Mit tehetek érted, barátom?

Pár szó: nem tudom, mikor játszódik: mondjuk valamikor; Cas ki van akadva, mert nem tudja kideríteni, Dean miért nem áll vele szóba.


Dean nem áll szóba velem már lassan két hónapja. Először próbáltam telefonon elérni, de a második csörgés után mindig kinyomta. Aztán többé hiába hívtam azt a számot. Talán haragszik rám - gondoltam, de nem tudtam mi rosszat tettem, ezért, hogy kiderítsem, tovább próbálkoztam, és sorra az összes telefonszámával próbát tettem, amit csak ismertem, de egyiket sem vette föl. Biztos nagyon dühös rám valamiért.
Aztán jöttek az e-mailek, de választ egyikre se kaptam. Az egyikben bocsánatot is kértem tőle, ám hiába. Dean nem válaszolt semmire. Átfutott az agyamon, hogy simán betoppanok hozzá, és kérdőre vonom, de valami azt súgta, hogy ha ennyire nem akar velem szóba állni, akkor nem venné jó néven, ha tolakodnék.

Sokáig nem írtam neki és nem is hívtam. Ehhez annak is köze van, hogy feléledt bennem is a dac, és kezdtem dühös lenni rá, amiért arra sem méltat, hogy közölje velem, hogy nem érdeklem.
De mi van, ha bajban van? - futott át rajtam a gondolat, és hosszú idő után ismét elővettem a telefonomat, hogy a dolog végére járjak. Ezúttal nem őt hívtam, hanem Samet.
- Mit akarsz Cas? - szólt bele a telefonba nyűgös hangon a fiatalabbik testvér, de mielőtt magamra vehettem volna a rosszalló hangnemet, folytatta: - Miért hívsz hajlani fél négykor?
- Dean nem beszél velem - válaszoltam. Nem nagyon érdekelt, hogy felébresztettem, most fontosabbnak láttam megtudni, amit csak lehetséges. Hogy miért nem hívtam már föl őt korábban!
Sam nyögött valamit, de nem értettem. Valószínűleg fölült az ágyon - legalábbis ezt gondoltam a rugók nyikorgása alapján.
- Figyu Cas, talán jobb, ha most békén hagyod. Tudod, elég rossz passzban van.
- Segíthetnék neki...
- Nem fogja hagyni. Még csak vásárolni sem tudom elcsalni. Tegnap is hívtam, de csak lehordott, aztán elvonult a szobájába.
- De miért csinálja ezt? Valami baj van vele? Beteg?
Sam hallgatott egy ideig, aztán megköszörülte a torkát, és így szólt: - Nem kell aggódnod miatta. Ki fogja heverni.
- Depressziós?
- Kicsit.
- Sam, biztos ne menjek oda?
Sam sóhajtott. Valami olyasmit fog mondani, amit nem akarok hallani.
- Ne, Cas, tényleg nem tudsz most segíteni. Ha ő nem hagyja magát, akkor hiába erőlködsz. Tudom, hogy ideges vagy, hiszen a legjobb barátok vagytok, de most akkor sem tehetsz semmit.
- Miért nem szól, ha rosszul érzi magát? - kérdeztem.
- Szerintem szégyelli magát, amiért bunkó volt veled - így Sam.
- Értem - a szorító érzés egyre erősebb lett a mellkasomban. A tudat, hogy ilyen rosszul van, és nem segíthetek rajta borzasztó volt. Nyelnem kellett egyet, mielőtt folytattam volna.
- Megmondanád Deannek, hogy nem haragszom rá?
- Persze, átadom.
Sam beleásított egy hatalmasat a telefonba, mire észbe kaptam. Az embereknek szükségük van az alvásra.
- Kösz. Jó éjt Sam!
- Jó éjt!
Bontottuk a vonalat.

