában. Ha nem mozgott volna a mellkasa, akár halottnak is hihette volna. Cas nagyon kifordult magából. Sosem gondolta volna, hogy az angyal titokban nyugtatót és hangulatjavítót szed, és abból is a legnagyobb adagot! Persze, hogy ordított vele. Már csak ezért is ordított volna vele, de az, hogy minderre rendszeresen ráiszik, és mindenek fejében még a hirtelen megvonással kishíján meg is öli magát, attól végleg kiborult nála a bili. Cas persze bizonygatta, hogy nem akar meghalni, és ő sem tudja, miért csinálta mindezt, úgy, hogy közben szinte fuldoklott a sírástól és keze-lába remegett. Dean ettől csak még dühösebb lett. Cas pont olyan volt, mint egy drogos, alkoholista… mint aki végleg feladta az életét. Ez volt az, ami ennyire felhúzta, és az, hogy nem volt erre semmi szükség. Miért nem beszélt róla, ha valami baja volt? Miért kell neki ilyen rohadt makacsnak és magának valónak lennie?
 A helyzetet persze ismét Sam mentette meg. Amikor sikerült annyira lehűtenie a kedélyeket, hogy biztosra vegye, hogy Dean nem fogja agyonverni Cast, recepteket hamisított, és elrohant velük a legközelebbi gyógyszertárba. Casből eközben tovább dőlt a sírás, Dean pedig átrángatta őt a saját szobájába, ahol legalább nem volt tömény piaszag a tegnap esti önpusztítás után. Leült vele az ágyra, nem szólt hozzá, csak magához szorította barátja rázkódó vállát. Borzasztóan dühös volt rá, de Samnek igaza volt, mára elég fejmosást kapott.

Most, hogy itt állt az ajtóban, és Cas, aki hosszú napok után, újra hozzájutott az adagjához, olyan békésen aludt az ágyán, mint egy csecsemő, legszívesebben felképelte volna őt, hogy elmondja századszor is, hogy azzal, amit művelt, mekkora mérhetetlen fájdalmat okozott neki is. Megrázta a fejét, az ajkába harapott, és odalépett az ágyhoz.
Cas izmai végre nem feszültek, ezért sikerült őt normális, kényelmes pozícióba átpakolnia, majd betakarnia. Nem tudja, mennyire volt magánál közben az angyal. Csak motyogott valamit, ahogy elfogadta a ráterített takarót. Ebben a pillanatban újra annak a furcsa, különc kis fickónak tűnt, akit Dean olyan nagyon szeretett, hogy képtelen volt rá haragudni. Kisimított egy tincset a férfi homlokából, és halkan így szólt: - Hiába vagy aranyos, ezért még seggbe rúglak!

A szerző utószava: Ilyet nem szoktam, de a téma miatt szükségét érzem az alábbiakról beszélni.
Ha valamelyikőtök depresszióban, szorongásos depresszióban, vagy pánikbetegségben (vagy valamilyen pszichés betegségben) szenved, és még nem esett bele abba a csapdába, mint én (vagy a történetbeli Castiel), hogy konkrétan gyógyszereken él, annak azt javaslom, bármit is mond a doki a gyógyszerekről, nagyon jól gondoljátok meg! És mikor már úgy érzitek, elég alaposan meggondoltátok, akkor is gondoljátok meg még egyszer! Én több, mint tíz éve állok gyógyszeres kezelés alatt, de azon kívül, hogy most már függő is vagyok, semmi nem változott. A függőségem valódi mértékét a történet alapjául szolgáló esemény közben értettem meg. Nem is tudom szavakkal leírni, milyen borzasztóan nehéznek éreztem a rám nehezedő súlyt, amikor felfogtam, hogy ezek nélkül a hülye kis bogyók nélkül pár nap alatt elveszíteném az életem (vagy az elvonási tünetektől, vagy pedig a szenvedéstől, és a valóságérzet elvesztésétől csinálnék valami nagyon hülye dolgot magammal). Ezért tanácsolom nektek, hogy EZERSZER IS GONDOLJÁTOK MEG!

