Anyámasszony malackája

Pár szó: Mivel Crowley igen előkelő helyen van a kedvenc Odaát karaktereim listáján, nem sokkal előzve meg kedves édesanyját, úgy gondoltam szentelek nekik pár sort, ahol nosztalgiázhatnak egy kicsit. Az események valamikor a tizenkettedik évad elején játszódnak, amikor épp senki sem nézett feléjük. Nem tudom, Crowley hogy viszonyul a disznókhoz, de... á, mindegy, nem akarom lelőni az összes poént.


A kis Fergus durcáskodástól kivörösödött gömbölyded arcával és felhúzott orrával csak méginkább beleveszett a kondába. Édesanyja fejében átfutott a gondolat, hogy esetleg összetéveszti csemetéjét valamelyik süldő malaccal, és inkább azt viszi haza a falu széli kunyhójukba. Ám nem akarta ezzel is magára vonni a falusiak haragját. Már épp eléggé rezgett a léc alatta azzal, hogy az egyik helyi kölyök kileste, amint bájitalhoz való hozzávalókat gyűjt a temető közelében elterülő erdőben.
Akkoriban még véresen komoly ügy volt, ha valakit boszorkánysággal gyanúsítottak. Persze Rowena tudta, miképpen kell túljárni az ilyen bugrisok eszén, mégsem szívesen tette kockára a bőrét.

- Fergus! Azonnal gyere ide! - kiáltott az összes disznóra, azt várva, hogy az egyik (remélhetőleg a fia) teljesíti a parancsát.
- Nem! - sipította a gyerek. - Nem megyek haza, ameddig nem ígéred meg, hogy veszel nekem olyan kiskacsát, mint amilyen Iannek is van!
- Semmi szükséged ilyen ostobaságokra - vicsorgott a nő, s közben próbált utat vágni magának a malacok között. Felhúzta a szoknyáját, hogy megóvja az állati ürüléktől, de képtelen volt úgy lavírozni, hogy bele ne lépjen egy szeretetcsomagba. A sáros anyag hatalmasat cuppant, ahogy kihúzta belőle a lábát. Borzasztóan dühös volt, és már tudta, hogy kit fog mindezért megbüntetni.

A fia ugyan nem volt egy zseni, sőt, igencsak lassú felfogása volt, mégis úgy csusszant ki az anyja karmai közül, hogy az a legridegebb boszorkány-anya szívét is büszkeséggel töltötte el:"Talán mégis csak örökölt tőlem valamit, nem csak attól a hülye apjától!"
Hosszú évek után most nevetett először tiszta szívből. A büszke anya öröme mellett ehhez az is hozzájárult, hogy a kis Fergus szokása szerint nadrág nélkül szökött el otthonról, és ahogy négykézláb csúszkált a trágyában a sertések között, kurta farkincája ide oda verdeste a combjait, s ettől méginkább hasonlatossá vált egy malachoz.

- Most már igazán eleget loptad a napot, anyám, vár a munka, hogy éghessen a kezed alatt, mielőtt te magad fogsz égni az én kezem által.
Rowena fia szavaira magához tért a merengésből. Felnézett a férfira, aki komoran magasodott (termetéhez képest ez igazán dicséretes dolog volt) a kényelmes karosszék fölé, ahol a szemét pihentette ezidáig.
- Ne nyaggass már folyton, Fergus! Elegem van belőle, hogy mióta csak megszülettél, megállás nélkül nyivákolsz, mint egy csecsemő. Igazán felnőhetnél végre, és úgy tehetnél, mintha önálló felnőtt férfi volnál! - fakadt ki a boszorkány, kissé eltúlozva a helyzet drámaiságát. - Borzasztó, hogy még mindig ennyire kihasználsz engem, hiszen az előbb is te jártál az eszemben. Olyan vagy, mint egy féreg, aki berágja magát az anyai szívbe, hogy aztán a végletekig kiszipolyozhassa azt!
Crowley felvonta az egyik szemöldökét.
- Te sosem pihensz, igaz? Nem is tudom, mi lenne veled, ha nem lennék. Kinek szívnád akkor a vérét, anyám?
- Hallgass már! - Rowena eltakarta az arcát, mintha nem akarná látnia a fiát. - Pont olyan bosszantó vagy, mint gyerekkorodban! Emlékszel, milyen sokszor kellett elnáspángolnom téged? Másból nem voltál hajlandó tanulni, de talán még ebből se! Miért nem tudtál inkább valaki másnak a kölyke lenni?

