Beyoncé ügynök és Z ügynök kalandjai

Pár szó: Cas és Crowley együtt nyomoznak Lucifer után, hosszú utat kell megtenniük kocsival. Crowley dumál, Cas kissé ingerült, és egyre gyakrabban imádkozik.

Hogy a viharba' teremtődött ez a szörnyen idegesítő, elvetemült anyuci-komplexusos pokolcsökevény? Mert, hogy Apám ilyet a legrosszabb napján se teremtett volna, abban biztos vagyok. Igen, voltak tévedései, de ez még annak is túlzás.
Be nem áll a szája!
És csak mondja.
És mondja.
...
Egyszer még biztosan nagyon meg fogom verni, addig éljek!

- Már mondtam, nem vagyok rád kíváncsi! - förmedtem rá, és hogy egy kis nyomatékot adjak a fenyegető hangomnak, kissé oldalra rántottam a kormányt, majd vissza, aminek következtében Crowley feje nekicsapódott az üvegnek.
- Igazán kedves tőled, Cassie, már vártam, hogy elsüss egy ilyen óvodás poént - felelte a démon olyan nyugodtan, hogy kedvem lett volna bemosni egyet abba az önelégülten vigyorgó képébe.
Csak sóhajtottam. Tudtam, hogy minél többet beszélek, neki annál több lehetősége lesz az idegeimre menni. Nem mintha nem lenne elegem már a puszta jelenlététől is...
- Azért azt be kell látnod, hogy hasznos vagyok - folytatta, én pedig próbáltam bármi másra koncentrálni, csak ne kelljen hallgatnom őt. - Ha nem jöttem volna, hogy beszálljak a bizniszbe, még mindig ott állnál és ráncolnád a csinos kis homlokodat. Jut eszembe: miért nem hívtad eddig a Mókust? Azt csiripelték a madarak, hogy nagyon összemelegedtetek.
- Fogd már be azt az istenverte pofádat! - keltem ki jobban, mint szerettem volna, de az már tényleg irritált, hogy próbált úgy beállítani, mintha Deannel homoszexuális viszonyban lennék.
- Oké, oké, nem hozom fel többet - mondta Crowley még mindig fülig érő szájjal. Ó, Apa, úgy szeretném kiütni a fogait! - főleg, ha épp megjött a havid...
Gyorsan elharapta a mondatot, amikor a szemeim izzani kezdtek. Bár a nyelvét nyelte volna le a mondat végével együtt!

Egy darabig csend volt, amiért nagyon hálás voltam. Gondolkoznom kellett.
- Meg kéne állnunk a benzinkútnál - szólalt meg pár perc után. Vetettem rá egy pillantást, mire ő megforgatta a szemeit. - Kifogy a benzined, nagyokos.
Igaza volt, a kormány mögötti izé - Dean már mondta a nevét, de valamiért nem jut most eszembe - jelezte, hogy Crowleynak igaza van. Fél mérföld után találtunk is egy kutat, lehajtottam az útról, és beálltam az egyik üres helyre. Kiszálltam a kocsiból, kinyitottam a fedelet, leszedtem a tanksapkát, és a töltőpisztolyt a lyukba tettem - mindent alaposan és pontosan, ahogyan Dean mutatta.

Ezalatt a démon is kiszállt a kocsiból, nekidőlt a plató oldalának, és bámult.
- Mi van?! - förmedtem rá. Tudtam, hogy nem véletlenül bámul rám, hiszen nála mindig ott volt valami hátsó szándék.
- Ezzel a műsorszámmal te lehetnél a helyi látványosság - válaszolt abban a rosszat sejttető kimért stílusában. Megkerülte az autót, odalépett mellém, és kihúzta a pisztolyt a lyukból. Nem folyt belőle semmi. Elszégyelltem magam, amiért megfeledkeztem arról a kis karról, amit meg kellett volna húznom, de aztán kéretlen társam lesajnáló arcát látva felmordultam.
Amíg a tank töltődött, Crowley folyamatosan vigyorgott. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy kéri a pofont...
Végeztünk, én fizettem, aztán beszálltam a kocsiba, hogy tovább folytassunk utunkat. Apa, kérlek, adj erőt, hogy ne lökjem ki a kocsiból, miközben átmegyünk a viadukton!
Még szükségem van rá.
...