Egy napot Castielnek

Pár szó: Mary megelégeli, ahogy a két fia bánik Castiellel. Nem mondom, hogy ez volna Dean seggberúgása, amit Lori és Lexy szeretne látni (olvasni), de... Na jó, nem akarom lelőni az összes poént, de azt azért még elmondanám, hogy senkit ne érjen csalódás: a történet épp csak annyira, vagy még annyira se homoerotikus, mint a sorozat. Na jó, talán kicsit nyálas... 

Péntek - Bevásárlás

- Dean, én is veletek mehetek? - kérdezte Cas hatalmas kiskutyaszemekkel.
- Felejtsd el. Sammyvel megoldjuk -  felelt Dean, aztán bevágta az ajtót az angyal előtt.
Mary lapozott egyet a könyvben.

Másfél órával később a fiúk megérkeztek. Dean hangosan dudált, Sam pedig kikászálódott az autóból, hogy Cas segítségével behordják a csomagokat a kocsiból.
Mary az ajtóban állt, és figyelte, ahogy a három férfi cipekedik. Cas legalább háromszor annyi szatyrot aggatott magára, mint a két vadász együttvéve, és láthatóan nagyon boldog volt, hogy a segítségükre lehet. A nőnek az a gondolata támadt, hogy ha Casnek lenne farka, örömében biztosan csóválná.

Szombat - Moziest

- Nem nézünk ilyen hülyeségeket, Cas! - Dean cseppet sem kedvesen kicsavarta barátja kezéből a távirányítót, és átkapcsolt egy régebbi akciófilmre, amit eddig már legalább ezerszer végignéztek.
Sam nem állt le veszekedni a bátyjával, csak forgatta a szemét.
- Miért kell már megint ezt néznünk? - fortyant fel az angyal. - A múlt héten is ezt választottad!
- Azért kell ezt néznünk, Cas, mert ez egy klasszikus - válaszolt neki cseppet leereszkedő hangnemben az idősebb testvér. - Ráadásul anya még nem is látta. És már bocs, de te rendszeresen megtalálod a legunalmasabb, legnyálasabb és legidiótább filmeket.
- Attól még hogy te nem érted, nem biztos, hogy hülyeség - feleselt Cas.
- Azt mondod, én vagyok a hülye?! - Dean most már egészen agresszív testtartást vett fel.
- Srácok, srácok, srácok! Álljatok le, okés? - próbálta őket csitítani Sam. - Most megnézzük ezt, jövő szombaton pedig azt, amit Cas szeretne. Mit szóltok?
- Jól van. Akkor jövő szombatra vegyünk valami töményet is, hogy időben kiüthessem magam. - csapott oda egy utolsót Dean, aztán elindította a filmet.
Mary figyelmét nem kerülte el, ahogy Cas lesúnyt szemmel, bámul Dean tarkójára, aztán pedig sértődötten elfordul, és egész idő alatt még csak rá sem pillant a képernyőre.

Hétfő - Egy épphogycsak jól sikerült vadászat után

- Ülhetek előre? - kérdezte az angyal, sérült karját szorongatva.
- Lófaszt! - jelentette ki nemes egyszerűséggel Dean. - Szépen hátraülsz, és kussolsz. Elég volt mára a szövegelésedből.
- Sajnálom. Én azt hittem, jól csinálom - mentegetőzött az angyal.
- Rosszul hitted. Örülhetsz, hogy az az izé nem tépte le tőből a karodat!
- Nincs semmi baj, Cas, legközelebb jobban sikerül - simogatta meg óvatosan a sajgó végtagot Mary. - Többet nem fordul elő, hogy egyedül indulsz neki, igaz?
Cas lesütött szemmel bólintott.
- Még szép, hogy nem fordul elő többet! - morogta Dean. - Legközelebb szépen otthon maradsz, és bújod a könyveket.
- Tesó! - nézett a bátyjára összevont szemöldökkel Sam.
- Elég ebből! Üljetek be, aztán indulás! - vetett véget a vitának Mary.

A következő szombat - Moziest - II. felvonás

- Most komolyan, Cas? Direkt szivatsz? - sóhajtott Dean, amikor Cas elindította a filmet.
- Igen és nem - felelte Cas. - Gondoltam tetszene édesanyátoknak, és reméltem, hogy nektek is...
- Öhm, köszi - eresztett egy kényszeredett vigyort Sam. Neki sem füllött a foga hozzá, de most Cas napja volt, és ha ő ezt választotta, akkor kész volt végigszenvedni.