A Pokol Királyát igencsak szíven ütötték az anyja szavai, mégha ezt nem is mutatta ki. Magának már régen beismerte, hogy való igaz, súlyos anyakomplexusa van, és minderről ez a szívtelen boszorkány tehet, akinek a lábát is megcsókolná, ha egyszer legalább egy morzsányi szeretetet kaphatna tőle, és persze senki sem tudna róla. De azért tudott uralkodni magán, aki pedig csak célozni mert rá, azt kínhalállal büntette.
Csak ridegen, kissé gúnyosan nézett a nőre.
- Remélem, befejezted mára a drámát, mert kezd uncsi lenni.
- Emlékszel, amikor a rúnákat tanítottam neked? - csillant fel a boszorkány szeme, aztán látva a fia zavarát, belekezdett a mesébe, amit mindketten nagyon jól ismertek:

Fergus egész idő alatt hüppögött, morgolódott, és amint anyja elfordult, ő máris elővette a kis játékkacsát, amit Iantől lopott el.
- Háp, háp, háp! - suttogta némán, ahogy a kiskacsa tipegő lépteit imitálva mozgatta a figurát a térdén.
Mikor fölpillantott, anyja szúrós tekintetével kellett szembenéznie. A nő szája mosolyra húzódott, ami cseppet sem jelentett jót, mert ez a kedves mosoly bármelyik pillanatban vicsorgássá tudott torzulni. Rowena kicsavarta a fia kezéből a kiskacsát, és a kandallóba vetette. Fergus könnyes szemekkel bámulta, ahogy az egyetlen igazi játéka elszenesedik, és szép lassan porrá omlik a lángnyelvek pusztító öleléseitől.
- Ide figyelj, ne a kandallót bámuld! - sziszegte a nő, és adott egy nyaklevest a fiának, hogy visszatérítse a valóságba.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Fergus leugrott a székből, Pufók kezét hájas csípőjáre rakta, és könnyes szemmel, sírástól magas hangon visította: - Utállak! Te vagy a legrosszabb anya a világon! - azzal elrohant.
Rowena a haragtól köpni-nyelni nem tudott. Eddig még sosem mert vele így beszélni ez a kis görcs! Mire feleszmélt, az ajtó becsapódott a fiú mögött, aki eltűnt a sötét éjszakában, hogy aztán reggel nyakig disznószarosan, a hidegtől reszketve kopogjon az ajtón, amit anyja előrelátóan, nevelési célzattal bereteszelt.
A nő a hajnal első sugaraival ébredt fel. A tűz addigra kialudt. Nyújtózkodott egyet, aztán kimászott az ágyából, és odament a kandallóhoz, hogy ismét életet leheljen a tűzbe. Kissé megpiszkálta a hamut, hátha talál parazsat, de ehelyett valami egészen másra bukkant: a kis játékkacsa elszenesedett maradványára.
"Talán tényleg túlzás volt" gondolta, és beharapta az alsó ajkát. Sosem adott lehetőséget Fergusnak arra, hogy játsszon, mint a többi gyerek. Annyira be akarta bizonyítani, hogy méhe virága nem egy semmirekellő ostoba senki, hogy megállás nélkül nyúzta a tanulással, hogy egy nap igazi boszorkánymester legyen belőle, aki mellett ő, mint büszke anya egyenes háttal, felhúzott orral állhat, és azt mondhassa a Tanácsnak, akik már a születése napján leírták a fiát, hogy "Nézzétek mekkorát tévedtetek, ez az én fiam, akit ti félnótás semmirevaló utódnak neveztetek! Hát most nézzétek meg jól! Én magam neveltem!"
Kivette a kacsát a tűzből, a kebléhez szorította, aztán az ágyához ment, és eltette a tönkrement játékot az ágya alatt lévő dobozba, amihez fia csakis fejvesztés terhe mellett érinthetett.