Pár szó a végére is: TALÁN folyt. köv....
Ötletem még volna, csak nem merem ígérni, hogy valóban megírom. Tudjátok, olyan ez az írás nálam, mint a "tavaszi szellő", ha jön akkor jön, ha nem, akkor mindenki szabadon lélegezhet. :D 

Altan namar

Pár szó: Deannek sikerül kijutni a Purgatóriumból, Castiel pedig egyedül marad, és kezdi érezni a magány súlyát a vállán. A történetben szereplő dal: "Altan namar" . Nem fordítottam le, hogy legyen min rágódnod, Kedves Olvasó, és mert nem vagyok műfordító, félek, hogy a dal elveszítené a hangulatát. A történet kivételesen E/3. személyben íródott

Cas megkönnyebbült, amint látta, hogy az átjáró bezárult Dean mögött. Egészen eddig fojtogatta a félelem, hogy az embernek történik valami baja, mégpedig miatta, hiszen a leviatánok vérdíjat tűztek ki a fejére. És ha ő sem képes elbánni velük, mi esélye lenne egy halandó embernek...
Kész csoda, hogy idáig kihúzták valahogy. Szerencséjükre a vámpír a segítségükre volt.

A vámpír Benny! Cas mellkasa összeszorult. Olyan jól összehaverkodtak Deannel, mintha ezer éve puszipajtások lennének, és ez cseppet sem volt tetszetős dolog az angyalnak.

Igenis féltékeny volt. Ugyanúgy féltékeny volt most rá, mint máskor Samre. Dean miért mindig csak másodikként kezeli őt? Talán már annyira hozzászokott, hogy Cas ott van mellette, hogy természetesnek veszi? Arra vágyott, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer ő legyen az első a vadásznak.
De tudta, hogy ez hülyeség. Mégis miért várja ezt? Valahogy érezte, hogy ez nem működik, és mi az, ami nem működik? Miért kéne értenie az emberi érzelmeket? De ő maga is érez valamit, és ez a valami nagyon nem tetszik neki. Ökölbe szorította a kezét, aztán hátat fordított a helynek, ahol megnyílt a kapu a két világ között, és az erdő felé vette az irányt.

Nem gondolta, hogy ennyire rossz érzés lesz egyedül maradni. Nincs kihez szóljon, nincs senki, akivel megoszthatná a bánatát, ráadásul ez a mindenhol megülő szürkeség is kezdett az agyára menni. Fél óra elteltével leguggolt egy fa tövébe. Nem bírta tovább. A köd is lassan leereszkedett, ő pedig úgy érezte, hogy a szürkeség magába szívja. Volt egy dal, amit már nagyon régen hallott, de most eszébe jutott. Egy kissé szomorkás, nosztalgikus dal. Pontosan a hangulatához illő. Talán a kis melegség, ami benne van, átivódik az ő lelkébe is, és ez nem hagyja, hogy olyanná váljon, mint a vidék. Halkan dúdolni kezdett:

Galguun tsuvaa khövörsön 

Golyn us ni melgenesen 

Gangan baigali khosoloson

Goyokhon namryn öngö yum aa

Gangan baigali kholson

Goyokhon namryn öngö yum aa

...