- Ez egy hatalmas rakás szar! - szólalt meg húsz perc elteltével az idősebbik fivér, miközben nagyot ásítva nyújtózkodott ültében.
- Nekem tetszik - hazudta Mary.
- Nem - nézett rá Cas csalódottan. - Egyikőtöknek sem tetszik.
Kikapcsolta a filmet, Dean kezébe adta a távirányítót, aztán felállt, és elment.

Ugyanaz a szombat tíz perccel később - Fordul a kocka

Mindhárman a konyhában ültek, Cas pedig duzzogott valamerre.
- Ez nem volt szép - nézett a fiaira Mary.
- Nem én mondtam, hogy kapcsolja ki - vont vállat Dean.
- De te mondtad rá, hogy szar - mondta Sam. - mi legalább megpróbáltunk úgy tenni, mintha tényleg érdekelne.
- Oké, beismerem, bunkó voltam vele, de attól még nem kéne úgy viselkednie, mint egy hisztis kislánynak! - így Dean, aztán belekortyolt a sörébe.
- Nem csak erről van szó - rázta a fejét Mary. - Máskor sem vagy vele kedves.
- Mi?
- Igen. Csak gondolj a vadászatra, amikor itthon hagytad, mert az előtte valón elkövetett egy hibát.
- Az a kis hiba az életébe is kerülhetett volna - sóhajtott Dean. - És nem akarom, hogy ilyen többet előforduljon. Ráadásul képtelen megérteni, mikor mit mondhat, vagy csinálhat. Esküszöm, olyan néha, mintha vadászat közben egy kisóvodás kezét kéne fognom. Ahhoz pedig nincs idegem.
- Ő mindent megtesz - mondta Sam.
- Az lehet, de akkor is kevés!
- Az a baj, Dean, hogy máskor sem vagy hozzá túl kedves - tért a lényegre Mary. - Tudod, ő lesi minden egyes szavadat, úgy néz rád, mintha, mintha... nem is tudom, mintha te lennél a báty, akit a kistestvér istenít, és akire felnéz. De te észre sem veszed őt, csak mindenért leszólod.
Dean csak némán hápogott.
- Igaza van anyának - bólintott Sam. - Cas már mindenét feláldozta értünk, de legfőképpen te érted. Ezt sosem fogjuk tudni viszonozni neki, de ha legalább néha megpróbálnánk neki örömet szerezni valahogy...
- Jó! - dörzsölte meg a homlokát Dean. - Holnap elviszem fagyizni, vagy mit tudom én!
Miután elfogyott a söre, otthagyta az üveget az asztalon, és ő is lelépett. Azt mondta, aludni megy, de valójában gondolkozni akart.

Teljes mértékben igazat kellett adnia az anyjának és Samnek. Cas sokkal, de sokkal jobb bánásmódot érdemel ennél. Már régen többet jelentett neki egy barátnál; Cas családtag, a testvére, az őrangyala. Mindig ott állt mellette, belőle merített erőt, és Cas gondolkodás nélkül bármit feláldozott érte, még a saját életét is.
És mit kapott mindezért? Folyamatos piszkálást, megszégyenítést... De mégis miért bánik így vele? Hiszen imádja a kis tollast minden ostobaságával együtt. Talán azért, mert hogy mindig ott volt vele, feltétel nélkül szerette őt, ő egyszerűen megfeledkezett róla, hogy mekkora kiváltságban van része.
Elhatározta, hogy az egész holnapi napot Casre fogja áldozni, és többé nem feledkezik meg róla, milyen fontos is neki valójában.