Mikor a fia hazaért, mocskosan, átfázva és tüsszögve, meg sem kellett kérdeznie, hol töltötte az éjszakát. Az erőteljes sertésszag mindent elárult.
- Ha ennyire szereted a disznókat, elintézem, hogy még otthonosabban érezhesd magad közöttük.

Délután aztán Fergus nagy riadalmára megjelent a házuk előtt egy ember - a kondás - három disznóval.
A nő kilépett az ajtón, és szóbaelegyedett a férfival. A fiú elbújt az ajtófélfa mögé és onnan hallgatta ki őket.
- Három! - mondta a nő. - Nézzen csak rá, duzzad az egészségtől. Olyan kövér, olyan jól táplált, hogy jobban bírja a munkát, mint egy nagyobb gyerek.
- Sajnálom, asszonyom, de hármat nem adhatok érte - felelte a férfi.
Fergusnak elszorult a torka. Az anyja el akarja őt cseréni három disznóra! Háromra! Egy gyereket! A saját fiát! Pedig ő nem akármilyen gyerek, hiszen tud zsonglőrködni. Minimum öt disznót ér.
Sértettségében, elrohant, bebújt az ágya alá, és ott duzzogott tovább: méghogy ő csak három disznót ér! Jobban belegondolva már nem is bánta olyan nagyon, ha megszabadul az anyjától. A kondás biztosan jobban bánik majd vele. Ennél még rabszolga is szívesebben lett volna. Akkor legalább nem kell éjt nappallá téve tanulnia ezt a sok hülye boszorkányizét.

- De hát ezek nagyon kicsik!  - mutatott a nő a malacokra.
- Ha nem tetszik, akkor megtartom magamnak. Különben sincs rá elég pénze! - a férfi sokatmondóan a házra, majd a nő szakadt ruhájára pillantott.
Rowena dühösen fújtatott, majd elmormogott egy varázsigét. A kondás visszaterelte a disznókat a többihez, úgy gondolta, nincs értelme több időt pazarolnia erre az asszonyra, és el is felejtette az esetet. Aztán másnap, mikor kiment a disznóihoz, azt látta, hogy a három, amit magával vitt, fölfalta az összes többi jószágot, és most éppen egymást zabálják. Az egész kondának annyi volt.

Rowena nem törődött bele a vereségbe. Elhatározta, hogy akkor is szerez a fiának egy malacot, ha a fene fenét eszik is. Épp aznap tartották a piacot. Egyenesen odament, hátha szerencséje lesz. Élő állatra nem volt pénze; amint elmondta ajánlatát, az emberek mind kinevették. Aztán egyszer csak belefutott egy fafaragóba. Volt nála jópár fábol készült játék is, és mit ad isten, volt ott egyetlen egy darab kis malacfigura, aminek a lábaira szintén fából készült kerekeket szereltek. Megkérdezte az árust, hogy mennyit kér érte, de a pénze még ehhez is kevés volt. Az arca most már zöld színben játszott a haragtól. A fafaragó kezébe nyomta az összes megtakarított pénzét, és így szólt:
- Nekem KELL az a malac!
-A férfi megolvasta a pénzt, látta, hogy ez nem elég.  Ránézett az asszonyra, akinek a szemei most már igazán vad tűzben égtek.
- A gyerekének szeretné, igaz? - kérdezte.
- Igen, a fiamnak! - mondta ingerülten az asszony. - És el is viszem neki!
Az árus hümmögött, jól hallotta a nő hangjában a remegést. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy mennyi erőfeszítést tett azért, hogy meglepje a fiát ezzel az apró játékkal. Megesett a szíve a szegény, rongyos ruhájú fiatal asszonyon, és végül bólintott: - A magáé. - És nem csak a malacot adta át, de a pénz felét is visszaadta.
Rowenában persze fellángolt a büszkeség. Hogy meri ez az ember koldusnak nézni őt?! Amint az a kezébe adta a "visszajárót", ő azonnal a férfihoz vágta a pénzt: - Maga csak ne sajnáljon engem! - sziszegte, aztán a malaccal a kezében elindult hazafelé.