Már halványan látta maga előtt a vöröslő és aranyló leveleket, a folyón tükröződő színeket és az összhangot a folyamatban. Azon kapta magát, hogy könnyezni kezd a szeme. Gyorsan letörülte, és kissé összébb húzta magán a szakadt kabátot. Itt olyan, mintha folyamatosan ősz vége lenne, abból is a legelkeserítőbb fajta. De még nem mehet el innen, hogy lássa az aranyló őszt. Talán már soha nem is fogja.
Próbál a bűneire gondolni, és haragudni magára, de hiába próbálkozik, egy más érzés keríti újra és újra hatalmába: a félelem, hogy többé nem látja a fivéreket, akiket úgy megszeretett az évek során.
Mi lehet most velük? Mennyi idő telt el ott, mióta Dean kijutott? Talán már meg is feledkezett róla. 

...

Amuu taria naigasan

Arvin süreg nalaisan

Airgiin amt ni chimchgenesen

Altan namryn shim yumaa

Airgiin amt ni chimchgenesen

Altan namryn shim yum aa

...

Hatalmas állatcsordák legelésznek az aranyló őszi színekben. Igen, az valóban az egyik legcsodásabb látvány. Főleg a lovakat szerette mindig, ők valóban csodálatos állatok. Be kellett látnia, hogy legalább annyira szereti őket, mint a rovarokat, és a macskákat. Egyszer szeretne lóhátra ülni. Ő persze sosem lenne olyan ügyes, mint azok az emberek, akiktől ezt a dalt hallotta, de nem is számít. Nem kell neki nagynak lennie, csak saját magának.
Már volt alkalma megtanulni, hogy ne akarjon többet, mint ami neki jutott. Fájdalmas és drága lecke volt ez számára, de alaposan megtanulta.
Valami a közelben motozott a fák között. Cas próbálta kivenni, mi lehet az, de végül jobbnak látta, ha nem teszi kockára a bőrét, és elmenekül. Végülis mi lenne abban a bűnhődés, ha ilyen hamar meghal?
Néhány mérföldet tehetett meg, legalábbis ennyinek érezte. Ezen a helyen a távolság sem olyan volt, mint a Földön. Ismét egy fa tövénél lelt nyugalomra. Most csak egy halott bokor választotta el a tisztástól, még a folyóra is rálátott. Észre sem vette, mikor ismét dúdolni kezdte azt a szívfacsaró dalt:

Urgakh naran töönösön

Usny shuvuud ganganasan

Uyanga setgel egshiglesen

Uudam nutgiin mini namar yum aa

Uyanga setgel egshiglesen

Uudam nutgiin mini namar yum aa.

Na igen, itt aztán lesheti a vízimadarakat. Eső talán lesz, talán, de ebben sem volt biztos, mert az eső is megtörné az egyhangú szürkeséget. Pedig itt ez az úr. A szürkeség, a rá vadászó fenevadak és az állandó magány. Az utóbbival tud a legnehezebben megbirkózni.

Nincs már senki, akihez szóljon, testvérei eltaszították maguktól, Sam és Dean pedig emberek. Ők meg fognak halni, de Cas itt marad - egyedül. Ő fogja temetni mindkét testvért, ha a sors úgy akarja, hogy ne haljon meg őelőttük, és amennyire ismerte a szerencséjét, szinte biztos volt benne, hogy ő lesz az, aki mindkét barátját gyászolni fogja. Természetesen az a lehetőség fel sem merülhet, hogy a Mennyben találkozzon velük. Azok után, amit ott művelt...

A kezébe temette az arcát, és próbált mélyeket lélegezni. Eddig igyekezett nem gondolni erre. Teljes szívéből remélte, hogy még nem telt el annyi idő, hogy ne találkozhassanak többé. Megfogadta, hogy ha így lesz, végez magával. Hiszen a magányosoknak az aranyló ősz is csak színtiszta fájdalom.

Mit tehetek érted, barátom?

Pár szó: nem tudom, mikor játszódik: mondjuk valamikor; Cas ki van akadva, mert nem tudja kideríteni, Dean miért nem áll vele szóba.