Vasárnap - Boldog Castiel napot, Castiel!
Cas arra ébredt, hogy valaki folyamatosan bökdösi. Ugyan még mindig nem volt szüksége az alvásra, de jól esett kikapcsolni a tudatát, és átadni magát a pihenésnek. Főleg azok után, hogy este milyen bánásmódban volt része. Azt tervezte, hogy messzire kerülni fogja Samet és Deant - főleg Deant - egészen addig amíg többet nem fogják őt levegőnek nézni.
- Ébresztő, napsugaram! -  vigyorgott rá az ágy széle mellől az idősebbik fivér, egy pillanatra sem hagyva abba a bökdösést.
- Dean... Mit akarsz? - vetette oda az álomtól kásás hangon.
- Kapd össze magad, mindjárt indulunk! - felelte Dean levakarhatatlan vigyorral a képén.
- Hová?
- Majd te megmondod.

Fél órával később már a kocsiban ültek. Cas ülhetett az anyósülésen, bár ez most nem volt olyan nagy dicsőség, hiszen csak ketten voltak.
- Szóval, Cas, hová menjünk?
- Tessék? - nézett rá az angyal értetlenül.
- Ez a te napod - mondta Dean. - Neked kell kitalálnod, hová akarsz menni.
- Én... én nem tudom... miért? Hogy érted, hogy az én napom?
- Hát izé... tudod...
Cas oldalra biccentett fejjel nézett rá.
- Tegnap nagyon bunkó voltam veled - kezdett bele a magyarázatba a vadász. - Nem kellett volna szemétkednem, elvégre csak jót akartál.
- Dean...
- Cas, ez nem csak a tegnap estéről szól - Dean néha vetett egy pillantást a barátjára. Szívesebben nézte volna őt, mint az utat, de mivel vezetett, muszáj volt az utóbbit figyelnie. - Szeretném neked valahogy meghálálni, hogy... hogy itt vagy nekünk. Nekem.
Cas átbillentette a fejét a másik oldalra.
- Beismerem, nem vagyok túl kedves veled, pedig megérdemelnéd. Nagyon is.
- Dean - Cas szája mosolyra húzódott.
Dean visszamosolygott rá.
Cas elfordította a tekintetét, és egy reklámtáblára mutatott. - Menjünk oda!
- Ahogy akarod. Ma te vagy a főnök.

Megérkeztek a hamburgerezőbe, amit Cas kiválasztott. Leültek egy üres asztalhoz. Cas rendelt egy dupla sajtos, mindenféle extrával teli hamburgert Deannek és egy kávét magának.
- Te nem is eszel? - kérdezte Dean teli szájjal.
- Angyal vagyok - vont vállat a barátja. - Nem érzem úgy az ízeket, mint az emberek.
- Akkor minek pont ide akartál jönni?
Dean szája sarkáról lepottyant egy nagy darab sajttal összeragadt hagyma, Cas pedig hangos nevetésben tört ki,
- Azért - felelt széles vigyorral, miután a nevetése alábbhagyott egy cseppet. - mert szeretem nézni, ahogy eszel. Nagyon vicces. Olyan vagy, mint egy óriáshörcsög.
- Nagyon kedves tőled - nyeldekelt Dean, aztán megtörülte a száját a szalvétával, amit gombócba gyúrt, és nevetve hozzávágott az angyalhoz.

Vasárnap - Cas megsétáltatja Deant

A hamburger után kirándultak egyet. Dean alig tudta tartani a lépést az angyallal, akit olyan jó kedvre derített, hogy a barátja bármit megtesz, amit ő mond, hogy Deannek az a gondolata támadt, hogy amíg nem figyelt, Cas feldugott két duracellt a seggébe.
Felértek a hegy tetejére. Dean azt hitte, itt fog holtan összeesni, ha nem állnak meg. Épp szólni akart Casnek, hogy most már ideje lenne pihenőt tartani, amikor az lehuppant egy kiálló kőre, és vigyorogva hátradőlt rajta.
Dean is odavonszolta magát, és leroskadt mellé.
- Te... te... - fújtatott, mintha kilométereket futott volna. - Tudtad, hogy tiszta dilinyós vagy?
- Nem, de köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet - felelt Cas még mindig fülig érő szájjal. Úgy tűnt, már semmivel sem lehet levakarni a mosolyt az arcáról. Ennek Dean is nagyon örült. Nem is emlékezett rá, mikor látta őt boldognak.
- Dean - szólalt meg pár perc után. - Nagyon kifárasztottalak?
- Inkább le - válaszolt Dean, és ő is elnyúlt a sziklán a másik mellett. - És akkora vízhólyagok vannak a lábaimon, hogy csak na!
- Azt meggyógyíthatom - Cas Dean felé fordította az arcát, és egy pillanatra farkasszemet néztek. Aztán mikor már kezdett volna kínossá válni a dolog, Cas Dean homlokára tette a kezét, és a férfi vízhólyagjai eltűntek.
Dean máris sokkal jobban érezte magát, Cas viszont falfehér arccal pihegett.
A vadász összevonta a szemöldökét. Tudta, hogy Cas sokat veszített az erejéből, és még a gyógyítás is rettenetesen kifárasztotta. De nem szólt semmit. Nem akarta aggodalmaskodással elrontani ezt a szép napot. Úgy tett, mint aki még fáradt, és hagyta, hogy Cas is összeszedje magát, mielőtt elindulnak visszafelé.