Így történt, hogy Crowley, az akkori Fergus megkapta élete első igazi ajándékát az anyjától. És ez az ajándék több volt, mint a kis gurulós famalac, amit két hét múlva elhagyott valahol az erdőben. Ez több volt, hiszen az anyja tett valamit az ő öröméért.

Csendben ültek egymással szemben. Rowena még maga elé képzelte Fergus örömtől piros nevető arcát, és azt, ahogy az életben először és utoljára megölelik egymást.

Ribizli

Pár szó: miután Rowena leveszi az átkot Casről, ő a bunkerban gyógyulgat, de nagyon rossz hangulatban van. Sam és Dean megpróbálják egy aprósággal jobb kedvre deríteni. (Ha valakit érzékenyen érint a kevésbé finom szavak használata, az nem biztos, hogy szeretni fogja a történetet) 

Már nyúlt a kilincs felé, de akkor rengeteg emlék és érzés rohanta meg. Hallotta a puffanásokat, ahogy a test testnek csapódik, vagy ahogy egy ököl csapódik egy testnek, a fémes pendülést, könyörgést a kegyelemért. Érezte a dühöt, ami hosszú ideig rátört, holott neki semmi köze nem volt mindehhez. Mintha Rowena irányította volna az érzelmeit. Ettől dühös lett, és ez tovább táplálta benne az átkot. Maga előtt látta Crowley rémült arcát, majd a lányét, akiből kishíján kiszorította a levegőt és a lelket. Ahogy üti és veri Deant, és képtelen megálljt parancsolni a mozdulatainak. Látta a testvéreit holtan feküdni a földön. Minden egyes arcra emlékezett. A hibák, amiket elkövetett, a vér, a fájdalom... Elviselhetetlen volt.
Leejtette maga elé a kezét. A szíve szaporán vert, és a légzése is felgyorsult. Nem, nem akarta ezt újra! Soha nem akarja ezt megint átélni. Miért kell a világnak ilyen erőszakosnak és félelmetesnek lennie?! Bárcsak ismét belemerülhetne a méhek életének a tanulmányozásába. Az olyan megnyugtató volt.

Csak arra eszmélt, hogy megint a tévé előtt ül, és valami hülye sorozatot néz, amiből semmit sem ért, és nem is érdekli. Érezte, hogy keserű epeként jön föl a tudatába az emlékek rohama, ezért mégiscsak megpróbált a tévére koncentrálni.
- Szar vagyok - ezt ő maga mondta, és észre sem vette, hogy csak úgy kicsúszott a száján, de mire felfoghatta volna, hogy magában beszél, már képtelen volt megállni, és csak mondta tovább. Vagy talán motyogta. Ő sem volt teljesen biztos benne.
- Megöltem őket! Áruló! Elárultam Deant is... hasznavehetetlen vagyok... miért is élek még? Szar, szar, szar!
- Ha szar, akkor ne nézd!
Cas hirtelen felpillantott a mögötte álló Deanre. Úgy elmerült az önostorozásban, hogy fel sem tűnt neki, hogy a fivérek megérkeztek.
- Heló Dean - próbált vidám hangon köszönni, ám valahogy hamisan csengett.
- Mi van? Mit beszélsz, Cas? - kérdezte aggódó tekintettel Sam. Ő sokszor nézett így. Néha ok nélkül is.
- Biztos csak visszamotyogott a tévének, ahogy a vénemberek - veregette meg barátja vállát az idősebbik fivér. - Nem igaz?
- Én most azt hiszem, megpróbálok aludni - mondta Cas, és már indult is a lépcső felé.
A két vadász összenézett.