Dean nem áll szóba velem már lassan két hónapja. Először próbáltam telefonon elérni, de a második csörgés után mindig kinyomta. Aztán többé hiába hívtam azt a számot. Talán haragszik rám - gondoltam, de nem tudtam mi rosszat tettem, ezért, hogy kiderítsem, tovább próbálkoztam, és sorra az összes telefonszámával próbát tettem, amit csak ismertem, de egyiket sem vette föl. Biztos nagyon dühös rám valamiért.
Aztán jöttek az e-mailek, de választ egyikre se kaptam. Az egyikben bocsánatot is kértem tőle, ám hiába. Dean nem válaszolt semmire. Átfutott az agyamon, hogy simán betoppanok hozzá, és kérdőre vonom, de valami azt súgta, hogy ha ennyire nem akar velem szóba állni, akkor nem venné jó néven, ha tolakodnék.

Sokáig nem írtam neki és nem is hívtam. Ehhez annak is köze van, hogy feléledt bennem is a dac, és kezdtem dühös lenni rá, amiért arra sem méltat, hogy közölje velem, hogy nem érdeklem.
De mi van, ha bajban van? - futott át rajtam a gondolat, és hosszú idő után ismét elővettem a telefonomat, hogy a dolog végére járjak. Ezúttal nem őt hívtam, hanem Samet.
- Mit akarsz Cas? - szólt bele a telefonba nyűgös hangon a fiatalabbik testvér, de mielőtt magamra vehettem volna a rosszalló hangnemet, folytatta: - Miért hívsz hajlani fél négykor?
- Dean nem beszél velem - válaszoltam. Nem nagyon érdekelt, hogy felébresztettem, most fontosabbnak láttam megtudni, amit csak lehetséges. Hogy miért nem hívtam már föl őt korábban!
Sam nyögött valamit, de nem értettem. Valószínűleg fölült az ágyon - legalábbis ezt gondoltam a rugók nyikorgása alapján.
- Figyu Cas, talán jobb, ha most békén hagyod. Tudod, elég rossz passzban van.
- Segíthetnék neki...
- Nem fogja hagyni. Még csak vásárolni sem tudom elcsalni. Tegnap is hívtam, de csak lehordott, aztán elvonult a szobájába.
- De miért csinálja ezt? Valami baj van vele? Beteg?
Sam hallgatott egy ideig, aztán megköszörülte a torkát, és így szólt: - Nem kell aggódnod miatta. Ki fogja heverni.
- Depressziós?
- Kicsit.
- Sam, biztos ne menjek oda?
Sam sóhajtott. Valami olyasmit fog mondani, amit nem akarok hallani.
- Ne, Cas, tényleg nem tudsz most segíteni. Ha ő nem hagyja magát, akkor hiába erőlködsz. Tudom, hogy ideges vagy, hiszen a legjobb barátok vagytok, de most akkor sem tehetsz semmit.
- Miért nem szól, ha rosszul érzi magát? - kérdeztem.
- Szerintem szégyelli magát, amiért bunkó volt veled - így Sam.
- Értem - a szorító érzés egyre erősebb lett a mellkasomban. A tudat, hogy ilyen rosszul van, és nem segíthetek rajta borzasztó volt. Nyelnem kellett egyet, mielőtt folytattam volna.
- Megmondanád Deannek, hogy nem haragszom rá?
- Persze, átadom.
Sam beleásított egy hatalmasat a telefonba, mire észbe kaptam. Az embereknek szükségük van az alvásra.
- Kösz. Jó éjt Sam!
- Jó éjt!
Bontottuk a vonalat.