Már félúton voltak a kocsi felé, amikor Cas hirtelen Deanre csimpaszkodott.
- Cas? Most meg mit csinálsz?
- Dean - Cas csak ennyit mondott, és olyan szorosan ölelte a másikat, hogy érezték egymás szívverését is.
- Öhm... Jól vagy? - Dean finoman lefejtette magáról a másikat.
- Igen. Csak azt akartam mondani, hogy... - itt elmosolyodott. - Köszönök mindent. Csodálatos volt ez a nap! És szeretném, ha tudnád, hogy soha egy percre sem bántam meg, hogy téged és Samat választottalak a családom helyett. Már ti vagytok a családom, és szeretlek titeket.
Dean egy darabig csak hebegett-habogott, aztán zavartan vigyorogva barátja fejére tette a kezét, és jó alaposan összekócolta a haját.
- Ajánlom is, ha már egyszer felrángattál erre a kurva magas hegyre!

Ribizli

Pár szó: miután Rowena leveszi az átkot Casről, ő a bunkerban gyógyulgat, de nagyon rossz hangulatban van. Sam és Dean megpróbálják egy aprósággal jobb kedvre deríteni. (Ha valakit érzékenyen érint a kevésbé finom szavak használata, az nem biztos, hogy szeretni fogja a történetet) 

Már nyúlt a kilincs felé, de akkor rengeteg emlék és érzés rohanta meg. Hallotta a puffanásokat, ahogy a test testnek csapódik, vagy ahogy egy ököl csapódik egy testnek, a fémes pendülést, könyörgést a kegyelemért. Érezte a dühöt, ami hosszú ideig rátört, holott neki semmi köze nem volt mindehhez. Mintha Rowena irányította volna az érzelmeit. Ettől dühös lett, és ez tovább táplálta benne az átkot. Maga előtt látta Crowley rémült arcát, majd a lányét, akiből kishíján kiszorította a levegőt és a lelket. Ahogy üti és veri Deant, és képtelen megálljt parancsolni a mozdulatainak. Látta a testvéreit holtan feküdni a földön. Minden egyes arcra emlékezett. A hibák, amiket elkövetett, a vér, a fájdalom... Elviselhetetlen volt.
Leejtette maga elé a kezét. A szíve szaporán vert, és a légzése is felgyorsult. Nem, nem akarta ezt újra! Soha nem akarja ezt megint átélni. Miért kell a világnak ilyen erőszakosnak és félelmetesnek lennie?! Bárcsak ismét belemerülhetne a méhek életének a tanulmányozásába. Az olyan megnyugtató volt.