Nem szerettem ezt a motelszobát, nem is azért vettem ki, hogy itt aludjak a koszos ágyon, csak szerettem volna egy kicsit kizárni a külvilágot, és a beszélgetés után különösen örültem neki.
Fogalmam sem volt, mitől kerül hirtelen Dean ilyen rossz hangulatba, de ha tippelnek kellett volna, azt mondtam volna, hogy az eddig felgyülemlett stressz miatt. Nem lehet könnyű súly a vállán: a gyerekkor nehézségei és a sorozatot világvége elleni küzdelem sok egy halandó embernek. Én angyalként sem lettem volna képes túlélni ezt, és ha jobban belegondolok, többször is meginogtam, és összeroppantam a teher miatt. Dean volt az, aki mindig kirángatott az önmarcangolásból. Én miért nem tudom őt kirángatni?
Lefeküdtem az ágyra, magamra húztam a takarót, és csak bámultam ki az összehúzott sötétítőfüggönyök közötti vékony résen. Látni, semmit sem láttam, a szememmel nem, de a fejemben Dean elkomoruló zöld szemeit láttam. Hogy lehetek ennyire haszontalan? Miért nem tudok neki segíteni? Megint elszorult a torkom. Fel kellett ülnöm, és felkapcsolnom a lámpát, hogy kissé csökkenjen a nyomás a mellkasomban. A szívem úgy kalapált, mintha háromszor körbefutottam volna a Földet.
Felkeltem, hogy sétálgassak egy kicsit a szobában. Próbáltam nem Deanre gondolni, de nem volt már más, amire gondolhattam volna. Ő és Sam volt nekem a család, és az, hogy nem tudom őket megóvni a fájdalomtól, annyira elkeserített, hogy kedvem lett volna Dean példáját követve elvonulni a világtól. Vagy valami súlyosabb dolgot tenni.

Egész éjjel szenvedtem ezektől a gondolatoktól, és az általuk kiváltott fizikai reakcióktól. Csak hajnalban sikerült szabadulnom tőlük, amikor már annyira kifáradtam, hogy épp csak levetettem, magam az ágyra, és úgy, ahogy voltam, hason fekve elaludtam.

Néhány órával később arra tértem magamhoz, hogy a telefonon csipog. Félkómásan, magamhoz húztam, és megnéztem a kijelzőt. Egy negyedmásodperc alatt kiment az álom a szememből: Dean küldött nekem üzenetet. Fölültem az ágyon és remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet.

Szasz, Cas!
Bocs, hogy ennyi ideig nem válaszoltam neked. Nem feledkeztem meg rólad, csak nagyon szar passzban voltam. Ne haragudj, hogy hanyagoltalak. Remélem, veled minden oké. 
Még adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam. Nem akarom, hogy így láss. Nagyon hiányzol, haver!

Dean

Még háromszor elolvastam az üzenetet, aztán nem sokkal később ismét. Nagyon boldog voltam. Olyan érzésem volt, mintha valaki feljebb tekerte volna a Napot, és ismét kivilágosodott volna. Alig vártam, hogy Dean jobban legyen, és találkozzunk. Nekem is nagyon hiányzik. Ha tudnám, mikor lesz elég jól, akkor visszaszámolnám a napokat, de így csak azt számolom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy írt.
Minden nap elolvastam az üzenetét, nem mertem válaszolni, mert féltem, hogy összetörök valamit, de végül három nap elteltével nem bírtam tovább, megnyitottam a levelezést a mobilomon, és írni kezdtem. 

Miért olyan nehéz kimondani?

Pár szó:  12. évad 2. rész; Cas ki akarja nyomozni, hol van Sam, ezért ellátogat a közeli ingatlanirodába, ahol a kultúremberek egyik képviselőjével fut össze. 

Bementem körülszaglászni az ingatlanirodába, ahogy azt Dean kérte, amikor történt az eset. Be is mentem, kihúztam magam, és próbáltam úgy tenni, mint aki tudja, hogy mit csinál. Még nem találtam ki, mit fogok mondani, holott tudtam, hogy a rögtönzéseim ritkán végződnek jól. Ha hozom a formámat, akkor általában idiótának néznek... De ez most nem lényeg. Fontosabb, hogy tálaljak valami nyomot, csak egészen picit, amin végre elindulhatunk.
Épp tíz perc volt záróráig. Reméltem, ez alatt sikerül majd kihúznom valamit a dolgozókból. Ha nem, holnap kénytelen leszek visszajönni.