Szarul érezte magát. Vagyis inkább egy darab szarnak, ami mindkét szarból lévő lábával belelépett egy hatalmas szarba, amiben egyre mélyebbre süllyed. Becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyára roskadt. Egy ideje már használta ezt a szobát, amin ez meg is látszott. Máskor talán tisztán tartotta volna, nem szórta volna szét a szemetet, nem dobta volna vissza az ágyra az ágyneműt, amit napjában háromszor nem túrt volna le az ágyról egyenesen a koszos padlóra. Talán a kávéval összepecsételt ingét is kimosta volna, megfésülködött volna, és a szakállát sem hagyta volna elburjánzani. Szerencse, hogy angyal volt és nem kellett fürdenie, mert ha másképp lett volna, már egy kétlábon járó biológiai fegyver lenne.
De mit érdekelte mindez? Úgyse megy ki innen többet. A szobájából is csak akkor ment ki, ha nagyon muszáj volt, így legalább a két barátját is megkímélte a szánalmas látványtól, amit nyújtott. Nem értette, hogy tudnak mások vidámak lenni. Hát nem látják, milyen rossz a helyzet? Mindenhol csak az erőszak, a mocsok és az az irgalmatlanul sok felesleges dolog. Már a tévét sem volt kedve nézni, olvasni meg pláne nem akart. Eldőlt az ágyon, összehúzta magát, és amennyire sikerült betakarózott a koszos gyűrött paplannal. A gondolatok eleinte száguldoztak a fejében. Próbált kívülre kerülni önmagából, de újra és újra előjöttek a fájdalmas, szégyenletes emlékek. Egyre csak marcangolta önmagát, becsmérelte, gúnyolta azt az ex-angyalt - mert igazi angyalnak semmiképpen sem nevezte volna magát -, aki még arra sem volt képes, hogy kimenjen azon a kurva ajtón, és segítsen a barátainak, akik mindig ott álltak mellette, és még most képesek elviselni őt ebben a nyomorult, lehangoló állapotában.
- Hogy lehetek ekkora fasz?! - motyogta, aztán két percen belül elnyomta az álom.

Az ágy matraca nagyot mozdult alatta, de nem akart még ébren lenni. Olyan jó volt elveszni a semmiben. Akkor nem voltak érzések, bűntudat, fájdalom... Ám Dean nem hagyta békén.
- Ébresztő! - veregette meg Cas vállát. - Hasadra süt a... Hoztam neked valamit.
- Majd később - dünnyögte az angyal, miközben magára húzta a takarót.
- Később nem jó. Most kell odaadnom.
Kirángatta a barátja kezéből a paplant, és addig bökdöste az oldalát, amíg az nem bírta tovább és megadta magát.
- Dean? - nézett fel karikás szemekkel a mellette ülő vadászra.
Dean rákacsintott, aztán lehajolt az ágy lábához, valamit bíbelődött, és egy kis mocorgó szőrcsomót nyomott Castiel kezébe.
Cas nézte a furcsa kis lényt, és észre sem vette, hogy a szája mosolyra húzódik a szemei pedig vidáman csillognak.
- Ez egy... egy tengerimalac? - Cas végigsimított néhányszor az állaton, az pedig halk puttyogással fejezte ki tetszésnyilvánítását.
- Jah - vigyorgott Dean. - Sam mondta, hogy talán örülnél, ha lehetne egy háziállatod...
Cas nem szólt semmit, csak simogatta a kis jószágot, aztán óvatosan felemelte az öléből, letette maga mellé az ágyra, és szorosan megölelte Deant.
- Jól van, jól van - mondta a férfi és közben megveregette a szinte már túlságosan szorosan őt ölelgető Cas hátát. - Most már elengedhetsz, letelt a három másodperc.
De Cas nem engedte el.

- Dean
- Mi az?
- Mi legyen a tengerimalac neve?
Cas végre elengedte, így megvolt közöttük az egészséges távolság.
- Nem tudom... - vonta meg a vállát Dean. - A tied, neked kéne elnevezned.
Az angyal gondolkodott egy darabig, de egyetlen jó név sem jutott eszébe. Végül sóhajtott és megrázta a fejét: - Fogalmam sincs.
- Akkor legyen Szarógép, nézd meg, már most idenyomott három ribizlit.
Cas újra az ölébe vette a tengerimalacot és megsimogatta: - Ribizli. Igen, azt hiszem, ez jó név lesz neki.