Nem olyan, mint régen

Elő-előszó: Elnézést, hogy kések a válaszokkal, meg az olvasással. Ígérem, hamarosan nekiállok bepótolni az elmaradásaimat. :) Már hiányoznak a történeteitek, csak nem vagyok olyan jó formában, hogy értelmezzem az írott szöveget :D Amúgy minden oké! Jó olvasást!

Pár szó: kicsit rövid, kicsit szomorú, kicsit realista, egy barátomat látva jutott eszembe, aki már nem olyan, mint régen

Látni valakit, akit hosszú évek óta szeretsz. Még emlékszel rá, milyen volt akkor, és szinte megőrülsz, hogy segíthess rajta, de nem teheted meg. Ez az Élet rendje. Bele kell törődnöd.

Dean lassan cammogott át a konyhából a nappaliba. Az ablaknál álltam és onnan néztem. Már hetek óta sántított. Már többször is meggyógyítottam, de a fájdalmai újra és újra visszatértek. Lassan, fájdalmas grimasszal az arcán rogyott le a kopott kanapéra, vigyázva, hogy a kezében tartott üveg sört ki ne lötyögtesse. Csak akkor vette észre, hogy még rajta a kupak, amikor bele akart inni. Láttam az arcán átsuhanni az árnyékot, hogy innen még föl is kell kelnie, hogy hozzon egy nyitót, de próbálván megelőzni a gondolatot, kisuhantam a konyhába, és már hoztam is neki egyet.
- Mit pattogsz, Cas? - kérdezte rekedtes hangján. - Azt hiszed nem tudom kinyitni? Hányszor mondjam még neked, hogy az egész világ egy kibaszott sörnyitó?!
Mosolyogtam a viccén, amit már vagy századszorra hallottam tőle a héten, miközben leültem mellé a kanapéra, és kinyitottam az üveget.
- Hogy vagy Dean? - kérdeztem hangosabban, mint ahogy beszélni szerettem. Sajnos már egy ideje rákényszerültem.
- Jaj, ne kezdd megint, jó!? - förmedt rám. - Megmondtam, hogy hagyjál békén! Inkább vidd át azt a hülye könyvet Samnek.
- Dean - néztem a szemébe, remélve, hogy ennyiből is megérti. Nem akartam kimondani, bár néha muszáj volt, mert megfeledkezett róla.
- Hát persze... - szontyolodott el. - Majdnem elfelejtettem, hogy az én Sammy öcsém az első vadász, aki végelgyengülésben halt meg. És én leszek majd a második.
Megemelte az üveget, hogy koccintson rá, de nálam nem volt semmi, amivel koccinthatott volna. Megfogtam a már erősen májfoltos, kiszáradt kezét. Még mindig érezni lehetett benne a hajdani erőt. Ugyanúgy, ahogyan ennek az erőnek a távolságát is.
- Dean, nem muszáj így lennie. Én meg tudlak...
Dean úgy kapta el a kezét tőlem, mintha megégettem volna.
- Na, azt már nem! - nevetett. - Ha csak felemeled az ujjadat, tőből letöröm, és feldugom a seggedbe!
- Dean...
- Ne deanezz itt nekem! Már megbeszéltük. Ha letelik az időnk, megyünk, és te is jössz velünk. Ne vágj már ilyen fancsali képet! Ha én is meghalok, kapunk egy luxuslakosztályt odafönt, és megállás nélkül eszünk, iszunk, és nőzünk... Te meg társasozhatsz.
- Lesz macskánk is. Nem leszel rá allergiás - vigyorodtam el.
Jól hangzott, amit mondott, és tudtam, hogy így is lesz, de addig kénytelen vagyok végignézni, ahogy egyre kevésbé tud mozogni, ahogy elromlik a látása és a hallása. Látom, ahogy az ízületei meggörbülnek, a bőre aszottá válik, az arca beesik. Én fogom végignézni, ahogy eltompul, és már önmaga árnyéka sem lesz. Már egyre erősebben érezni az öregember szagot is. Tudom, hogy évek óta nem tudja már úgy visszatartani a vizeletét, és gyakran hallom, éjjelente kicsoszogni a vécéhez. Ilyenkor mindig behunyom a szemem, és felkészülök rá, hogy most, most végre vége, és a Mennyben együtt leszünk, ők nem lesznek öregek, nem lesznek fájdalmaik, és végre mind a hárman békére lelhetünk. Tudom, hogy szörnyű dolog a barátunk halálát kívánni. Talán önző vagyok, hogy várom. Én nem öregszem, az elmém tiszta, és így még fájdalmasabb látni, hogy elmegy mellettem az Élet.

Dean észrevehetett rajtam valamit, mert a fejemre tette a kezét. Hallottam, hogy megroppan valami a vállában.
- Ne hidd, hogy csak rossz oldala van az öregségnek - kacsintott rám. Tudom, hogy megint ezen rágódsz. De nem kell. Fölöslegesen idegeskedsz. Olyan vagy, mint a nagyanyám.
Ezen megint nevetett, és én vele nevettem, még ha ezt a viccet is századszorra hallottam tőle.
- Mi lehet olyan jó benne? - tettem fel a kérdést.
- Tudod, Cas, az emberek általában nem gyanakszanak egy öregemberre - matatott egy kicsit a zsebében, aztán előhúzott egy slusszkulcsot. - Ezer éve nem vezettem már!
Ekkor jöttem rá, hogy miért parkol az a kocsi a kerítés mellett.