Épp a voltam, hogy behúzzam magam után az ajtót, amikor egy szőke, erős sminket és még erősebb mesterséges illatot árasztó fiatal nőt pillantottam meg az ajtó felé közelíteni kintről. Biztos sietett, mert nagyon fújtatott.
Megfogtam a kilincset, és nem hagytam, hogy becsukódjon az ajtó az orra előtt. A nő elsietett mellettem, rám sem nézett.
Azt kellett volna mondania, hogy "köszönöm", de ő se szó, se beszéd elrobogott, émelyítő illatfelhőt hagyva maga után. Visszafogtam a köhögést, és vártam jóhiszeműen, hátha mégis észrevesz. Nem mintha nagy gond lett volna, már bántak velem sokkal rosszabbul is, de most valami felkúszott a mellkasomból a torkomon át egészen a számig, és mielőtt bármit is gondoltam volna, kibukott a számon a gúnyos felelet az el nem hangzott udvariassági formulára: - Nagyon szívesen, hölgyem.

A nő hirtelen megdermedt. Az ujjai lecsúsztak a belső ajtó kilincséről. Merev mozdulatokkal felém fordult. Szemét kidüllesztette, arca hamuszürke volt, majd tetőtől talpig végigmért, és közben a harag rózsája is kiült az arcára. A szemöldökét először haragosan összevonta, utána gúnyosan elmosolyodott. Tudtam, hogy ez nem igazi mosoly volt, a hangja magasra szökött, az orrlyukai pedig kitágultak ahogy pukedlizett.
- Elnézést uram! Négy gyerekem van, és sietnem kell  a két kisebbért az óvodába - hadarta hol elvékonyodó, hol pedig támadó, sziszegő hangon, rángatózó szájjal. - Épp most értem haza a munkából, egész nap dolgoztam megállás nélkül, és most sietek, mert Julie-nak holnap lesz a szülinapja, és az apja egy igazán remek partit akar neki, mert most lesz nyolc éves, és már másodikos, a nagyanyja pedig épp tegnap törte el a jobb lábát, nekem pedig hétvégén be kell mennem a kórházba, hogy meglátogassam, és...
Így folytatta még két és fél percen keresztül. Először érdeklődve néztem rá, aztán amikor már annyira hadart, hogy egy szót sem értettem. Fejemet kissé oldalra biccentettem, de nem használt - ahogy a szemöldökráncolás se. Nem értettem a gondolatmenetét: mégis hogy jön mindez ahhoz, hogy elfelejtette megköszönni, hogy megtartottam neki az ajtót? És mégis, miért csinál ebből ekkora patáliát? Elég lett volna, ha simán megköszöni, és akkor mind a ketten intézhettük volna a magunk dolgát. Talán válaszolnom kéne? El kéne neki magyaráznom, hogy nekem meg az egyik legjobb barátom fogságban van - ha még nem halott, és hogy nem érek rá a magánéleti problémáit hallgatni? A fiúktól már tudom, hogy léteznek pszichológusok, akik azzal foglalkoznak, hogy az emberek panaszait hallgatják. Úgy véltem, ennem a nőnek egy ilyen emberre lenne szüksége, nem pedig rám.

... Vagy talán nem kellett volna szóvá tennem az udvariatlanságát? Fogalmam sincs. Hát nekem kéne most rosszul éreznem magam? De nem értem rá ezen gondolkodni.

Felpillantottam a falon lévő órára: már csak pár percem maradt, ezért kitártam a szárnyaimat, amit a nő nem láthatott, és amíg pislogott, egy elegáns mozdulattal átrepültem a másik helyiségbe, hogy feltegyem kérdéseimet az ingatlanos nőnek.