Rokurokubi II. rész

Pár szó: Értelemszerűen az első rész folytatása. :) 

Hazatérve, nem találta otthon Deant. Mikor rákérdezett, Sam csak a vállát vonogatta: - Tudod, milyen, amikor bepipul.
Jack a szobájában volt, és élvezettel bámulta a televíziót. Mikor meglátta Cast, mosolyogva intett neki.
- Hello Jack, mit nézel? – kérdezte Cas, és leült mostohafia, illetve az unokaöccse mellé az ágyra és a képernyőre szegezte a tekintetét. Valami családi vígjáték ment, a nefilim pedig minden egyes gagyi poéntól a hasát fogta a nevetéstől. Később az angyal mutatott neki egy csatornát, ahol megállás nélkül cuki állatokról készült videókat mutattak. Ebbe mindketten olyan mélyen belemerültek, hogy észre sem vették, amikor Dean benézve az ajtón csóválni kezdte a fejét, azon, hogy a két dilinyós tátott szájjal bámulja a képernyőt.

Követte Castielt, persze, hogy követte. Egy pillanatra sem volt hajlandó levenni róla a szemét. Nem kockáztathatta meg, hogy mégegyszer elveszítse őt. Miért is hitt volna neki, hogy ruhát venni megy? Soha az életben nem lehetett rávenni, erre magától elindult volna? Az kizárt! Azon már meg sem lepődött, hogy a barátja egyenesen a sheriff irodája felé veszi az irányt. Amint Cas beült a kocsijába, és elhajtott, Dean berobogott az épületbe.

Azt mondta, hogy a másik ügynök csak az ő gyakornoka, és jó alaposan kikérdezte a nőt. Az megpróbálta őt is elcsábítani, de Dean túl feszült volt ahhoz, hogy törődjön vele. Hol vannak már a régi, csajozós, egyéjszakás kalandos szép idők?
Várt egy fél órát, aztán felhívta Samet, hogy Cas otthon van-e már. Miután Sam tájékoztatta afelől, hogy az angyal épen és egészségesen hazaért, és hogy Dean teljesen fölöslegesen aggódott miatta, és megint csak túlreagálja a dolgokat, Dean köszönés nélkül kinyomta a telefont, és elindult a legközelebbi kocsma felé, hogy magában morgolódjon.

***

Jack homlokán megjelentek az első izzadtságcseppek, egész testében remegett, ahogy koncentrált.
- Talán könnyebb lett volna, ha azelőtt próbáljuk meg, hogy tudod…
- Pofa be, Sam! – sziszegte Dean dühösen. Állkapcsa teljesen összeszorult, mintha ő maga vetné be természetfeletti erejét.
Hosszú ideig semmi sem történt, csak Jack egyre szaporább lihegése hallatszott. Láthatóan nagyon szenvedett a kölyök. Egész testében remegett.
- Elég lesz – mondta Sam. – Nem tudja megcsinálni.
- Még ne! – nyögte Jack, továbbra is az előtte lévő elszenesedett csonthalomra koncentrálva.
- Tudom, hogy vissza akarod hozni őt, Jack, de ha ez ennyire megvisel, akkor…
- Senkit sem érdekel, ha belehalsz! – vágott közbe Dean. – Ez a legkevesebb. A legkevesebb, amit megtehetsz érte ezek után! – hangja kissé elcsuklott, már nem tudta elrejteni a szeméből kicsorduló könnyeket. – Azért halt meg, hogy… Miattad! Miattad halt meg! Téged védett, baszki!
- Dean… - próbálta nyugtatni a fivérét Sam, de Jack közbeszólt.
- Igaza van. Tartozom neki, és vissza fogom hozni!
A szemei izzása felerősödött, és a csontokból hirtelen fehér fény kezdett áradni.

***
- Cas, gyere, ideje aludnotok – szólt be Dean a szobába. Mindketten egyszerre kapták fel a fejüket.
Hogy ezek hogy hasonlíthatnak így egymásra? A vadász nagyot sóhajtott, és elindult a saját szobája felé. Cas szó nélkül követte.
- De hát nekünk nem is kell aludnunk – értetlenkedett Jack. Senki nem válaszolt neki.
A folyosón összefutottak Sammel, aki épp készült ránézni a két nem evilági teremtményre, hogy minden rendben van-e, hiszen olyan régóta bámulják már a tévét.
- Mostantól a te dolgod a kölyök – vetette oda neki Dean.
Cas épp mondani akart valamit, amikor megérezte az idősebb vadász kezét a vállán, aki maga elé tolta és úgy vezette az immáron közös szobájuk felé.
- Történt valami? – vonta össze a szemöldökét Sam.
Dean csak a szemét forgatta.

Nem sokkal később, miután Dean bevágta maguk mögött a szoba ajtaját, a vadász durván megrángatta az angyalt a vállánál fogva, majd nekitaszította a falnak.
- Mi a faszt képzeltél?! – ordított magából kikelve. – Azt hitted, nem jövök rá, hová mész?
- Dean, én csak…
- Te csak mi? Te csak vadászgattál egy kicsit, teljesen egyedül, amire külön megkértelek, hogy ne tedd. – Dean próbált nyugodtabban beszélni, de a hangja meg-megremegett az indulattól. – Miért csinálod ezt velem?
- Nem csináltam semmit – felelte lehajtott fejjel Cas, aztán az ágyához sétált, és leroskadt rá.

Mióta visszatért, Dean nem volt hajlandó fél percre sem magára hagyni őt. Bevittek egy kisebb ágyat Dean szobájába, és kissé átrendezték a helyiséget, hogy mind a ketten elférjenek benne. Cas először nem szólt semmit, hiszen úgy vélte, Deannek talán erre van szüksége. Arra, hogy ő a közelében legyen. De ahogy telt az idő a vadász egyre kevesebb teret engedett neki, és ez kezdett zavaróbbá válni. Az már nem is lepte meg, hogy Dean nem engedi őt vadászni.

- Én csak körülnéztem – fejezte be, amit elkezdett.
- Ja, de az eszedbe se jutott, hogy esetleg megkérdezz róla – Dean leült vele szemben a saját ágyára, és kicsit lágyabban mondta: – Bajba kerülhettél volna.
Cas felállt az ágyához, leült Dean mellé, és átkarolta. A vadász is átkarolta őt, és olyan szorosan szorította magához, hogy ha ember lett volna, talán meg is fulladt volna az erős karok szorításától.
- Nem veszíthetlek el még egyszer…