Weird, dorky little guy

Elő-előszó: Mondjuk úgy, hogy visszatértem. Félig. Oké, próbálkozom vele. Mármint, nem azért írtam a történetet, hogy visszatérjek vele, csak valahogyan kibukott. Igazából nem is akartam feltölteni, mert túl személyes lett, de... de... de... hát izé... nem is tudom. Lehet, hogy még utálni fogom magam egy nap azért, hogy mégis feltöltöttem. És/vagy mert egyáltalán megírtam.
Bocs a béna címért, de azt hiszem nem a címadás az erősségem. Meg az összevissza csapongás miatt is elnézéseteket kérem. Nem voltam teljesen magamnál írás közben. Mégis utólag elolvasva úgy gondoltam, kár lenne "rendezni soraimat", mert így sokkal inkább benne van az, amit ki akartam írni magamból, mintha mértani pontossággal építettem volna fel a történetet.

Pár szó: A történet, mint említettem, sajnos nagyon is személyes. Megtörtént eseményeken alapul. Nemrég történt eseményeken. Amiről olvashattok: Nagyon nagyon nagyon szenvedő Castiel (lehet, hogy ezt a témát unjátok, mert a sorozatban is ez megy már egy ideje...), megalázó helyzetek, egy kis tehetetlenség, meg a vége, de azt majd úgyis meglátjátok, ha elolvassátok.

Arra ébredtem, hogy tiszta könny az arcom. Nem értettem a dolgot, hiszen semmi okát nem láttam, de mégis sírtam, és nem tudtam abbahagyni. Még emlékeztem az álmomra, valami macska volt benne, de semmi olyasmi, amitől szomorú lehetnék. Akkor mégis mi ez az egész? Elővettem egy zsebkendőt, de pár percen belül eláztattam. Egy másikért nem mehettem ki ilyen állapotban, ezért egyszerűen az ágyneműmbe töröltem a szemem.
Az ajtó túloldaláról hallottam, hogy a Winchesterek már ébren vannak. A telefonomon megnéztem mennyi az idő, és tudtam, hogy ha nem hagyom gyorsan abba a sírást, akkor Dean is látni fogja.
Mióta jelentkezni kezdtek az alvászavaraim, és már egész napokat képes voltam átaludni, bevezettük, hogy reggelente Dean felébreszt. Nagyon értett hozzá: lerángatta rólam a takarót, és hiába könyörögtem, nem adta vissza, ameddig föl nem öltöztem, és ha már fölöltöztem, lerángatott reggelizni, annak ellenére, hogy még mindig nem kellett táplálékot magamhoz vennem.

Megint megtörülgettem a szemem, nem akartam, hogy így lásson, hogy sajnáljon, és kérdéseket tegyen fel. Hiába próbálnék hazudni, még akkor is nehezen megy, ha teljesen jól vagyok, most viszont teljesen össze voltam zavarodva. Nem a kifejezés átlagos értelmében, hanem kőkeményen. Még annál is jobban, mint mielőtt megtettem volna azt, amiről nem akartam, hogy végül kiderüljön.
És nem akartam az sem, hogy kiderüljön, hogy egyáltalán elkezdtem.
Igen, tudtam, hogy butaság, hogy nem fog használni, hiszen angyal vagyok, és azt is tudtam, hogy minél tovább csinálom, annál rosszabb helyzetbe kerülök, és ha Dean észreveszi a dolgot – mert biztosan észre fogja venni előbb vagy utóbb – abból nagy balhé lesz.

Az elején azzal nyugtattam magam, hogy csak átmeneti megoldás lesz, és amint kicsit elcsitulnak a problémák, leállok vele. Ám mindig jött még valami. Még valami, ami miatt még egy kicsit tovább kellett húznom. Már csak ezen legyek túl, és esküszöm, abbahagyom – gondoltam ezt minden hónapban legalább kétszer, és azóta már három év eltelt. Tudom, hogy megváltoztam azóta, és a változás tisztán látszana, ha a három évvel ezelőtti énemet magam mellé állíthatnám. Ők persze nem tudják, miért veszítem el lassan az erőmet, hogy miért vagyok egyre „emberibb”.
De vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már azért kell harcolnom, hogy emberi maradjak? Talán ez a reggel már az?

Azt hiszem, négy, de lehet, hogy már öt napja csináltam. Nem tudom, mi ütött belém. Egy kis levegőre volt szükségem? Egy napra, amikor teljesen önmagam vagyok? Már nem is tudom. Nem emlékszem kristálytisztán. Azt tudom, hogy már akkor is nagyon részeg voltam.
Ezt az új családom el is nézte nekem, hiszen velük is előfordult egy-egy keményebb nap után, hogy alkoholt ittak, ráadásul rajtam nem is látszott meg annyira. Viszont egyre nehezebb volt úgy tennem, mintha józan lennék. A piával önmagában még nem lett volna gond, de a három éve eltitkolt gyógyszerfüggőség mellett nehezen tudtam kordában tartani magam. És az, hogy négy – vagy öt? – nappal ezelőtt az egész havi adag bogyómat lehúztam a vécén, már akkor is hülye ötletnek tűnt, és fogalmam sincs, miért csináltam… Lehet, hogy megint erőt vett rajtam az öngyilkos hajlam, amivel egyre nehezebb volt megküzdenem, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy ha ekkora mennyiséget egyik napról a másikra megvonok a szervezetemtől, a porhüvelyem megadja magát. De nem biztos, hogy ez velem is megtörténne, elvégre angyal vagyok. Ugye?