Csak arra eszmélt, hogy megint a tévé előtt ül, és valami hülye sorozatot néz, amiből semmit sem ért, és nem is érdekli. Érezte, hogy keserű epeként jön föl a tudatába az emlékek rohama, ezért mégiscsak megpróbált a tévére koncentrálni.
- Szar vagyok - ezt ő maga mondta, és észre sem vette, hogy csak úgy kicsúszott a száján, de mire felfoghatta volna, hogy magában beszél, már képtelen volt megállni, és csak mondta tovább. Vagy talán motyogta. Ő sem volt teljesen biztos benne.
- Megöltem őket! Áruló! Elárultam Deant is... hasznavehetetlen vagyok... miért is élek még? Szar, szar, szar!
- Ha szar, akkor ne nézd!
Cas hirtelen felpillantott a mögötte álló Deanre. Úgy elmerült az önostorozásban, hogy fel sem tűnt neki, hogy a fivérek megérkeztek.
- Heló Dean - próbált vidám hangon köszönni, ám valahogy hamisan csengett.
- Mi van? Mit beszélsz, Cas? - kérdezte aggódó tekintettel Sam. Ő sokszor nézett így. Néha ok nélkül is.
- Biztos csak visszamotyogott a tévének, ahogy a vénemberek - veregette meg barátja vállát az idősebbik fivér. - Nem igaz?
- Én most azt hiszem, megpróbálok aludni - mondta Cas, és már indult is a lépcső felé.
A két vadász összenézett.

Szarul érezte magát. Vagyis inkább egy darab szarnak, ami mindkét szarból lévő lábával belelépett egy hatalmas szarba, amiben egyre mélyebbre süllyed. Becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyára roskadt. Egy ideje már használta ezt a szobát, amin ez meg is látszott. Máskor talán tisztán tartotta volna, nem szórta volna szét a szemetet, nem dobta volna vissza az ágyra az ágyneműt, amit napjában háromszor nem túrt volna le az ágyról egyenesen a koszos padlóra. Talán a kávéval összepecsételt ingét is kimosta volna, megfésülködött volna, és a szakállát sem hagyta volna elburjánzani. Szerencse, hogy angyal volt és nem kellett fürdenie, mert ha másképp lett volna, már egy kétlábon járó biológiai fegyver lenne.
De mit érdekelte mindez? Úgyse megy ki innen többet. A szobájából is csak akkor ment ki, ha nagyon muszáj volt, így legalább a két barátját is megkímélte a szánalmas látványtól, amit nyújtott. Nem értette, hogy tudnak mások vidámak lenni. Hát nem látják, milyen rossz a helyzet? Mindenhol csak az erőszak, a mocsok és az az irgalmatlanul sok felesleges dolog. Már a tévét sem volt kedve nézni, olvasni meg pláne nem akart. Eldőlt az ágyon, összehúzta magát, és amennyire sikerült betakarózott a koszos gyűrött paplannal. A gondolatok eleinte száguldoztak a fejében. Próbált kívülre kerülni önmagából, de újra és újra előjöttek a fájdalmas, szégyenletes emlékek. Egyre csak marcangolta önmagát, becsmérelte, gúnyolta azt az ex-angyalt - mert igazi angyalnak semmiképpen sem nevezte volna magát -, aki még arra sem volt képes, hogy kimenjen azon a kurva ajtón, és segítsen a barátainak, akik mindig ott álltak mellette, és még most képesek elviselni őt ebben a nyomorult, lehangoló állapotában.
- Hogy lehetek ekkora fasz?! - motyogta, aztán két percen belül elnyomta az álom.

Az ágy matraca nagyot mozdult alatta, de nem akart még ébren lenni. Olyan jó volt elveszni a semmiben. Akkor nem voltak érzések, bűntudat, fájdalom... Ám Dean nem hagyta békén.
- Ébresztő! - veregette meg Cas vállát. - Hasadra süt a... Hoztam neked valamit.
- Majd később - dünnyögte az angyal, miközben magára húzta a takarót.
- Később nem jó. Most kell odaadnom.
Kirángatta a barátja kezéből a paplant, és addig bökdöste az oldalát, amíg az nem bírta tovább és megadta magát.
- Dean? - nézett fel karikás szemekkel a mellette ülő vadászra.
Dean rákacsintott, aztán lehajolt az ágy lábához, valamit bíbelődött, és egy kis mocorgó szőrcsomót nyomott Castiel kezébe.
Cas nézte a furcsa kis lényt, és észre sem vette, hogy a szája mosolyra húzódik a szemei pedig vidáman csillognak.
- Ez egy... egy tengerimalac? - Cas végigsimított néhányszor az állaton, az pedig halk puttyogással fejezte ki tetszésnyilvánítását.
- Jah - vigyorgott Dean. - Sam mondta, hogy talán örülnél, ha lehetne egy háziállatod...
Cas nem szólt semmit, csak simogatta a kis jószágot, aztán óvatosan felemelte az öléből, letette maga mellé az ágyra, és szorosan megölelte Deant.
- Jól van, jól van - mondta a férfi és közben megveregette a szinte már túlságosan szorosan őt ölelgető Cas hátát. - Most már elengedhetsz, letelt a három másodperc.
De Cas nem engedte el.

