Ribizli

Pár szó: miután Rowena leveszi az átkot Casről, ő a bunkerban gyógyulgat, de nagyon rossz hangulatban van. Sam és Dean megpróbálják egy aprósággal jobb kedvre deríteni. (Ha valakit érzékenyen érint a kevésbé finom szavak használata, az nem biztos, hogy szeretni fogja a történetet) 

Már nyúlt a kilincs felé, de akkor rengeteg emlék és érzés rohanta meg. Hallotta a puffanásokat, ahogy a test testnek csapódik, vagy ahogy egy ököl csapódik egy testnek, a fémes pendülést, könyörgést a kegyelemért. Érezte a dühöt, ami hosszú ideig rátört, holott neki semmi köze nem volt mindehhez. Mintha Rowena irányította volna az érzelmeit. Ettől dühös lett, és ez tovább táplálta benne az átkot. Maga előtt látta Crowley rémült arcát, majd a lányét, akiből kishíján kiszorította a levegőt és a lelket. Ahogy üti és veri Deant, és képtelen megálljt parancsolni a mozdulatainak. Látta a testvéreit holtan feküdni a földön. Minden egyes arcra emlékezett. A hibák, amiket elkövetett, a vér, a fájdalom... Elviselhetetlen volt.
Leejtette maga elé a kezét. A szíve szaporán vert, és a légzése is felgyorsult. Nem, nem akarta ezt újra! Soha nem akarja ezt megint átélni. Miért kell a világnak ilyen erőszakosnak és félelmetesnek lennie?! Bárcsak ismét belemerülhetne a méhek életének a tanulmányozásába. Az olyan megnyugtató volt.

Csak arra eszmélt, hogy megint a tévé előtt ül, és valami hülye sorozatot néz, amiből semmit sem ért, és nem is érdekli. Érezte, hogy keserű epeként jön föl a tudatába az emlékek rohama, ezért mégiscsak megpróbált a tévére koncentrálni.
- Szar vagyok - ezt ő maga mondta, és észre sem vette, hogy csak úgy kicsúszott a száján, de mire felfoghatta volna, hogy magában beszél, már képtelen volt megállni, és csak mondta tovább. Vagy talán motyogta. Ő sem volt teljesen biztos benne.
- Megöltem őket! Áruló! Elárultam Deant is... hasznavehetetlen vagyok... miért is élek még? Szar, szar, szar!
- Ha szar, akkor ne nézd!
Cas hirtelen felpillantott a mögötte álló Deanre. Úgy elmerült az önostorozásban, hogy fel sem tűnt neki, hogy a fivérek megérkeztek.
- Heló Dean - próbált vidám hangon köszönni, ám valahogy hamisan csengett.
- Mi van? Mit beszélsz, Cas? - kérdezte aggódó tekintettel Sam. Ő sokszor nézett így. Néha ok nélkül is.
- Biztos csak visszamotyogott a tévének, ahogy a vénemberek - veregette meg barátja vállát az idősebbik fivér. - Nem igaz?
- Én most azt hiszem, megpróbálok aludni - mondta Cas, és már indult is a lépcső felé.
A két vadász összenézett.

Szarul érezte magát. Vagyis inkább egy darab szarnak, ami mindkét szarból lévő lábával belelépett egy hatalmas szarba, amiben egyre mélyebbre süllyed. Becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyára roskadt. Egy ideje már használta ezt a szobát, amin ez meg is látszott. Máskor talán tisztán tartotta volna, nem szórta volna szét a szemetet, nem dobta volna vissza az ágyra az ágyneműt, amit napjában háromszor nem túrt volna le az ágyról egyenesen a koszos padlóra. Talán a kávéval összepecsételt ingét is kimosta volna, megfésülködött volna, és a szakállát sem hagyta volna elburjánzani. Szerencse, hogy angyal volt és nem kellett fürdenie, mert ha másképp lett volna, már egy kétlábon járó biológiai fegyver lenne.
De mit érdekelte mindez? Úgyse megy ki innen többet. A szobájából is csak akkor ment ki, ha nagyon muszáj volt, így legalább a két barátját is megkímélte a szánalmas látványtól, amit nyújtott. Nem értette, hogy tudnak mások vidámak lenni. Hát nem látják, milyen rossz a helyzet? Mindenhol csak az erőszak, a mocsok és az az irgalmatlanul sok felesleges dolog. Már a tévét sem volt kedve nézni, olvasni meg pláne nem akart. Eldőlt az ágyon, összehúzta magát, és amennyire sikerült betakarózott a koszos gyűrött paplannal. A gondolatok eleinte száguldoztak a fejében. Próbált kívülre kerülni önmagából, de újra és újra előjöttek a fájdalmas, szégyenletes emlékek. Egyre csak marcangolta önmagát, becsmérelte, gúnyolta azt az ex-angyalt - mert igazi angyalnak semmiképpen sem nevezte volna magát -, aki még arra sem volt képes, hogy kimenjen azon a kurva ajtón, és segítsen a barátainak, akik mindig ott álltak mellette, és még most képesek elviselni őt ebben a nyomorult, lehangoló állapotában.
- Hogy lehetek ekkora fasz?! - motyogta, aztán két percen belül elnyomta az álom.

Az ágy matraca nagyot mozdult alatta, de nem akart még ébren lenni. Olyan jó volt elveszni a semmiben. Akkor nem voltak érzések, bűntudat, fájdalom... Ám Dean nem hagyta békén.
- Ébresztő! - veregette meg Cas vállát. - Hasadra süt a... Hoztam neked valamit.
- Majd később - dünnyögte az angyal, miközben magára húzta a takarót.
- Később nem jó. Most kell odaadnom.
Kirángatta a barátja kezéből a paplant, és addig bökdöste az oldalát, amíg az nem bírta tovább és megadta magát.
- Dean? - nézett fel karikás szemekkel a mellette ülő vadászra.
Dean rákacsintott, aztán lehajolt az ágy lábához, valamit bíbelődött, és egy kis mocorgó szőrcsomót nyomott Castiel kezébe.
Cas nézte a furcsa kis lényt, és észre sem vette, hogy a szája mosolyra húzódik a szemei pedig vidáman csillognak.
- Ez egy... egy tengerimalac? - Cas végigsimított néhányszor az állaton, az pedig halk puttyogással fejezte ki tetszésnyilvánítását.
- Jah - vigyorgott Dean. - Sam mondta, hogy talán örülnél, ha lehetne egy háziállatod...
Cas nem szólt semmit, csak simogatta a kis jószágot, aztán óvatosan felemelte az öléből, letette maga mellé az ágyra, és szorosan megölelte Deant.
- Jól van, jól van - mondta a férfi és közben megveregette a szinte már túlságosan szorosan őt ölelgető Cas hátát. - Most már elengedhetsz, letelt a három másodperc.
De Cas nem engedte el.

- Dean
- Mi az?
- Mi legyen a tengerimalac neve?
Cas végre elengedte, így megvolt közöttük az egészséges távolság.
- Nem tudom... - vonta meg a vállát Dean. - A tied, neked kéne elnevezned.
Az angyal gondolkodott egy darabig, de egyetlen jó név sem jutott eszébe. Végül sóhajtott és megrázta a fejét: - Fogalmam sincs.
- Akkor legyen Szarógép, nézd meg, már most idenyomott három ribizlit.
Cas újra az ölébe vette a tengerimalacot és megsimogatta: - Ribizli. Igen, azt hiszem, ez jó név lesz neki.