Nem szerettem ezt a motelszobát, nem is azért vettem ki, hogy itt aludjak a koszos ágyon, csak szerettem volna egy kicsit kizárni a külvilágot, és a beszélgetés után különösen örültem neki.
Fogalmam sem volt, mitől kerül hirtelen Dean ilyen rossz hangulatba, de ha tippelnek kellett volna, azt mondtam volna, hogy az eddig felgyülemlett stressz miatt. Nem lehet könnyű súly a vállán: a gyerekkor nehézségei és a sorozatot világvége elleni küzdelem sok egy halandó embernek. Én angyalként sem lettem volna képes túlélni ezt, és ha jobban belegondolok, többször is meginogtam, és összeroppantam a teher miatt. Dean volt az, aki mindig kirángatott az önmarcangolásból. Én miért nem tudom őt kirángatni?
Lefeküdtem az ágyra, magamra húztam a takarót, és csak bámultam ki az összehúzott sötétítőfüggönyök közötti vékony résen. Látni, semmit sem láttam, a szememmel nem, de a fejemben Dean elkomoruló zöld szemeit láttam. Hogy lehetek ennyire haszontalan? Miért nem tudok neki segíteni? Megint elszorult a torkom. Fel kellett ülnöm, és felkapcsolnom a lámpát, hogy kissé csökkenjen a nyomás a mellkasomban. A szívem úgy kalapált, mintha háromszor körbefutottam volna a Földet.
Felkeltem, hogy sétálgassak egy kicsit a szobában. Próbáltam nem Deanre gondolni, de nem volt már más, amire gondolhattam volna. Ő és Sam volt nekem a család, és az, hogy nem tudom őket megóvni a fájdalomtól, annyira elkeserített, hogy kedvem lett volna Dean példáját követve elvonulni a világtól. Vagy valami súlyosabb dolgot tenni.

Egész éjjel szenvedtem ezektől a gondolatoktól, és az általuk kiváltott fizikai reakcióktól. Csak hajnalban sikerült szabadulnom tőlük, amikor már annyira kifáradtam, hogy épp csak levetettem, magam az ágyra, és úgy, ahogy voltam, hason fekve elaludtam.

Néhány órával később arra tértem magamhoz, hogy a telefonon csipog. Félkómásan, magamhoz húztam, és megnéztem a kijelzőt. Egy negyedmásodperc alatt kiment az álom a szememből: Dean küldött nekem üzenetet. Fölültem az ágyon és remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet.

Szasz, Cas!
Bocs, hogy ennyi ideig nem válaszoltam neked. Nem feledkeztem meg rólad, csak nagyon szar passzban voltam. Ne haragudj, hogy hanyagoltalak. Remélem, veled minden oké. 
Még adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam. Nem akarom, hogy így láss. Nagyon hiányzol, haver!

Dean

Még háromszor elolvastam az üzenetet, aztán nem sokkal később ismét. Nagyon boldog voltam. Olyan érzésem volt, mintha valaki feljebb tekerte volna a Napot, és ismét kivilágosodott volna. Alig vártam, hogy Dean jobban legyen, és találkozzunk. Nekem is nagyon hiányzik. Ha tudnám, mikor lesz elég jól, akkor visszaszámolnám a napokat, de így csak azt számolom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy írt.
Minden nap elolvastam az üzenetét, nem mertem válaszolni, mert féltem, hogy összetörök valamit, de végül három nap elteltével nem bírtam tovább, megnyitottam a levelezést a mobilomon, és írni kezdtem. 

Miért olyan nehéz kimondani?

Pár szó:  12. évad 2. rész; Cas ki akarja nyomozni, hol van Sam, ezért ellátogat a közeli ingatlanirodába, ahol a kultúremberek egyik képviselőjével fut össze. 

Bementem körülszaglászni az ingatlanirodába, ahogy azt Dean kérte, amikor történt az eset. Be is mentem, kihúztam magam, és próbáltam úgy tenni, mint aki tudja, hogy mit csinál. Még nem találtam ki, mit fogok mondani, holott tudtam, hogy a rögtönzéseim ritkán végződnek jól. Ha hozom a formámat, akkor általában idiótának néznek... De ez most nem lényeg. Fontosabb, hogy tálaljak valami nyomot, csak egészen picit, amin végre elindulhatunk.
Épp tíz perc volt záróráig. Reméltem, ez alatt sikerül majd kihúznom valamit a dolgozókból. Ha nem, holnap kénytelen leszek visszajönni.