- Dean
- Mi az?
- Mi legyen a tengerimalac neve?
Cas végre elengedte, így megvolt közöttük az egészséges távolság.
- Nem tudom... - vonta meg a vállát Dean. - A tied, neked kéne elnevezned.
Az angyal gondolkodott egy darabig, de egyetlen jó név sem jutott eszébe. Végül sóhajtott és megrázta a fejét: - Fogalmam sincs.
- Akkor legyen Szarógép, nézd meg, már most idenyomott három ribizlit.
Cas újra az ölébe vette a tengerimalacot és megsimogatta: - Ribizli. Igen, azt hiszem, ez jó név lesz neki.

Mit tehetek érted, barátom?

Pár szó: nem tudom, mikor játszódik: mondjuk valamikor; Cas ki van akadva, mert nem tudja kideríteni, Dean miért nem áll vele szóba.


Dean nem áll szóba velem már lassan két hónapja. Először próbáltam telefonon elérni, de a második csörgés után mindig kinyomta. Aztán többé hiába hívtam azt a számot. Talán haragszik rám - gondoltam, de nem tudtam mi rosszat tettem, ezért, hogy kiderítsem, tovább próbálkoztam, és sorra az összes telefonszámával próbát tettem, amit csak ismertem, de egyiket sem vette föl. Biztos nagyon dühös rám valamiért.
Aztán jöttek az e-mailek, de választ egyikre se kaptam. Az egyikben bocsánatot is kértem tőle, ám hiába. Dean nem válaszolt semmire. Átfutott az agyamon, hogy simán betoppanok hozzá, és kérdőre vonom, de valami azt súgta, hogy ha ennyire nem akar velem szóba állni, akkor nem venné jó néven, ha tolakodnék.

Sokáig nem írtam neki és nem is hívtam. Ehhez annak is köze van, hogy feléledt bennem is a dac, és kezdtem dühös lenni rá, amiért arra sem méltat, hogy közölje velem, hogy nem érdeklem.
De mi van, ha bajban van? - futott át rajtam a gondolat, és hosszú idő után ismét elővettem a telefonomat, hogy a dolog végére járjak. Ezúttal nem őt hívtam, hanem Samet.
- Mit akarsz Cas? - szólt bele a telefonba nyűgös hangon a fiatalabbik testvér, de mielőtt magamra vehettem volna a rosszalló hangnemet, folytatta: - Miért hívsz hajlani fél négykor?
- Dean nem beszél velem - válaszoltam. Nem nagyon érdekelt, hogy felébresztettem, most fontosabbnak láttam megtudni, amit csak lehetséges. Hogy miért nem hívtam már föl őt korábban!
Sam nyögött valamit, de nem értettem. Valószínűleg fölült az ágyon - legalábbis ezt gondoltam a rugók nyikorgása alapján.
- Figyu Cas, talán jobb, ha most békén hagyod. Tudod, elég rossz passzban van.
- Segíthetnék neki...
- Nem fogja hagyni. Még csak vásárolni sem tudom elcsalni. Tegnap is hívtam, de csak lehordott, aztán elvonult a szobájába.
- De miért csinálja ezt? Valami baj van vele? Beteg?
Sam hallgatott egy ideig, aztán megköszörülte a torkát, és így szólt: - Nem kell aggódnod miatta. Ki fogja heverni.
- Depressziós?
- Kicsit.
- Sam, biztos ne menjek oda?
Sam sóhajtott. Valami olyasmit fog mondani, amit nem akarok hallani.
- Ne, Cas, tényleg nem tudsz most segíteni. Ha ő nem hagyja magát, akkor hiába erőlködsz. Tudom, hogy ideges vagy, hiszen a legjobb barátok vagytok, de most akkor sem tehetsz semmit.
- Miért nem szól, ha rosszul érzi magát? - kérdeztem.
- Szerintem szégyelli magát, amiért bunkó volt veled - így Sam.
- Értem - a szorító érzés egyre erősebb lett a mellkasomban. A tudat, hogy ilyen rosszul van, és nem segíthetek rajta borzasztó volt. Nyelnem kellett egyet, mielőtt folytattam volna.
- Megmondanád Deannek, hogy nem haragszom rá?
- Persze, átadom.
Sam beleásított egy hatalmasat a telefonba, mire észbe kaptam. Az embereknek szükségük van az alvásra.
- Kösz. Jó éjt Sam!
- Jó éjt!
Bontottuk a vonalat.