Megint meg kellett törölnöm a szemem, és most már a torkomból is nyöszörgésszerű hangok törtek elő. Még mindig nem éreztem magam szomorúnak… Ha őszinte akarok lenni, semmit nem éreztem, csak a fáradtságot. A fejemre húztam a takarót, és vártam az elkerülhetetlent.

~ Néhány órával, sok veszekedéssel, ordítozással és szánalmas sírással később ~

Dean a saját szobájának az ajtajából figyelte a barátját, aki kicsavart testtel, halkan szuszogva alszik az ő ágyában. Ha nem mozgott volna a mellkasa, akár halottnak is hihette volna. Cas nagyon kifordult magából. Sosem gondolta volna, hogy az angyal titokban nyugtatót és hangulatjavítót szed, és abból is a legnagyobb adagot! Persze, hogy ordított vele. Már csak ezért is ordított volna vele, de az, hogy minderre rendszeresen ráiszik, és mindenek fejében még a hirtelen megvonással kishíján meg is öli magát, attól végleg kiborult nála a bili. Cas persze bizonygatta, hogy nem akar meghalni, és ő sem tudja, miért csinálta mindezt, úgy, hogy közben szinte fuldoklott a sírástól és keze-lába remegett. Dean ettől csak még dühösebb lett. Cas pont olyan volt, mint egy drogos, alkoholista… mint aki végleg feladta az életét. Ez volt az, ami ennyire felhúzta, és az, hogy nem volt erre semmi szükség. Miért nem beszélt róla, ha valami baja volt? Miért kell neki ilyen rohadt makacsnak és magának valónak lennie?
 A helyzetet persze ismét Sam mentette meg. Amikor sikerült annyira lehűtenie a kedélyeket, hogy biztosra vegye, hogy Dean nem fogja agyonverni Cast, recepteket hamisított, és elrohant velük a legközelebbi gyógyszertárba. Casből eközben tovább dőlt a sírás, Dean pedig átrángatta őt a saját szobájába, ahol legalább nem volt tömény piaszag a tegnap esti önpusztítás után. Leült vele az ágyra, nem szólt hozzá, csak magához szorította barátja rázkódó vállát. Borzasztóan dühös volt rá, de Samnek igaza volt, mára elég fejmosást kapott.

Most, hogy itt állt az ajtóban, és Cas, aki hosszú napok után, újra hozzájutott az adagjához, olyan békésen aludt az ágyán, mint egy csecsemő, legszívesebben felképelte volna őt, hogy elmondja századszor is, hogy azzal, amit művelt, mekkora mérhetetlen fájdalmat okozott neki is. Megrázta a fejét, az ajkába harapott, és odalépett az ágyhoz.
Cas izmai végre nem feszültek, ezért sikerült őt normális, kényelmes pozícióba átpakolnia, majd betakarnia. Nem tudja, mennyire volt magánál közben az angyal. Csak motyogott valamit, ahogy elfogadta a ráterített takarót. Ebben a pillanatban újra annak a furcsa, különc kis fickónak tűnt, akit Dean olyan nagyon szeretett, hogy képtelen volt rá haragudni. Kisimított egy tincset a férfi homlokából, és halkan így szólt: - Hiába vagy aranyos, ezért még seggbe rúglak!

A szerző utószava: Ilyet nem szoktam, de a téma miatt szükségét érzem az alábbiakról beszélni.
Ha valamelyikőtök depresszióban, szorongásos depresszióban, vagy pánikbetegségben (vagy valamilyen pszichés betegségben) szenved, és még nem esett bele abba a csapdába, mint én (vagy a történetbeli Castiel), hogy konkrétan gyógyszereken él, annak azt javaslom, bármit is mond a doki a gyógyszerekről, nagyon jól gondoljátok meg! És mikor már úgy érzitek, elég alaposan meggondoltátok, akkor is gondoljátok meg még egyszer! Én több, mint tíz éve állok gyógyszeres kezelés alatt, de azon kívül, hogy most már függő is vagyok, semmi nem változott. A függőségem valódi mértékét a történet alapjául szolgáló esemény közben értettem meg. Nem is tudom szavakkal leírni, milyen borzasztóan nehéznek éreztem a rám nehezedő súlyt, amikor felfogtam, hogy ezek nélkül a hülye kis bogyók nélkül pár nap alatt elveszíteném az életem (vagy az elvonási tünetektől, vagy pedig a szenvedéstől, és a valóságérzet elvesztésétől csinálnék valami nagyon hülye dolgot magammal). Ezért tanácsolom nektek, hogy EZERSZER IS GONDOLJÁTOK MEG!