Épp a voltam, hogy behúzzam magam után az ajtót, amikor egy szőke, erős sminket és még erősebb mesterséges illatot árasztó fiatal nőt pillantottam meg az ajtó felé közelíteni kintről. Biztos sietett, mert nagyon fújtatott.
Megfogtam a kilincset, és nem hagytam, hogy becsukódjon az ajtó az orra előtt. A nő elsietett mellettem, rám sem nézett.
Azt kellett volna mondania, hogy "köszönöm", de ő se szó, se beszéd elrobogott, émelyítő illatfelhőt hagyva maga után. Visszafogtam a köhögést, és vártam jóhiszeműen, hátha mégis észrevesz. Nem mintha nagy gond lett volna, már bántak velem sokkal rosszabbul is, de most valami felkúszott a mellkasomból a torkomon át egészen a számig, és mielőtt bármit is gondoltam volna, kibukott a számon a gúnyos felelet az el nem hangzott udvariassági formulára: - Nagyon szívesen, hölgyem.

A nő hirtelen megdermedt. Az ujjai lecsúsztak a belső ajtó kilincséről. Merev mozdulatokkal felém fordult. Szemét kidüllesztette, arca hamuszürke volt, majd tetőtől talpig végigmért, és közben a harag rózsája is kiült az arcára. A szemöldökét először haragosan összevonta, utána gúnyosan elmosolyodott. Tudtam, hogy ez nem igazi mosoly volt, a hangja magasra szökött, az orrlyukai pedig kitágultak ahogy pukedlizett.
- Elnézést uram! Négy gyerekem van, és sietnem kell  a két kisebbért az óvodába - hadarta hol elvékonyodó, hol pedig támadó, sziszegő hangon, rángatózó szájjal. - Épp most értem haza a munkából, egész nap dolgoztam megállás nélkül, és most sietek, mert Julie-nak holnap lesz a szülinapja, és az apja egy igazán remek partit akar neki, mert most lesz nyolc éves, és már másodikos, a nagyanyja pedig épp tegnap törte el a jobb lábát, nekem pedig hétvégén be kell mennem a kórházba, hogy meglátogassam, és...
Így folytatta még két és fél percen keresztül. Először érdeklődve néztem rá, aztán amikor már annyira hadart, hogy egy szót sem értettem. Fejemet kissé oldalra biccentettem, de nem használt - ahogy a szemöldökráncolás se. Nem értettem a gondolatmenetét: mégis hogy jön mindez ahhoz, hogy elfelejtette megköszönni, hogy megtartottam neki az ajtót? És mégis, miért csinál ebből ekkora patáliát? Elég lett volna, ha simán megköszöni, és akkor mind a ketten intézhettük volna a magunk dolgát. Talán válaszolnom kéne? El kéne neki magyaráznom, hogy nekem meg az egyik legjobb barátom fogságban van - ha még nem halott, és hogy nem érek rá a magánéleti problémáit hallgatni? A fiúktól már tudom, hogy léteznek pszichológusok, akik azzal foglalkoznak, hogy az emberek panaszait hallgatják. Úgy véltem, ennem a nőnek egy ilyen emberre lenne szüksége, nem pedig rám.

... Vagy talán nem kellett volna szóvá tennem az udvariatlanságát? Fogalmam sincs. Hát nekem kéne most rosszul éreznem magam? De nem értem rá ezen gondolkodni.

Felpillantottam a falon lévő órára: már csak pár percem maradt, ezért kitártam a szárnyaimat, amit a nő nem láthatott, és amíg pislogott, egy elegáns mozdulattal átrepültem a másik helyiségbe, hogy feltegyem kérdéseimet az ingatlanos nőnek.