Nincs több kifogás

Pár szó:  Még mindig az előző témát feszegetem egy kicsit. Most leginkább arról olvashattok, Dean miért is bánik úgy Castiellel, ahogy. Tudom, se füle, se farka, de nem éreztem úgy, hogy lenne még mit hozzátennem. Remélem, azért így is tetszeni fog. :) 

Már akkor tudtam, mi lesz a vége, amikor belevágtam. Éreztem, hogy talán nem kéne. Talán előre meg kellett volna bánnom, hogy most ne bánjam meg, hogy előtte nem bántam meg mégjobban. De most már késő. Egy tucat áldozattal a hátam mögött voltam kénytelen elmenekülni, és szembenézni azzal, ami a vámpíroknál is félelmetesebb: Dean haragjával.
- Szép volt, Mr. Van Helsing! - hallottam Dean gúnyos hangját, ahogy igyekeztem csendben felosonni a lépcsőn, hogy bezárkózzak a szobámba, ahol az elkövetkező heteket önmarcangolással és némi pityergéssel fogom tölteni.
- Dean... - álltam meg a hangra. Felé fordultam.
Ő az asztalnak támaszkodva, összefont karral és magasra emelt szemöldökkel nézett rám. A mimikája szerint csodálkozott, de a szeme azt üzente, borzasztóan haragszik.
- Sajnálom - mondtam, és lesétáltam hozzá. Próbáltam állni a tekintetét, de a pilláim nem akartak engedelmeskedni, és többször is megreszkettek.
Dean egy percig csak bámult rám, aztán nagyot sóhajtott, és leült az egyik székre. Én a vele szemköztire telepedtem.
- Sajnálom, Dean én tényleg nem akartam... - hebegtem. - Azt hittem, egyedül is megoldom...
- Azt hitted? - Dean kissé előre dőlt. Szeme most olyan színű volt, mint a viharos tenger. - Ez minden? Ez azért édeskevés, ha megnézzük, hányan haltak meg, ameddig te azt hitted, hogy egyedül is boldogulsz.
Lesütöttem a szemem.
- Már mondtam, hogy sajnálom.
- Ja, már kétszer is - Dean még mindig nem emelte föl a hangját, de én már vártam, mikor fog belőle kirobbanni az, ami a nyugodt hangszín mögött lapul.
- A KURVA ÉLETBE, CAS! - csapott az asztalra. - Csak tudod, az a helyzet, hogy ez nem változtat semmin! Ott volt nálad a szaros telefonod! Nem igaz, hogy nem tudtál felhívni és erősítést kérni!
- Azt hittem, megoldom - ismételtem magamat halkan. Dean szemébe néztem, hogy lássa, tényleg sajnálom, de ez most úgy látszik, csak olaj volt a tűzre.
- Nem, nem, nem! Ne nézz így rám - nevetett keserűen. - Ez már nem jön be...
- Akkor mit tegyek? - kérdeztem.
Dean megrázta a fejét, fölállt a székről, és idegesen járkálni kezdett.

