Miért olyan nehéz kimondani?

Pár szó:  12. évad 2. rész; Cas ki akarja nyomozni, hol van Sam, ezért ellátogat a közeli ingatlanirodába, ahol a kultúremberek egyik képviselőjével fut össze. 

Bementem körülszaglászni az ingatlanirodába, ahogy azt Dean kérte, amikor történt az eset. Be is mentem, kihúztam magam, és próbáltam úgy tenni, mint aki tudja, hogy mit csinál. Még nem találtam ki, mit fogok mondani, holott tudtam, hogy a rögtönzéseim ritkán végződnek jól. Ha hozom a formámat, akkor általában idiótának néznek... De ez most nem lényeg. Fontosabb, hogy tálaljak valami nyomot, csak egészen picit, amin végre elindulhatunk.
Épp tíz perc volt záróráig. Reméltem, ez alatt sikerül majd kihúznom valamit a dolgozókból. Ha nem, holnap kénytelen leszek visszajönni.

Épp a voltam, hogy behúzzam magam után az ajtót, amikor egy szőke, erős sminket és még erősebb mesterséges illatot árasztó fiatal nőt pillantottam meg az ajtó felé közelíteni kintről. Biztos sietett, mert nagyon fújtatott.
Megfogtam a kilincset, és nem hagytam, hogy becsukódjon az ajtó az orra előtt. A nő elsietett mellettem, rám sem nézett.
Azt kellett volna mondania, hogy "köszönöm", de ő se szó, se beszéd elrobogott, émelyítő illatfelhőt hagyva maga után. Visszafogtam a köhögést, és vártam jóhiszeműen, hátha mégis észrevesz. Nem mintha nagy gond lett volna, már bántak velem sokkal rosszabbul is, de most valami felkúszott a mellkasomból a torkomon át egészen a számig, és mielőtt bármit is gondoltam volna, kibukott a számon a gúnyos felelet az el nem hangzott udvariassági formulára: - Nagyon szívesen, hölgyem.

A nő hirtelen megdermedt. Az ujjai lecsúsztak a belső ajtó kilincséről. Merev mozdulatokkal felém fordult. Szemét kidüllesztette, arca hamuszürke volt, majd tetőtől talpig végigmért, és közben a harag rózsája is kiült az arcára. A szemöldökét először haragosan összevonta, utána gúnyosan elmosolyodott. Tudtam, hogy ez nem igazi mosoly volt, a hangja magasra szökött, az orrlyukai pedig kitágultak ahogy pukedlizett.
- Elnézést uram! Négy gyerekem van, és sietnem kell  a két kisebbért az óvodába - hadarta hol elvékonyodó, hol pedig támadó, sziszegő hangon, rángatózó szájjal. - Épp most értem haza a munkából, egész nap dolgoztam megállás nélkül, és most sietek, mert Julie-nak holnap lesz a szülinapja, és az apja egy igazán remek partit akar neki, mert most lesz nyolc éves, és már másodikos, a nagyanyja pedig épp tegnap törte el a jobb lábát, nekem pedig hétvégén be kell mennem a kórházba, hogy meglátogassam, és...
Így folytatta még két és fél percen keresztül. Először érdeklődve néztem rá, aztán amikor már annyira hadart, hogy egy szót sem értettem. Fejemet kissé oldalra biccentettem, de nem használt - ahogy a szemöldökráncolás se. Nem értettem a gondolatmenetét: mégis hogy jön mindez ahhoz, hogy elfelejtette megköszönni, hogy megtartottam neki az ajtót? És mégis, miért csinál ebből ekkora patáliát? Elég lett volna, ha simán megköszöni, és akkor mind a ketten intézhettük volna a magunk dolgát. Talán válaszolnom kéne? El kéne neki magyaráznom, hogy nekem meg az egyik legjobb barátom fogságban van - ha még nem halott, és hogy nem érek rá a magánéleti problémáit hallgatni? A fiúktól már tudom, hogy léteznek pszichológusok, akik azzal foglalkoznak, hogy az emberek panaszait hallgatják. Úgy véltem, ennem a nőnek egy ilyen emberre lenne szüksége, nem pedig rám.

... Vagy talán nem kellett volna szóvá tennem az udvariatlanságát? Fogalmam sincs. Hát nekem kéne most rosszul éreznem magam? De nem értem rá ezen gondolkodni.

Felpillantottam a falon lévő órára: már csak pár percem maradt, ezért kitártam a szárnyaimat, amit a nő nem láthatott, és amíg pislogott, egy elegáns mozdulattal átrepültem a másik helyiségbe, hogy feltegyem kérdéseimet az ingatlanos nőnek.