Nem szerettem ezt a motelszobát, nem is azért vettem ki, hogy itt aludjak a koszos ágyon, csak szerettem volna egy kicsit kizárni a külvilágot, és a beszélgetés után különösen örültem neki.
Fogalmam sem volt, mitől kerül hirtelen Dean ilyen rossz hangulatba, de ha tippelnek kellett volna, azt mondtam volna, hogy az eddig felgyülemlett stressz miatt. Nem lehet könnyű súly a vállán: a gyerekkor nehézségei és a sorozatot világvége elleni küzdelem sok egy halandó embernek. Én angyalként sem lettem volna képes túlélni ezt, és ha jobban belegondolok, többször is meginogtam, és összeroppantam a teher miatt. Dean volt az, aki mindig kirángatott az önmarcangolásból. Én miért nem tudom őt kirángatni?
Lefeküdtem az ágyra, magamra húztam a takarót, és csak bámultam ki az összehúzott sötétítőfüggönyök közötti vékony résen. Látni, semmit sem láttam, a szememmel nem, de a fejemben Dean elkomoruló zöld szemeit láttam. Hogy lehetek ennyire haszontalan? Miért nem tudok neki segíteni? Megint elszorult a torkom. Fel kellett ülnöm, és felkapcsolnom a lámpát, hogy kissé csökkenjen a nyomás a mellkasomban. A szívem úgy kalapált, mintha háromszor körbefutottam volna a Földet.
Felkeltem, hogy sétálgassak egy kicsit a szobában. Próbáltam nem Deanre gondolni, de nem volt már más, amire gondolhattam volna. Ő és Sam volt nekem a család, és az, hogy nem tudom őket megóvni a fájdalomtól, annyira elkeserített, hogy kedvem lett volna Dean példáját követve elvonulni a világtól. Vagy valami súlyosabb dolgot tenni.

Egész éjjel szenvedtem ezektől a gondolatoktól, és az általuk kiváltott fizikai reakcióktól. Csak hajnalban sikerült szabadulnom tőlük, amikor már annyira kifáradtam, hogy épp csak levetettem, magam az ágyra, és úgy, ahogy voltam, hason fekve elaludtam.

Néhány órával később arra tértem magamhoz, hogy a telefonon csipog. Félkómásan, magamhoz húztam, és megnéztem a kijelzőt. Egy negyedmásodperc alatt kiment az álom a szememből: Dean küldött nekem üzenetet. Fölültem az ágyon és remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet.

Szasz, Cas!
Bocs, hogy ennyi ideig nem válaszoltam neked. Nem feledkeztem meg rólad, csak nagyon szar passzban voltam. Ne haragudj, hogy hanyagoltalak. Remélem, veled minden oké. 
Még adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam. Nem akarom, hogy így láss. Nagyon hiányzol, haver!

Dean

Még háromszor elolvastam az üzenetet, aztán nem sokkal később ismét. Nagyon boldog voltam. Olyan érzésem volt, mintha valaki feljebb tekerte volna a Napot, és ismét kivilágosodott volna. Alig vártam, hogy Dean jobban legyen, és találkozzunk. Nekem is nagyon hiányzik. Ha tudnám, mikor lesz elég jól, akkor visszaszámolnám a napokat, de így csak azt számolom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy írt.
Minden nap elolvastam az üzenetét, nem mertem válaszolni, mert féltem, hogy összetörök valamit, de végül három nap elteltével nem bírtam tovább, megnyitottam a levelezést a mobilomon, és írni kezdtem.