- Azt hittem, ezen már túl vagyunk - mondta keserűen. - De tévedtem. Te még mindig ugyanaz a kis hülyegyerek vagy, aki képtelen felfogni és elismerni, hogy felelősséggel tartozik.
Vártam, hogy folytassa. Nem igazán értettem, mire akart kilyukadni.
- Mindig ugyanaz a szöveg: sajnálom, sajnálom, én ezt hittem, én azt hittem, én csak jót akartam... Tudod, mit gondolok? Hogy talán nem is érted ezeknek a szavaknak a jelentését. Csak egyszerűen megtanultad, mire mit kell válaszolnod.
- Dean...
- Ez meg a másik kedvencem! - folytatta a vadász egyre jobban megemelve a hangját. - Nézel rám nagy szemekkel, és azt hiszed, ezzel minden meg van oldva.
Még mindig nem értettem, és ez kezdett zavarni, ezért próbáltam visszaterelni a beszélgetést az eredeti medrébe.
- Nem tűnt olyan veszélyesnek - mondtam csendesen.
- Nem? - Dean kigúvasztototta a szemét, mintha most látna először angyalt. - És ha nem tűnik veszélyesnek, akkor te se szó, se beszéd, eltűnsz napokra, hogy elkúrd?  
Vettem egy mély levegőt, és úgy böktem ki végül az igazságot: - Én csak be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok... nem vagyok fölösleges...
Dean ettől mintha még idegesebb lett volna.
- Azt akarod mondani, hogy ez az egész arról szólt, hogy te bizonyíts?
Bólintottam. A vadász idegesen dörzsölgetni kezdte az arcát, ezért halkan megjegyeztem:
- De csak bajt okoztam...
- Ezt nagyon jól látod - Dean leült ismét velem szemben. A hangja most nyugodtabb volt, de még így is érződött, hogy mennyire dühös. - Szerencse, hogy Anya és Sam már intézik.
- Én nem tudom, mit rontok el. Mindent úgy csináltam, ahogy tőletek láttam. Azt hittem, menni fog, de csak... Béna vagyok.
Lehajtottam a fejemet és vártam, az újabb szitokáradatot. Ám ehelyett Dean közelebb húzta hozzám a székét, és megfogta a kezem.
- Nem vagy béna - mondta lágyan. Már az arca sem volt piros. - Csak... csak még nincs elég tapasztalatod. Hiszen sokszor még a bevásárlást sem tudod rendesen elintézni.
Ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Ez az arcomra is kiülhetett, mert Dean megszorította a kezemet.
- Nem azért haragszom, mert ügyetlen voltál. Hanem azért, mert nem szóltál. Cas, ez nem egy verseny, érted? Nem kell bizonyítanod. A lényeg, hogy segítsünk az embereknek, nem pedig az, hogy macsógyerekek legyünk.
Fölnéztem rá, és bólintottam, hogy megértettem.
- És még azért is haragszom - folytatta továbbra is kedvesen. -, mert  megint mentegetőztél. És azt már nem fogadom el tőled. Emlékszel még, amikor otthagytad a tollas seggfejeket? Igen? Tudod, szerintem az volt életed első önálló döntése. Hozzászoktál, hogy mások mondták meg neked, hogy mit tegyél, és ahhoz is, hogy soha semmiért ne hibáztasd magad. Ez az isteni parancsolat, azt mondták, hogy csináljam, azt mondták, hogy ezt kell tennem. De ez már elmúlt. Már te hozod meg a döntéseket, és neked kell vállalnod értük a felelősséget is. Nem mondhatod, hogy Crowley baszta át a fejedet, vagy hogy a leviatánok kérték, hogy játssz istent, nem mondhatod, hogy nem vagy hibás, mert Metatron átvert. Nem! Ezek a te döntéseid voltak. Rossz döntések. Afelől szemernyi kétségem sincs, hogy végig jól akartál cselekedni, de nem így lett. Figyelj, én és Sam is rengeteg hülyeséget csináltunk már, mi is hagytuk, hogy átverjenek... Én csak azt akarom veled megértetni, hogy felelős vagy azért, amit teszel, akkor is, ha a jószándék vezérel, de valaki vagy valami kihasznál. Nem vagy már gyerek, Cas...
Elengedte a kezemet, és vállon veregetett.
- És ne felejtsd el: legközelebb együtt megyünk vadászni, okés?
- Igen - bólintottam, Dean pedig rám mosolygott.
- Akkor rendben vagyunk, ugye? Megértetted, amit mondtam?
- Igen. Dean, sajnálom, hogy ilyen voltam. Most már értem. Én vagyok a felelős - ismételtem. Talán kissé gépiesnek hangzott, de én belül nagyon is megértettem. Lehajtott fejjel ültem mellette, és a bűntudat savként mart belülről.
Dean karja még mindig a vállamon volt. Éreztem, hogy erősebben szorít.
- És még valami - mondta. - Lépj túl rajta. Nem emésztheted magad a hibáidon, mert belebetegszel. - fölnéztem rá, és ő bátorítóan elmosolyodott. - Meg kell bocsájtanod magadnak. Tudom, hogy képtelenség elfelejteni, de tovább kell haladni, és az nem megy úgy, hogy folyamatosan a régi hibáidon rágódsz. Utólag már nem tehetsz semmit. Arra koncentrálj, ami épp az orrod előtt van. Ezt kell tenned, ha úgy döntesz, hogy vadász leszel - sokatmondóan mosolygott, és megint megveregette a vállamat, én pedig visszamosolyogtam rá.